Mr. Bliar

2011. január 24.

A múlt héten a volt munkáspárti miniszterelnök, Tony Blair immár másodszor volt kénytelen megjelenni az „Iraq Inquiry”, vagyis az iraki háború kirobbanásának körülményeit vizsgáló bizottság előtt. A politikus csak úgy, mint az első alkalommal tavaly januárban most is hihetetlen magabiztossággal és eltökéltséggel védte saját, illetve George W. Bush volt amerikai elnök igazát. A négy órás meghallgatás ennek köszönhetően mindössze egyetlen elemében tért el a korábbitól, még pedig abban, hogy Blair végre nyíltan és láthatóan megrendülten ismerte el, hogy minden Irakban elesett ember iránt – legyen az akár brit, iraki, vagy más nemzetiségű – mély fájdalmat és szomorúságot érez.
 
Míg a tavalyi év elején Tony Blair a hátsó ajtón érkezett és azon is távozott a brit Parlament közelében található konferencia központból a majdnem hat órás meghallgatás után, addig az idén ezzel ellentétben egy láthatóan magabiztos, mosolygós, ám némileg feszült volt miniszterelnök foglalta el helyét az iraki vizsgálóbizottság előtt. A Sir John Chilcot vezette „bíróság” célja megalakulása óta az, hogy kiderítse végre, pontosan ki és milyen formában felelős az iraki háború brit kudarcáért a volt kabinet / Parlament szereplői közül. Blair első fellépése múlt januárban nem szolgáltatott sok újat a közvéleménynek, hiszen abból röviden csak az derült ki, hogy Tony Blair azért akarta segíteni az Egyesült Államokat az iraki háborúban, mert, véleménye szerint, az Egyesült Királyságnak morális kötelessége volt egy olyan rezsim megbuktatása, ami fokozott veszélyt jelenthet a nemzetközi közösségre. Az azonban már egyáltalán nem érdekelte Blairt, hogy a tömegpusztító fegyverek létét és az egyértelmű terrorista kapcsolatokat végül miért nem tudták a szövetségesek sohasem rábizonyítani a szaddami államra. Arról nem is beszélve, hogy miért nem volt hajlandó megvárni egy újabb iraki ENSZ határozatot az amerikai-brit tengely.
 
("A nép véleménye (1)", forrás: www.torontoobserver.ca)
 
Ezek a kérdések tehát, amint arra a főcím már ki is tért, most sem foglalkoztatták különösebben Tony Blairt. A néhai kormányfő ugyanis most is ugyanazokkal az állításokkal érvelt, mint régebben, vagyis, hogy:
 

+ A szaddami rezsimet meg kellett dönteni, mert az komoly veszéllyel fenyegette a szabadvilágot.

+ Egy új iraki ENSZ határozatra nem volt szabad várni, mert az vélhetően a döntésképtelenség miatt úgysem érkezett volna meg.

+ Szeptember 11-e után gyökeresen megváltozott az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság hozzáállása a kockázatosnak / veszélyesnek ítélt államokhoz.

+ El kell kerülni, hogy bármilyen „bukott állam” tömegpusztító fegyverekhez jusson, hiszen az beláthatatlan következményekkel járhat a nemzetközi közösség számára.

+ Irán lehet a következő ország, amely ellen fel kell lépni a nemzetközi közösségnek, mert a perzsa állam magatartása kezd rohamosan ellenségessé válni.

 
A vizsgálóbizottság természetesen fel volt készülve erre a blairi alapállására, éppen ezért új kérdésekkel állt elő, amit az újabb meghallgatások és tényfeltáró dokumentumok eredményei is alátámasztottak: például, hogy mit is mondott Blair Bushnak a háború előtt és pontosan mikor. Erre a kérdésre azt felelte a néhai kormányfő, hogy egyszerűen azt mondta az amerikai elnöknek, hogy bármi történjen is ezekben a vészterhes időkben, a britekre mindig számíthatnak az amerikaiak. A „mikor” kérdésre a válasz pedig az volt, hogy nagyjából a new yorki terrortámadás után már szóba került közöttük az iraki állam helyzete, ami gyakorlatilag biztossá teszi, hogy az Államok és a Királyság már jóval a beavatkozás előtt eldöntötte, hogy az iraki rezsimnek buknia kell, függetlenül attól, hogy mi történik Afganisztánban. Arra a kérdésre, hogy vajon eltitkolt-e információkat miniszterei elől, a volt miniszterelnök határozott nemmel felelt, bár elismerte, hogy talán nem tért ki mindenre azok közül az információk közül, amiket tudott, ám hozzátette, hogy ezekhez a részletekhez a politikustársak a médiából így is-úgy is hozzájutottak volna.
 
("A nép véleménye (2)", forrás: www.flickr.com)
 
Mindent összevetve azonban a legfontosabb kérdések a meghallgatás vége felé hangzottak el, hiszen a bizottság ekkor tért ki az ENSZ (illetve a saját jogi tanácsadója – szerk.) véleményének figyelmen kívül hagyására és a titkosított dokumentumok (főleg a Blair-Bush magánlevelezés – szerk.) tartalmára. Utóbbinak a nyilvánosságra hozatalát Blair továbbra sem pártolja, hiszen mint mondta, ha valami két nemzet vezető politikusa között bizalmasan kerül megtárgyalásra, annak úgy is kell maradnia, mert ez mindkét fél érdeke. Előbbire pedig Tony Blair úgy válaszolt, hogy minden brit késlekedés, valamint bizonytalankodás, ami gyengeséget sugallt volna az Egyesült Államok felé, megbocsáthatatlan volt a helyzet komolyságát figyelembe véve.
 

Tehát összefoglalva megállapítható, hogy Tony Blair változatlanul úgy érzi, hogy az iraki beavatkozás helyes és teljességgel megalapozott volt, függetlenül attól, hogy ki-mit gondol. Nem érdekli, hogy nem várt egy újabb ENSZ határozatra; nem érdekli, hogy a saját jogi tanácsadója sem nevezte vállalhatónak a háborúba való belépést; és nem érdekli az sem, hogy semmilyen olyan bizonyítékot - amiért tulajdonképpen megdöntötték az iraki rezsimet - nem találtak 2003 óta. Bár tény, legalább valamennyi részvétet már érez az elhunytak iránt.

Németh Áron Attila

A bejegyzés trackback címe:

http://diplomaci.blog.hu/api/trackback/id/tr762609961

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Hitchiker 2011.01.24. 21:39:46

"a bizonyíték meg nem léte még nem bizonyítja a bizonyíték nem létét" - Tony Blair egy magánbeszélgetésből elcsípett félmondata az iraki atomfegyverekről 2010 vége felé

(jó írás, így tovább)