Előző cikkünkben már írtunk arról, hogy bizonyos nagyhatalmak könnyen felejtenek, amikor önös érdekeik kerülnek terítékre. Hiszen, ahogy az Egyesült Államok, úgy Franciaország sem különösebben válogatós – főleg emberjogi és demokrácia szempontból –, amikor saját gazdasági és politikai céljairól van szó. A francia elnök, Nicolas Sarkozy most mégis úgy döntött, hogy az Afrikai Unió soros etiópiai ülésén felszólal és felkéri az afrikai vezetők színe-javát arra, hogy lehetőleg ne álljanak a változás útjába, mert Tunézia és Egyiptom esete máshol is megismétlődhet.
Nicolas Sarkozy francia elnök a hétvégén gyorsan elfelejtette kellemes megbeszéléseit Ben Ali tunéziai és Hoszni Mubarak egyiptomi vezetővel, mióta a két despota országát tüntetések és polgári felkelés próbálja egy jobb, demokratikusabb élet felé kormányozni. Az, hogy az észak-afrikai forradalmaknak milyen végkimenetelük lesz, még nem látszik biztosan. Könnyen lehet, hogy marad minden a régiben, főleg, ha a katonaság vagy a radikális iszlamisták kerülnek hatalomra. Ahogy az is elképzelhető, hogy a két nemzet végül tényleg a nyugati fejlődés irányába indul. Bárhogyan is, történelmi eseményeknek vagyunk szemtanúi és ezt, vélhetően, a komoly népszerűtlenséggel küzdő Sarkozy is érzi.
("Változást Afrikának - Sarkozy és az AU", f: www.indonesiakatakami.wordpress.com)
Egy dolgot azonban nem lát sem a francia államfő, sem szocialista ellenzéke – jegyzik meg a mértékadó francia lapok. Mégpedig azt, hogy az ország lakosságát nem lehet egy könnyen megvezetni, főleg annak tudatában nem, hogy népességének több mint 10 százalékát (kb. 7 millió fő) észak-afrikaiak teszik ki. Ezek az állampolgárok ugyanis tisztában vannak Franciaország - külpolitikai elemzők szerint - bántóan gyenge poszt-koloniális politikájával. Erre utalhat az is, hogy nem sokkal a tunéziai események kirobbanása után a francia külügyminiszter, Michéle Alliot-Marie még biztosította a Ben Ali rezsimet arról, hogyha kell, országa szívesen segít helyreállítani a rendet. Bár a szocialisták akkor lecsapták a labdát, élesen elítélve a miniszter asszony kijelentését, azonban a franciák szinte mind tisztában vannak azzal, hogy közel sem véletlen, hogy az egykori gyarmatok nagy részét az elmúlt évtizedekben nem szabadon választott demokratikus parlamentek, hanem diktátorok irányították.
Nicolas Sarkozy ugyanis elnökké választása óta lényegében nem csinált semmi mást, mint követte elődjei külpolitikai gyakorlatát. Vagyis, ha az élet úgy hozza, hogy a volt gyarmatokon francia gazdasági és politikai érdekek kerülnek terítékre, akkor ilyen esetekben a néhai anyaország kormánya hajlandó akár a saját népüket kegyetlenül elnyomó diktátorokat, autoriter rezsimeket is támogatni - mint azt láttuk Tunézia esetében -, hogy a status quo (értsd: korábban kiharcolt javak és előnyök) ne sérüljön. Ilyenkor a francia államfők és miniszterek feltűnően nem hangoztatják a (máskor) számukra oly fontos emberi jogokat, illetve a demokratikus intézmények tiszteletben tartását, ezekben az esetekben inkább csak egy dolog mozgatja őket, saját érdekeik.
Természetesen az a nyugati politikai vezető vesse az első követ a francia politikai elitre, aki hasonló esetben máshogy cselekedne. Sajnálatos tény, hogy mostanság ilyen vezető bántóan kevés akad, elég a friss béke Nobel-díjas Barack Obama amerikai elnökre gondolni, aki a tüntetések kirobbanás óta sem áll egyértelműen a felkelők mellé. Nyilván a globális politikai viszonyok között ez sohasem könnyű, sőt, akár politikai öngyilkossággal is felérhet, de kár, hogy a diplomácia etikett / önös állami érdekek miatt a világ vezetői igazán sohasem mondják ki azt, amit valójában gondolnak egy-egy helyzetről. Persze előfordulhat, hogy igazán nem is akarnak mást mondani, mint amit feltételezhetően elvárnak tőlük, de ez már egy újabb cikk témája lehetne…
Németh Áron Attila
