Szerbia és Montenegró korábbi hadügyminisztereként, majd 2006-tól a független Szerbia elnökeként Borisz Tadics sokat tett azért, hogy országa feledtetni tudja a világgal – és még inkább közvetlen szomszédaival –, hogy Slobodan Milosevics és Nagy-Szerbia ideje végleg lejárt. Tadics győzelmét a legtöbb politikai elemző egykor annak tudta be, hogy megbékéléssel, gazdasági fejlődéssel és EU-csatlakozással kampányolt, vagyis mindazzal, amire a háborúban és ellenségeskedésben megfáradt szerbek vágytak, ráadásul hosszú idő után ő volt az első szerb politikus, akit a nyugat is komoly lelkesedéssel fogadott (korábban csak Zoran Gyingyics, meggyilkolt miniszterelnök örvendett ekkora bizalomnak – szerk.).

 

(Borisz Tadics és Tomiszlav Nikolics, forrás: www.blic.rs)

 

A 2008-2009-es gazdasági világválság azonban nem szolgálta az EU-párti koalíciós kormány érdekeit, hiszen ez felszínre hozta az összes nehézséget, amivel addig nem akart / nem tudott megbirkózni Tadics és csapata – részben saját hibájából, részben pedig belső ellentétek miatt. Tavaly a gazdaság mindössze 1,5 százalékkal, idén várhatóan 3 százalékkal fog növekedni, ami közel sem az a mérték, amivel az ország elindulhatna a komoly fejlődés útján. Mindezt csak tetézte az „örök vesztes” Tomiszlav Nikolics, aki, miután 2008-ban elhagyta a rossz emlékű Szerb Radikális Pártot (a háborús bűnökkel vádolt Vojiszlav Seselj pártja – szerk.), új pártot alapított (Szerb Progresszív Párt), mely rövid idő alatt komoly népszerűségre tett szert – legalábbis a hétvégi események erről árulkodnak.

 

A Nikolicsék szervezte tüntetés ugyanis 50-70 ezer dühös, de mégis relatíve békésen tiltakozó állampolgárt vonzott a szerb parlament épülete elé. A tömeg elsősorban előrehozott választásokat, valamint a korrupt és gyengekezű kormány lemondását követelte. Szakértők szerint az általános társadalmi kedv, a gazdasági helyzet és az elkövetkező évek kilátásai tovább gyengíthetik az amúgy is gyenge lábakon álló kormányt. Ez persze még nem jelenti azt, hogy akár a 2012-es, akár egy előrehozott választást Tadics és a Demokrata Párt elveszítene, de az biztos, hogy komoly veszteségeket szenvedne. A helyzet főleg annak tudatában érdekes, hogy, bár Tadicsot 2004-ben és 2008-ban is elnökké választották – mindkétszer éppen Nikolicsot győzte le, szoros versenyben -, a parlamentben mindig a radikálisok rendelkeztek a legerősebb frakcióval. Természetesen ez sokat elmond a szerb belpolitika múltbéli állapotáról is.

 

(Tüntetés Belgrádban, forrás: www.reuters.com)

 

Vagyis, mindent összevetve mondhatnánk, hogy akkor a radikálisok ismét valós választási győzelem közelében vannak, főleg úgy, hogyha a kormány nem teljesíti követeléseiket, akkor ismét utcára vonulnak a tüntetők, tovább destabilizálva az egyébként sem kiegyensúlyozott közállapotokat. A jelek azonban mégis inkább arra utalnak, hogy a mostani helyzetben nem kell nyugat és szomszéd ellenes, agresszív, nacionalista politikai erőktől tartani, hiszen az elmúlt két évben Nikolics többé-kevésbé levetkőzte korábbi szélsőjobboldali énjét, teret engedve egy modernebb, EU-párti, konzervatív politikának. Persze, ahogy a mondás tartja, kutyából nem lesz szalonna, így, bár a legvalószínűbb forgatókönyv kétségtelenül az, hogy Szerbia irányítását a közeljövőben egy mérsékelten nacionalista, de nyugat-barát párt fogja átvenni – vagy legalább is nagyon közel kerül majd a kormányzáshoz –, a jobb félni, mint megijedni elv alapján azért érdemes lesz Szerbiára figyelni.

 

Egyrészről azért, mert bár Nikolics nem valószínű, hogy felfüggesztené az EU-csatlakozás menetrendjét - amit amúgy ő maga is támogat -, dehogy a volt keményvonalas nacionalista politikus keményebb tárgyalópartnere lenne az Uniónak, mint Tadics, az biztos. Másrészről pedig nagyon érdekes lesz nézni, hogy az adott esetben kormányra kerülő progresszívok, hogyan tudnak majd egyensúlyozni a jobbközép-radikális retorika határán, vagyis, hogy nyugat-barát fellépésük ellenére is hitelesen képviseljék az ország érdekeit olyan kényes kérdésekben, mint például Koszovó helyzete.