A hétvégén rég nem látott tüntetés kavarta fel a brit politika állóvízét, ami újból emlékeztette a konzervatív-liberális koalíciót, hogy gazdasági programjuk komoly ellenérzést váltott ki rengeteg állampolgárból. A legnagyobb állami alkalmazottakat tömörítő szakszervezeti szövetség (Trade Unions Congress – TUC) ugyanis szombaton közel 500 ezer embert hívott a fővárosba, hogy együtt tiltakozzanak a kormány megszorító intézkedései ellen. A megmozdulás, bár összességében sikeres volt, hiszen a békés többség tényleg csak a hangját akarta hallatni, de, mint oly sokszor ilyen esetekben, a hírek megint nem róluk, hanem inkább egy agresszív kisebbségről szólnak, akik lángba borították London központját.
Brendan Barber szava tartó ember, hiszen a TUC főtitkára már hónapokkal ezelőtt jelezte, hogy a kormány megszorító csomagját nem hagyják annyiban a brit szakszervezetek. Így is lett. Szombaton megközelítőleg 500 ezer ember gyűlt össze a Hyde Parkban, hogy részben Barber, részben pedig Ed Miliband beszédét meghallgassák, valamint, hogy személyesen is kifejezzék nemtetszésüket a kormány gazdasági döntéseivel szemben. Szomorú tény azonban, hogy a tudósítások nagy része nem erről a békés eseményről szólt, hanem helyette néhány száz fiatal felesleges és megbocsáthatatlan randalírozásáról. Kora délután ugyanis, miközben éppen Ed Miliband munkáspárti elnök kapott szót az emelvényen, egy talpig feketébe öltözött kisebb csoport – mely valamivel korábban kivált a tömegből – rátámadt a helyszínt biztosító rendőrökre és a helyi boltokra, komoly károkat okozva London legfontosabb vásárló negyedeiben. A legsúlyosabb rongálások az Oxford Streeten és a Picaddily Circus környékén történtek, de a dühöngők haragja elérte a Trafalgar Squaret, a Regent Streetet és a Leicester Squaret is. Bár a rendőrség végül nagy nehezen megfékezte a randalírozókat, letartóztatva 150 embert, az anyagi káron kívül vélhetően sokkal rosszabb az az erkölcsi kár, amit ezen a napon a két legérdekeltebb fél szenvedett el.
(Eljövendő "szép" napok, forrás: www.ukuncut.co.uk)
Egyrészről ugye a szakszervezetekről van szó, akik szombatot megelőzően többször ígéretet tettek a békés tüntetésre és persze nyilvánvaló, hogy a problémákat egy elenyésző létszámú csoport okozta – akik ráadásul nem köthetőek szorosan a tüntetők főcsoportjához –, de mindenestre az biztos, hogy a jobboldali média és a kormány valószínűleg nem fog akkora hangsúlyt fektetni arra, hogy ezt tárgyilagosan ki is fejtse. (Bár érdemes megjegyezni, hogy a baloldali média is inkább a problémát generálókkal és nem a békés tiltakozókkal foglalkozott.) Másrészről pedig a Munkáspárt a másik szenvedő alany és azon belül is elsősorban a pártelnök, Ed Miliband. A fiatalabbik Miliband ugyanis megválasztása óta keresi a saját és pártja (új) hangját (erről korábban mi is írtunk: itt és itt), de úgy tűnt, hogy ez a szombat talán valóban mérföldkő lehet a számára. Részben, mert az elmúlt hetekben a mindig hatalmas médiaérdeklődést kiváltó parlamenti vitákban egyre többször szerepelt jól a miniszterelnökkel szemben, illetve azért, mert élete első igazán meghatározó beszédére készült.
(Tüntetés élesben, forrás: www.youtube.com)
Ám annak ellenére, hogy Miliband remek beszédet mondott – és végre talán valamennyire igazolta azt is, hogy tavaly miért őt és nem bátyját, Davidet kellett választani – vélhetően mindenki csak két momentumra fog emlékezni az egészből. Az egyik, hogy az ellenzéki pártelnök fontosságát tekintve a szakszervezetek hétvégi megmozdulását az amerikai emberjogi -, és a dél-afrikai apartheid ellenes mozgalomhoz hasonlította, de ez az egyes tüntetők viselkedését és az általános média visszhangot elnézve bajosan valós állítás. A másik pedig, hogy Miliband megválasztása óta kínosan ügyelt arra, hogy távolságot tartson a szakszervezetekkel (annak ellenére, hogy lényegében nekik köszönheti posztját – szerk.), most mégis igent mondott a megjelenésre és felszólalásra – bár mindennek tudatában már nyilván régen megbánta, hogy elfogadta Barber és a TUC felkérését.
Németh Áron Attila
