A tavalyi történelminek nevezhető országgyűlési választás után alig egy évvel újból komoly lehetőség adódott a brit választók előtt, hogy megváltoztassák az ország évszázados hagyományait, politikai beidegződéseit, vagy legalább is ezek közül egyet-kettőt. Az előbbi sikerült, hiszen az Egyesült Királyságot emberek emlékezet óta nem irányította a mostanihoz hasonló koalíciós kormány. Nem beszélve arról, hogy ez a tulajdonképpeni kényszer szövetség konzervatívok és liberálisok között jött létre, vagyis, a politika spektrum ellentétes oldalian állókból. A csodák azonban csak rövid ideig tartanak, és sajnos ezt a liberálisok most saját kárukon tanulták meg. Persze végig gondolva a választás előzményeit, az eredmény korántsem meglepő, de annak a mintegy 6 millió embernek, aki a változás mellé állt, jó volt legalább remélnie, hogy talán mégiscsak sikerülhet a lehetetlen.

 

("Nehéz napok előtt" - Nick Clegg, forrás: www.telegraph.co.uk)

 

Ezen előzmények közül mindenképpen kiemelkedik a Liberális Demokraták szörnyű megítélése, ami vélemény szerint elsősorban két forrásból fakad. Az egyik, hogy a tavalyi választások után a liberális törzsszavazók közül sokan nagyon nehezen emésztették meg, hogy a párt a konzervatívokat, nem pedig a Munkáspártot segítette hatalomba / tartotta hatalomba. Hiszen addig mindenki számára egyértelmű volt, hogy a szintén erős baloldali gyökerekkel rendelkező liberálisok – függetlenül attól, hogy a David Cameron által hirdetett modern konzervativizmus bizonyos elemeivel jó néhány libdem vezető, köztük Nick Clegg pártelnök is, könnyen tudott azonosulni – magától értetődő koalíciós partnere a Munkáspárt. Nem is meglepő hát, hogy a közvélemény szinte teljes elképedéssel figyelte, hogy a libdemek szinte csak muszájból ültek egy asztalhoz a brit szocialistákkal, miután kezdetektől fogva jelezték, hogyha meg tudnak egyezni, akkor ők a konzervatívokkal, kormánypártként képzelik el a jövőt. Érthető módon ezután rengetegen támadták a pártot és vezetőit azzal, hogy a hatalomért beáldozták mindazt, amiért eddig küzdöttek, amiért eddig a párt értékes volt. Ezek a hangok azonban néhány hónap után elcsöndesedtek, sőt, az év végére a britek egészen hozzászoktak már a koalíciós kormányzáshoz, amiről a meglepően pozitív felmérési adatok is tanúskodtak. Ám mint tudjuk, minden jónak egyszer vége szakad, és ezt leginkább a libdemek érezhették, illetve érezhetik nap nap után, lévén, amíg a koalíciós kormány sikerei főleg a konzervatívokat, addig bukásai a liberálisokat érinti. Arra magyarázatot adni, hogy ez miért van így, könnyen lehet, hiszen teljesen egyértelmű, hogy sokkal többször fordul elő olyan kormányzati döntés, aminél a kisebbik koalíciós erőnek kell megmásítania korábbi választási ígéretét, mint fordítva. Erre pedig remek példa a felsőoktatási tandíj drasztikus emelése, aminek korábban nemhogy a csökkentését, hanem egyenesen ingyenessé tételét tűzték ki a libdemek. Tehát gyakorlatilag – egyben megválaszolva a második forrást is, hogy miért tartanak ott a liberálisok, ahol –, a konzervatívokkal történt kiegyezés mellett a be nem tartott ígéretek azok, amik kiemelten hozzájárultak a libdemek bukásához.

 

A választási siker természetesen komoly fegyvertény a jobboldali koalíciós partnernek, hiszen David Cameronék ezzel világos jelet kaptak arra vonatkozóan, hogyha jól politizálnak és az ország valóban sikeres lesz (beindul a gazdasági fellendülés), akkor könnyen egyedül is hatalomra kerülhetnek. És nyilván hatalmas és újbóli kudarc Nick Cleggnek és csapatának, akik számára egyértelmű, hogy a mostani szavazás végeredménye – amennyiben hosszú távon nem változnak a jelenlegi népszerűsége mutatók –, megsemmisítő vereséget jelenthet számukra a következő választásokon. Ami pedig a Munkáspártot illeti, vélhetően nekik egy pozitív végkimenetelű választás csak arra lett volna jó, hogy koalíciós viszályt szítsanak, újból magukhoz édesgessék liberálisokat és megpróbáljanak előrehozott választásokat kicsikarni. De a mostani eredményt látva, vélhetően könnyebb lesz inkább eredményesen politizálni és úgy nyerni, mint abban bízni, hogy a koalíció összeomlik, hiszen ezek után a liberálisok utolsó esélye az, hogy mégis bebizonyítják, hogy ők is tudnak kormánypártként funkcionálni, mert ha nem, akkor a brit „harmadik erő” jó darabig a süllyesztőbe kerül.