Az elmúlt egy hétben kétszer is foglalkoztunk (itt és itt) a Nemzetközi Valutaalap leköszönő francia vezetőjével, Dominique Strauss-Kahnnal, valamint a lemondásából fakadó utódlási problémákkal. Azonban egyszer sem tekintettük át, hogy valójában kik is léphetnek a nemi erőszakkal vádolt volt vezér helyére, úgyhogy most komoly hiányosságot pótlunk.
A legvalószínűbb jelölt, mint azt már korábban megállapítottuk, nem más, mint a jelenlegi francia pénzügyminiszter, Christine Lagarde. Hiszen a jobboldali politikus megválasztását támogatják az EU vezetői (kiemelten José Manuel Barroso), a kisebb, ámde gazdaságilag befolyásos tagállamok (pl.: Ausztria és Svédország) nagy része, illetve a franciák, a németek és a britek. (Vannak persze kivételek is Európában, például Svájc, amely jelezte, hogy számára könnyen elfogadható lenne akár egy nem európai jelölt is.) Tehát ebből is látszik, hogy Lagarde esélyei kiválóak. Ellenben akadnak komoly problémák is a megválasztásával kapcsolatban, amelyek viszont épp ellenkezőleg azt sejtetik, hogy az UMP prominense mégsem biztos befutó. Ezzel kapcsolatban két egyértelmű érv tartja magát. Az egyik, hogy Christine Lagarde hamarosan bírósági meghallgatások egész sora elé nézhet, amennyiben egy a politikusokat vizsgáló speciális francia bíróság vád alá helyezi hivatali visszaélés gyanújával (a Tapie-ügyről bővebben: itt). Persze sokan azt mondják, főleg Franciaországban, hogy Lagarde, még ha vád alá is helyezik, biztosan megússza az esetet, lévén, szinte bizonyos, hogy nem lesz ellene elég bizonyíték. De maga a tény, hogy egy morális problémákkal küzdő vezetőt egy újabb követhet, erősen rontja a miniszter asszony esélyeit.
("A vágy tárgya", "forrás: www.metropol.hu)
A másik érv pedig arra vonatkozóan, hogy miért nem Lagarde a legvalószínűbb jelölt, a fejlődő országok felháborodása és az Egyesült Államok hallgatása. (Az Államok hozzáállása persze lehet véletlen is, hiszen a hallgatás mögötti ok nem feltétlenül az, hogy szeretnék kivárni, hogy hogyan birkózik meg egymással Európa és a fejlődő világ, hanem lehet, hogy egyszerűen tényleg nem tudnak még dönteni a kérdésben.) A fejlődő országok erélyes fellépése azonban korántsem meglepő, kiváltképp, ha az elmúlt néhány év nemzetközi politikai-gazdasági folyamatait vizsgáljuk, amik közül élre kívánkozik az általunk is elemzett idei hainani BRICS találkozó (itt), valamint a 2009-es G20 találkozó. Mindkét esetben ugyanis a fejlődő országok nemtetszésüknek adtak hangot azért, amiért a fejlett országok rendszeresen figyelmen kívül hagyják az ő érdekeiket, véleményüket. Éppen ezért hatalmas politikai győzelem volt, hogy az akkori G20 egyeztetés végén a világ vezetői gazdaságai megegyeztek abban, hogy a fejlődő országok beleszólását növelni kell a világban, hogy a jelenlegi világrend tényleg a mostani és ne a 40-50 évvel ezelőtti erőviszonyokat tükrözzék. A néhány hónapja lezajlott BRICS találkozó – miután az elmúlt két évben drasztikus változás nem történt a kérdésben – szintén ennek a megváltoztatásáért emelt szót.
Látva azonban, hogy a fejlett országok ismételten próbálnak összezárni (elsősorban Európa), a fejlődők előre menekülnek, és a napokban lehetséges IMF vezetők egész sorának a nevét dobták be a nemzetközi sajtóba (Trevor Manuel (Dél-Afrika), Agustín Carstens (Mexikó), Kemal Dervis (Törökország), Grigory Marchenko (Kazahsztán – Oroszország támogatásával) és Montek Singh Ahluwali (India) – szerk.), hogy ezzel is ellensúlyozzák az uniós nagyhatalmak erejét. Európa amúgy azzal érvel, hogy az IMF jelenleg az öreg kontinensen a legaktívabb, tehát a leendő vezetőnek belülről kell ismernie Európát, míg a fejlődők azzal érvelnek, hogy a leendő vezérnek a válságmenedzsmenthez, nem pedig Európához kell értenie, főleg, hogy az IMF nem európai, hanem nemzetközi intézmény.
Persze nem csak a fejlődő világ, hanem a fejlett világ is előállt újabb jelöltekkel / önjelöltekkel (Gordon Brown, Josef Ackermann, Leszek Balcerowicz), de nekik igazán komoly esélyük nincsen, hiszen Lagarde igazából minden európainak megfelel. A végső döntést sokak szerint végül az eleddig hallgatásba burkolózó Egyesült Államok hozza majd meg, neki kell igazságot tenni az IMF székhez ragaszkodó európaiak és az IMF széket követelő fejlődő államok között. A megoldás nyilván nehéz lesz, hiszen mindkét félnek valahol igaza van, ergo komoly nemzetközi politikai adok-kapokra lehet számítani az elkövetkező hetek / hónapok során.
Németh Áron Attila
