Szégyenteljes emlékeket ébreszthet sok európaiban, hogy húsz évvel a hidegháború lezárulását követően is bármilyen az öreg kontinens lakosságának biztonságát őrző rakétavédelmi rendszer szinte kizárólag az Egyesült Államok segítségével, sőt csupán annak nyomására valósulhat meg. Annak ellenére, hogy a NATO-hoz ellenségesen viszonyuló hatalmak elsősorban az európai nagyvárosokat szemelhetik ki ballisztikus rakétáik célpontjaként, a beruházásokat mégsem mi ösztönözzük, hanem az európai államoknál jól láthatóan sokkal realistább Amerika. Ez a „hagyomány” fokozottabban érvényesül az úgynevezett területen kívüli NATO és egyéb katonai műveletek esetében is, ahol az Egyesült Államok hasonló módon vállalja magára a költségek és az emberáldozatok döntő részét. Gondoljunk csak Afganisztánra, ahol az európai államok különféle agyafúrt módszerekkel biztosítják, hogy katonáikat ne kelljen hasonló veszélynek kitenni, mint amerikai bajtársaikat. Magyarország sok esetben megkapja azt a vádat a NATO-n belül, hogy pusztán learatja a közös biztonsági rendszer előnyeit, de mivel nem fordít megfelelő anyagi forrásokat a hadseregére, a védelemhez nem járul hozzá arányosan. Ez a helyzet halmozottan érvényes az Európai Unióra, hiszen a szervezetnek mérete és gazdasági teljesítőképessége folytán, hazánkkal ellentétben meglenne az ereje, hogy messze lehagyja az Egyesült Államokat a katonai kiadások és így a potenciál területén, és ne legyen rászorulva a korábbi „mentor” védelmére.

 

("A jövő?", f: www.neoconopticon.wordpress.com)

 

A folytatódó megalázó helyzettel párhuzamosan megjelentek olyan hírek, miszerint a visegrádi négyek megtették a kezdeti bizonytalankodó lépéseket valamiféle közös katonai erő felállítása felé, természetesen Lengyelország vezetésével. Hasonló törekvésekről érkeztek hírek a skandináv államok tekintetében is hónapokkal korábban. Egyrészről természetesen ezek üdvözlendő fejlemények, hiszen Európában nemzetállami keretek között megoldhatatlan a feltörekvő hatalmakkal versenyre kelni képes haderők fenntartása. Erre nemhogy Magyarország, de még Franciaország vagy Németország se lenne képes hosszú távon. Üdvözlendő tehát, ha megosztják a költségeket az Európai Unió tagállamai, azonban a kisebb csoportok által közösen létrehozott katonai erők nem válthatják ki a nagyobb egység összefogását. Egy, a visegrádi államok alkotta koalíció nem állíthatná meg még a jelenlegi orosz haderőt sem, hiszen nincsen meg se a katonai tapasztalat, se a nagy hagyományokkal rendelkező hadiipari komplexum, amely korszerű harci repülőgépeket vagy ballisztikus rakétákat gyárthatna, bár a csehszlovák és kisebb mértékben a lengyel hadiipar maradványira lehetne és kell is építeni. Egy, a modern háború feltételei között helytálló haderő felállítása olyan anyagi befektetést igényel, amelyre a visegrádi államok egyszerűen képtelenek, amennyiben pedig erőltetett fegyverkezésbe kezdenének, az olyan jóléti veszteséggel járna, amelyért a demokratikus választásokon a biztos kudarc várna bármelyik azt kezdeményező politikai erőre. Így tehát a visegrádi vagy skandináv katonai csapatok kizárólag egy egységes európai keretben fejthetnek ki hatékony elrettentő erőt, illetve vethetőek be az Unió területén, vagy azon kívül eső konfliktuszónákban.

 

Európa államai nem számíthatnak feltétel nélkül az Egyesült Államok támogatására, közép- illetve hosszú távon, hiszen egyrészt a nyugtalanító politikai fejlemények könnyen vezethetnek egy újabb magába zárkózó amerikai korszakhoz, másrészt az 1956-os magyar forradalom kapcsán nekünk pontosan értenünk kell, hogy bármekkora árat nem fog az USA megfizetni a szövetségeseiért. Végezetül pedig az összes európai vezetőnek számolnia kell azzal, hogy nem vehetik készpénznek az erős Egyesült Államok védelmét, még a szándék megléte esetén se, hiszen jelenleg is az USA relatív hanyatlása figyelhető meg a feltörekvő nagyhatalmakhoz képest. Az Európai Unió országainak tehát felelősséget kell vállalniuk saját maguk védelméért, a nagyobb egység által fenntartott hatékony katonai erő és azt ezt megteremtő európai hadiipari komplexum továbbfejlesztése által, miközben a földrajzi értelemben kiterjedő integráció magába temeti az olyan potenciális háborús gócpontokat, mint a Balkán. Egyedül e négy pillér (NATO, EU, szűkebb regionális integrációk és a nemzetállami keret) között a megfelelő arányban szétosztott védelmi terhek biztosíthatják Európa biztonságát, ahol mihamarabb az Uniós pillérnek kell dominálnia ahhoz, hogy Európa megvédhesse saját magát és képes legyen a globális stabilitás érdekében valós külpolitikai nyomást gyakorolni a lator államokra, illetve nem állami erőszakos szervezetekre.