Az elmúlt hónapokban a nemzetközi sajtó hasábjain már pletyka szintjén megjelenő hír, miszerint az Egyesült Nemzetek Szervezetét (ENSZ) az elmúlt 4 évben vezető Ban Ki-moon volt dél-koreai külügyminiszter ismét megméretteti magát a főtitkári posztért, beigazolódott. Ráadásul, mivel az ENSZ Biztonsági Tanácsának 5 vétójoggal rendelkező tagja egyelőre úgy tűnik, hogy nem gördít akadályt az újrázás elé, a hivatalban lévő karrier diplomata megnyugodhat, mert minden bizonnyal 2012. január 1-től is ő áll majd a világszervezet élén.
Ban Ki-moon szinte biztosan az egyik, ha nem a legkevésbé észrevehető nemzetközi politikai élszereplő a földön, legalább is egy rövid családi-baráti felmérés eredménye ezt mutatta. Bár gyanítom, hogy egy kiterjedtebb és reprezentatívabb minta sem jutna más következtetésre. Ettől még persze tény, hogy az a diplomata, aki az ENSZ-t vezeti, elvben komoly politikai súllyal kell, hogy bírjon. Dél-Korea volt külügyminisztere azonban, akit sokan szülőhazája miniszterelnöki posztjára is esélyesnek tartottak egészen a tegnap bejelentett újraválasztási óhajig, szinte mindent megtett annak érdekében, hogy gyakorlatilag észrevétlen maradjon a nagy politikában. Nyilván nehéz is volt egy olyan ember helyét átvenni, mint a kenyai származású Kofi Annan, aki ellentétben vele egyfolytában utazott, minden kérdésben nyilatkozott, és imádta a nemzetközi sajtót. De az ENSZ jelenlegi főtitkárának eddigi szereplése ehhez képest is meglehetősen vérszegény, legalább is egy külső szemlélőnek mindenképpen. Természetesen elvitathatatlan, hogy ez a fajta szerepfelfogás Ázsiában kevésbé kirívó, mint Európában. Sőt, megkockáztatom, hogy keleten ez a technokrata, kissé szürke hozzáállás inkább figyelemre- és elismerésre méltó. Ám egy nyugatinak látni egy lassú, az angolt vontatottan és törve beszélő, közel 70 éves diplomatát, aki lényegében minden karizmát nélkülöz, bántóan szomorú. Főleg úgy, hogy az eredményei inkább csak elfogadhatóak, mintsem átütőek.
("A láthatatlan ENSZ főtitkár - Ban Ki-moon", f: www.zimbio.com)
Persze ettől még Ban Ki-moont dicséri, hogy az arab tavasz kezdete után azonnal a térségbe utazott, hogy biztosítsa a felkelő fiatalokat, hogy a világszervezet mellettük áll; hogy mind Líbiában, mind pedig Elefántcsontparton hajlandó volt a katonai beavatkozásra; hogy a megválasztása után sem felejtett el olyan politikai gócpontokat, mint Kongó (KDK), Szomália és Szudán (Darfúr); valamint, hogy minden segítséget megadott a természeti katasztrófák által sújtott Pakisztánnak, Haitinek és Mianmarnak. Ennek ellenére én mégis úgy gondolom, hogy a világszervezetnek nagyobb szüksége lenne most egy a sikereket jobban kommunikáló, az ENSZ ősrégi szervezeti felépítésének megváltoztatása mellett inkább elkötelezett, a világvezetői által egyenrangú félként kezelt főtitkára, mint egy csöndes, visszafogott bürokratára.
Azonban az ENSZ BT-ben helyet foglaló és ott vétójoggal rendelkező 5 nagyhatalom (Egyesült Államok, Kína, Egyesült Királyság, Oroszország és Franciaország), legalább is eddigi nyilatkozataikat olvasva, vélhetően nem fognak akadályt gördíteni a dél-koreai diplomata újraválasztása elé. Ez a folyamat amúgy úgy zajlik, hogy a BT összesen 15 tagja (5 állandó + 10 folyamatosan rotálódó) javaslatot tesz a főtitkári posztra, amit aztán a 192 tagból álló Közgyűlés vagy elfogad, vagy nem. De minden jel arra mutat, hogy ha a vétóval rendelkező országok rábólintanak az újrázásra, akkor Ban Ki-moon szinte biztosan kap egy újabb 5 éves mandátumot az ENSZ-től, hiszen a fejlődő államok képviselői már korábban is rendre támogatásukról biztosították a dél-koreai diplomatát. Az, hogy ez végül jót, vagy rosszat tesz a világszervezetnek, csak a tényleges újraválasztás után tudjuk meg, lévén, a választási program, amivel majd a nyár folyamán áll elő a jelenlegi főtitkár, még semmit nem fog jelenti, miután a nagy dolgok mindig a megvalósítás közben dőlnek el.
Németh Áron Attila
