A hét eleje óta össztűz zúdul George Osborne brit pénzügyminiszterre, miután napvilágot láttak a legfrissebb adatok a szigetország gazdaságával kapcsolatban. A nagy jó indulattal is csak közepesnek nevezhető számok közül azonban kiemelkedik egy kifejezetten tragikus is, még pedig az első két negyedév GDP adatai, amik súlyos, 0,7 százalékos esést mutatnak. Komoly gondban tehát az eleddig rendíthetetlennek mutatkozó Osborne, a David Cameron vezette kormánykoalíció és maga az ország.
Az elmúlt másfél évben mi is számtalanszor megírtuk már, hogy erősen jár a piros pont a brit konzervatívoknak azért, amiért szinte egyedüliként az Unióban a sarkukra álltak és kőkemény intézkedéseket bevezetve megkezdték a költségvetési hiányuk lefaragását, nagyra nőtt államuk visszabontását, illetve gazdaságuk rendbetételét. Természetesen, mint legutóbb, most is hozzá kell tennünk, hogy az orvosságon mindig lehet vitatkozni, de a betegségen nem. Hiszen, ahogyan megannyi Európai Uniós tagállam, úgy az Egyesült Királyság pénzügyei sem voltak éppen valami rózsás állapotban 2010-ben, sőt, a mostani adatokat elnézve a mai napig sincsenek. A helyzet megoldására viszont fontos és komoly döntéseket kellett hozni, és ezeket a konzervatívok, Osborne irányításával meg is hozták.
("Még mindig a brit konzervatívok üdvöskéje?", f: www.idioland.com)
Két év után azonban látható, hogy a brutális megszorításokon alapuló keserű pirula, amit Osborne kreált, egész egyszerűen nem működik. Nyilván kifogásként – ahogy a kormány és a pénzügyminiszter teszi – fel lehet hozni, hogy a Munkáspárttól örökölt állam és kassza sokkal rosszabb állapotban volt, mint az korábban feltételezték vagy, hogy az EU gazdasági agóniája lényegében állandósult és ezek együtt még súlyosabban érintik a briteket. Ez mind igaz. De ha őszinték vagyunk, akkor két év alatt egy kormánynak, még ha koalícióban kormányoz is, képesnek kell lennie arra, hogy valós eredményeket mutasson fel a választópolgároknak, ne pedig hantázzon arról, hogy egyszer majd beüt a Kánaán. Természetesen ez nekünk itt az Unió keleti felén nem újdonság. Talán mi közép-kelet európaiak ismerjük a legjobban az összes tagállam közül, hogy mit jelent konstans „reform” politika mellett élni (bár ebben a dél-európaiak is "jól" állnak), hogy rendre a kormányra kerülő politikusaink nagy reformokat és gyökeres átalakításokat ígérnek. Aztán persze félidőben rájönnek (kiderül), hogy terveik futóhomokon álltak, beindul a másra mutogatás, a lapítás, majd az utolsó fél-egy évben elosztogatják az utolsó fillérüket a legnagyobb szavazóbázisuknak, hogy újraválasztást nyerjenek és ennyi. A Királyság és Osborne terve annyival jobb volt – közép-európai szemszögből –, hogy valós számokkal támasztották alá, hogy elhatározásukat / elképzeléseiket független szervezetek is hitelesnek tartották és, hogy látszott a teljes kormányzaton, hogy valami újat, valami korszakalkotót akarnak létrehozni a munkáspárti vezetés alatt lelassuló és eladósodó brit gazdaságból.
Ez a terv ellenben most úgy tűnik, hogy elbukott. Bár tény, nem totálisan, hiszen kiút még akad bőven, ám éppen annyira, hogy Osborne-nak és a kormánykoalíciónak változtatnia kelljen. Némi változás már történt, például a társasági adó mérséklése ilyen volt pár hónapja, de most látványos döntések kellenek, részben szembe menve a korábbi elhatározással, hogy elsődleges a megszorítás és a kiigazítás, és csak másodlagos, mindössze ez után következő feladat a gazdaság felpörgetése. Abban tehát személy szerint igazat adok Francois Holland frissen megválasztott francia elnöknek, hogy kizárólag megszorításokra alapozni az európai gazdaságok megmentését elhibázott törekvés, hiszen nem várható tőle valós növekedés (ez látható a Királyságban). A magam részéről viszont károsnak gondolom Hollande hozzáállását is, aki láthatóan a már rövidtávon is országa számára elkerülhetetlen kiigazításokat inkább a szőnyeg alá seperné, helyette bízik a jó szerencsében és az állami szerepvállalás növelésében. Rosszul teszi.
Németh Áron Attila
