Az ukrán forradalom egyszerre európai és nemzeti

2013. december 12.

Ritkán vannak olyan világpolitikai események, amelyek nem valahol tőlünk messze, hanem konkrétan a szomszédunkban zajlanak. A jelenlegi ukrán helyzet azonban éppen ilyen. A Diplomaci legfrissebb cikkében ezért Anton Sehovcsov írását közöljük, akinek első kézből van rálátása a kijevi tüntetésekre, a tüntetőket mozgató erőkre és érzésekre, valamint az ukrán belpolitikára. Anton írásának megjelentetésével célunk, mint minden egyéb cikkünkkel, hogy tartalmukkal segítsük olvasóinkat abban, hogy megértsék a minket körülölelő világot és benne Magyarország helyzetét.

Két héttel a Tengelyhatalmak hivatalos veresége, 1945. május 8-a előtt az osztrák politikai elit elfogadott egy ún. Függetlenségi Nyilatkozatot (Unabhängigkeitserklärung). Ennek ellenére Ausztria nem lett független 1945-ben; a nyilatkozat mindössze Ausztria elszakadását mondta ki a náci Németországtól. Ráadásul ez azért sem jelenthetett függetlenséget, mivel a szövetségesek (szovjetek, britek, franciák és az amerikaiak) egészen 1955-ig Ausztriában állomásoztak. Abban az évben azonban az osztrák politikai elit és a megszálló erők aláírták az Osztrák Államszerződést (Österreichische Staatsvertrag), amely újrateremtett egy szabad, demokratikus és szuverén államot, ezzel lezárva a megszállást. Ausztria tehát csak 1955-ben – egy évtizeddel a függetlenség formális kinyilvánítása után – vált valóban szabaddá.

A függetlenségi törvény elfogadásának automatizmusa, amelyet 1991-ben, a Szovjetunió békés összeomlása után fogadtak el, időzített bombaként ketyegett Ukrajna tényleges függetlenségére és szabadságára nézve. Az országot ugyanis még évtizedekkel a függetlenség formális kimondása után is megszállva tartották. De nem valamiféle külsős, „szövetséges” hatalmak, hanem a saját politikai – vagy jobban mondva üzleti – elitje, akik korábban jól teljesítettek, és emiatt remekül érezték magukat a régi időkben. Olyanok, akik úgy gondolták, hogy számukra és üzleti ügyeik számára, sokkal előnyösebb környezetet nyújthat egy formálisan szabad Ukrajna, mint egy szovjet Ukrajna. A politológusok teljességgel paradoxnak is tartották, hogy az 1990-es években a poszt-szovjet kelet-európai ország mentes maradt minden komolyabb konfliktustól. Természetesen, ahogy mára ez egyre világosabban látszik, valójában ez a helyzet nem volt paradox, mivel poszt-szovjet Ukrajna egy alaktalan és fásult társadalom volt. Ukrajna állami „függetlensége” ugyanis egyszer csak megvalósult, azt nem egy nép által kezdeményezett küzdelem eredményezte.

ukrajna_1.jpg("A szabadság hangjai - Kijev, Ukrajna, 2013. december", f: www.activistpost.com)

Így közel egy évtized kellett ahhoz, hogy az ukrán emberek végre elkezdjenek tüntetni az uralkodó eliteket behálózó politikai korrupció ellen, ám még ehhez is arra volt szükség, hogy a neves újságíró, Heorhij Gongadze elrablása és meggyilkolása a hiteles bizonyítékok alapján az akkori elnökhöz, Leonyid Kucsmához legyen köthető. Bár a 2000-2001-es „Ukrajna Kucsma nélkül” kampányt a rendőrség brutálisan szétverte, kimerítve ezzel az államszintű terrorizmus fogalmát, sokan úgy gondolják, hogy ez alapozta meg a későbbi „Narancsos Forradalom” kirobbanását.   

A 2004-es „Narancsos Forradalom” nem forradalom volt, hanem egy sikeres tömegtüntetés egy elcsalt választással szemben. De ezt az ukránok idealizálták, majd túl nagy bizodalmat helyeztek az akkori elnökbe, Viktor Juscsenkóba, aki végül belebukott ígéreteinek nem teljesítésébe. A „narancsos” koalíció belső konfliktusai szintén hozzájárultak a „forradalom” bukásához, miután ezek a törésvonalak a békés, már-már karneváli „Narancsos Forradalomban” nem törtek felszínre. Juscsenko bukása azonban nem csak a jelenlegi elnök, Viktor Janukovics győzelméhez járult hozzá, hanem rendkívül negatívan érintette az ukránok hajlandóságát, hogy fellépjenek bármilyen politikai ügy érdekében. Az ellenzék persze szervezett felvonulásokat, találkozókat és tüntetéseket, de mögöttük már nem állt valós választói támogatottság. Úgy tűnt, hogy a társadalom visszavonult; sokan a belső emigrációt választották, vagy elhagyták az országot.

A társadalmon belüli elégedetlenség bár azóta növekedett, a „Narancsos Forradalom” után kilenc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az ukránok ismét mobilizálódjanak. A jelenlegi tüntetéssorozat, a Euromaidan, pár ezer ember utcára vonulásával kezdődött néhány ukrán városban és különösen Kijevben, hogy tiltakozzanak Janukovics azon döntése ellen, hogy az EU és Ukrajna között kötendő társulási megállapodás folyamata leállításra került. A tüntetések nagysága folyamatosan nőtt, de a vilniusi Keleti Partnerségi csúcstalálkozó után, ahol az előzetes tervek szerint aláírásra került volna a megállapodás, az emberek elkeseredetté váltak, miközben az ellenzéknek láthatóan fogalma sem volt arról, hogy mit kellene tennie. Janukovics azonban ekkor súlyos hibát vétett, amely mindent megváltoztatott.    

November 30-án kora reggel a Berkut speciális rendőri egység a kijevi Függetlenség téren (Maidan Nezalezhnosti) az ott összegyűlt békés tömeget erőszakosan oszlatni kezdte. A rendőrség hagyta, hogy vér folyjon, és a brutális fellépésről készült felvételek megdöbbentették az ukránokat. Milliók érezték úgy, hogy november 30-án egy másik ország virradt rájuk, és közel fél millióan Kijev különböző tereire vonultak – mérgesen, felháborodva és undorodva.

ukrajna_2.jpg("Mindenre elszántan", f: www.guardian.com)

A történet azóta hol fekete, hol fehér. A társadalom úgy vélte, hogy a hatalom átlépett egy olyan vonalat, ami után a polgárok nem engedhetik meg magunknak a visszavonulást. Ez pedig már nem csak Ukrajna európai integrációjáról szól. Az ukránok végre rájöttek, hogy hazájuk eddig nem volt igazán szabad, és hogy a függetlenségi törvény nem volt más, mint papírhulladék. Ekkor alakult át a Euromaidan ukrán forradalommá.

Mielőtt azonban megvizsgálnák a jelenlegi helyzetből kivezető utakat, érdemes megértenünk, hogy mi is pontosan az ukrán forradalom. A rengeteg hang közül – melyek egyszerre idealisztikusak és romantikusak, őszinték és nyíltak – igyekszem most a legerősebbek közül néhányat bemutatni.

- Az ukrán forradalom egy demokratikus forradalom a nepotizmussal átitatott és autoriter, Viktor Janukovics és Mikola Azarov fémjelezte kormánnyal szemben.

- Ez egy tüntetés a kormány EU-politikájával szemben, és egy kiáltás Janukovics terve ellen, ami egy Oroszországgal közös vámunióba akarja kényszeríteni Ukrajnát.

- Ez egy diákforradalom a kormánnyal szemben, amely el akarja venni a fiatalok álmait és vágyait. De ez egyben egy szülői forradalom is egy kormány ellen, amely el akarja lopni gyermekeik jövőjét.

- Ez egy lázadás a rendőrség ellen, amely megveri, megkínozza, megerőszakolja és meggyilkolja saját honfitársait.

- Ez a tanult rétegek lázadása a politikai elit öntelt tudatlanságával szemben.

- Ez egy nemzeti felkelés Oroszország kártékony befolyása ellen, amely Ukrajnát sújtja. De ez egy nemzeti felkelés is a Kremlin imperializmusával szemben.

- Ez a független vállalkozások és vállalkozók forradalma Janukovics elnök üzleti “családja” és az oligarchák mindenható falánkságával szemben.

- Ez egy forradalom a folyamatosan fennálló szovjetérzés ellen.

- Ez egy forradalom a régi Ukrajnával szemben, egy új Ukrajnáért.

Összefoglalva az ukrán forradalom hangjait: a társadalom tulajdonképpen egy valóban független Ukrajnát és egy európai nemzetet szeretne. Az ukránok megértették, hogy ahhoz, hogy ezt a szabadságot elérjék, teljes egészében fel kell számolniuk a jelenlegi politikai rendszert.

Több százezer tüntető az, amely az ukrán forradalom értelmét és jelentőségét adja. A mostani társadalmi felkelés ereje hihetetlen. Az emberek magukat szervezik meg a helyszíneken és a közösségi médián keresztül; ételt főznek, és forró italt készítenek, ellátnak más tüntetőket meleg ruhával, szállással, orvosi segítséggel és jogi tanáccsal, egyetemi előadásokat olvasnak az utcákon, barikádokat építenek, ügyelnek egymás biztonságára, imádkozásra alkalmas sátrakat állítanak, feltakarítják az elfoglalt közterületeket. Lényegében a horizontális szerveződés és vezető nélküli ellenállás tökéletes példáját mutatják meg a hatalmat birtokló elitnek.   

Az egyik oka annak, hogy a civil társadalom most ilyen erős, a „Narancsos Forradalom” tanulságából fakad. Az emberek ugyanis rájöttek arra, hogy nem szabad túlzottan politikusokra hagyatkozni, nem szabad bennük túlzottan megbízni, mint egykor Viktor Juscsenkóban, aki cserbenhagyta őket. Ma a pro-európai ukrán civil társadalom az, amelyik erőt ad a politikai ellenzéknek – ha a civilek nem lennének, semmilyen befolyásuk nem lenne az ukrán belpolitikában. A politikai ellenzék, amelyet a tüntetéseken három parlamenti párt (UDAR, Batykivscsina, Szvoboda) képvisel, ezért köteles elfogadni a civil társadalom követeléseit Ukrajna „újraindításáról”, és ehhez köteles egy nagyon világos tervet biztosítani a társadalom számára.  

Egy megbékélő megállapodás az ellenzék és a jelenlegi politikai elit között nem elégítené ki az ukrán civil társadalmat, és ha ez a civil társadalom felismeri, hogy az ellenzék a több százezer tüntetőt kizárólag egyezkedésre használja, akkor visszavonja támogatását. Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a Kijev Nemzetközi Szociológiai Intézet által készített legfrissebb közvélemény-kutatás szerint a tüntetők mindössze 5,4 százalékát mobilizálta az ellenzék; a többieket a saját lelkiismeretük hajtja. Ennek ellenére, ha a pro-európai ellenzék mégis hajlandó lenne esélyt adni az ellenzéknek egy előrehozott vagy rendes választáson, a civil társadalomnak szüksége lenne egyértelmű garanciákra Ukrajna „újraindítására” vonatkozóan, valamint arra, hogy a társadalom jelentős része beleszólással rendelkezzen Ukrajna újjáépítésébe, miután az ellenzék – előbb vagy utóbb – átveszi a hatalmat.

Éppen ezért kell, hogy az ellenzék egy koherens és jól meghatározott stratégiát ajánljon, hogy hogyan is képzeli az ukrán állam politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális és intellektuális átalakítását. Ugyanis az egyre erősebben öntudatára ébredő társadalom nem csak az elnök nevének megváltoztatásában érdekelt. Eközben az Ukrajna utcáin tartózkodó pro-európai tüntetők nem vesztegetik az idejüket – sem a karrierjüket, egészségüket és életüket – egy politikai messiásért. Ők maguk a messiás, akire vártak az elmúlt húsz évben. Nekik kizárólag egy politikai képviselő kell, aki megérti az üzenetüket, és valóra váltja azokat. 

Anton Sehovcsov

Anton a University College London Szláv és Kelet-Európai Iskolájának PhD-hallgatója, valamit a Northamptoni Egyetem Radikalizmus és Új Média Kutatócsoportjának európai ösztöndíjasa. A cikkben szereplő összes megállapítás és következtetés Anton sajátja.

A cikk eredetileg angolul került megírásra, hivatalos megjelenése hamarosan várható. A fordítás során sem az írás tartalmán, sem pedig tagolásán nem változtattunk.

A bejegyzés trackback címe:

https://diplomaci.blog.hu/api/trackback/id/tr185686787

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

toportyánzsóti 2013.12.15. 14:11:51

Narancsosok ott is itt is csak a multik és oligarcháik csicskái.Ideje őket a csatornába zavarni,tolvaj csaló hazugok!
süti beállítások módosítása