Valamikor kis dolgok, valamikor nagyobbak miatt robbannak ki tüntetések és forradalmak olyan országokban, ahol éhség, elnyomás és agresszió üli torát, sokszor akár évtizedekig. Egyiptom, Szíria, Ukrajna és Venezuela, egytől egyig olyan országok, ahol ez megtörtént. Lényeges különbség azonban, hogy az első hárommal ellentétben valamiért Venezueláról bántóan keveset hallani, holott az emberek elkeseredettsége és dühe ott sem kisebb, mint például Ukrajnában.

Amikor Hugo Chávez helyét Venezuela élén Nicolás Maduro, a buszsofőrből szakszervezeti vezetővé, majd külügyminiszterré avanzsált pártkatona vette át, sokan egy percig azt gondolták, hogy az ország gazdaságát és társadalmát romba döntő ún. „Bolivári forradalom” talán végre eltűnik a politikai süllyesztőben. Tévedtek.

Ez a szocializmussal bőszen átitatott rendszer ugyanis, amely tulajdonképpen nem más, mint egy nemzeti hős személyi kultuszára és ideológiai hagyatékára (Simón Bolívar ugyanis csak a felszínen van jelen, a „forradalom” alapvetően máig Chávez kifacsart baloldali elképzeléseit követi) építő, de azt lényegében mégis csak elutasító, leginkább a korrupcióban és a nepotizmusban élen járó mozgalom szívósabb, mint ahogyan az elsőre látszik. Annak ellenére, hogy ásványkincs gazdagságának hála az elmúlt évtizedekben Venezuela könnyen válhatott volna latin-amerikai minta állammá, Hugo Cháveznek sikerült egy éhségtől szenvedő, működősre képtelen, a pénzügyi lejtőn lefelé száguldó, jövőkép nélküli országot építenie. Amit ráadásul van, aki továbbépít.

("Mögöttem az utódom" - Hugo Chávez és Nicolás Maduro)

Maduronak azonban mára már látható, hogy nincs akkora karizmája és szerencséje, mint Cháveznek volt korábban a magas olajárakkal (Venezuela a világ egyik vezető olajexportőre), amivel időt és támogatást vásárolhatna magának a nép köreiben. Bár tény, az új elnök országlásának első 10 hónapját még így is megúszta véresebb tüntetések nélkül – sokan azt várták ugyanis, miután Maduro alig 1,5 százalékkal győzte le a Chávez halála után kiírt előrehozott választásokon az ellenzéki Henrique Capriles-t, hogy lesznek ilyenek. Ráadásul még a pár héttel ezelőtt egyetemi megmozdulásként induló kisebb vidéki tiltakozássorozatról sem gondolták volna sokan, hogy hamarosan egy a fővárost is megbénító, halálos áldozatokkal járó országos tüntetéssorozattá válik. De a történelem és a politika sokszor nem követi az előzetes várakozásokat, és ezt mostanában Nicolás Maduro éppen saját sorsán tanulgathatja. Könnyen lehet, hogy ezt megérti, és nem áll majd a változás útjába. De még valószínűbb, látva Asszad vagy Janukovics hozzáállását, hogy inkább harcolni akar a túlélésért. Főleg annak tudatában esélyesebb ez a második forgatókönyv, hogy az egyre sokasodó halálos áldozatokat látva (az ellenzékiek a rendőrökkel és a kormánypárti tüntetőkkel egyaránt rendszeresen összecsapnak) nem valószínű, hogy az ellenzék szimpla elvonulást engedélyezne neki egy esetleges elnökbuktatás után.

("Maduro, megyünk érted" - Nem a legjobb politikai kilátások)

Természetesen előfordulhat, ennek ellenére, hogy Maduro megússza a mostani eseményeket, vagy, hogy egy a mostaninál durvábbá fajuló konfliktust is átvészelhet az elnök. Ezek ugyanis magukban nem lennének újdonságok, elég újfent csak Szíriát említenem. Maduro így még egy darabig elnök maradhat, és talán marad is, vállalva a harcot. Egyik nap majd szélsőjobbos paramilitáris szervezetekről beszél, akiket az ellenzék és Amerika pénzel, másik nap meg békekonferenciát hív össze a lakájmédiával és lakájüzletikörökkel, amely után nem tesz valójában semmi érdemlegeset a helyzet megoldása érdekében. Ahogy azt amúgy tette korábban mentora és elődje, Hugo Chávez is. Valamint, ahogy teszi azt ő is, meg minden más, a valósággal semmilyen érdemleges kapcsolatot nem ápoló autoriter vezető.

Kár a jobb sorsra érdemes Venezueláért, és kár az ártatlan venezuelaiakért.

Németh Áron Attila