Nagy változásokon megy keresztül az Európai Unió, vagy ha szkeptikusabban akarunk fogalmazni, akkor sok EU-s pozíció kap csak szimplán új tisztségviselőt. Az ugyanis, hogy a frissen kinevezettek hatása mekkora lesz az aktuális döntések és politikák reformjára, még sokak szemében kérdéses. Federica Mogherini jelölése az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének helyére egy cseppet sem csökkentette azt a megosztottságot, amit például Jean-Claude Juncker kapcsán tapasztaltunk. Ott végül simán ment a megválasztás, itt ez korántsem biztos.

Öt év telt el azóta, hogy a Lisszaboni Szerződéssel megszületett az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének pozíciója – legalábbis jelenlegi formájában, hiszen a funkció kissé szűkebb hatáskörrel előtte is létezett. Catherine Ashton személyében leltek rá arra az emberre, aki az Unió közös kül- és biztonságpolitikájának (CFSP – Common Foreign and Security Policy) koordinációját és a külpolitikai vonatkozású kérdésekben az EU reprezentálását kellett, hogy ellássa. Mandátumának őszi lejártával nem csak az új személyről, hanem a következő öt év EU-s külpolitikai stratégiájáról, és a követendő irányokról is dönteniük kell a tagországoknak. Juncker az Európai Bizottság elnökségért folytatott kampányában erőteljesebb, mérvadóbb külügyi befolyást ígért a feleknek, Ashton munkássága az évek során ugyanis többször kapott kritikákat amiatt, hogy súlytalanná tette az EU-t igen fontos világpolitikai kérdések rendezése során. Ennek mindenképp változnia kell, főleg olyan konfliktusokkal a végeken, mint az ukrán-orosz helyzet.

("Gondterhelt páros" - Matteo Renzi és Federica Mogherini, f: www.eunews.it)

Federica Mogherini személye és így jelölése is látszólag tökéletesen illett a fent vázolt új irány alkotta képletbe: a fiatal (41 éves) olasz külügyminiszter Matteo Renzi kormányában egy új korszak megtestesítője, aki szerint országának sokkal aktívabb szerepet kellene játszania a nemzetközi porondon, például több közvetítői feladat ellátásával konfliktusban álló felek között. Mindez szépen rezonál mindazzal, amire az EU-n belül is várnak: egy olyan uniós külpolitikai iránymutatást és vezetést, amely kiemeli a szervezetet a főképp gazdasági integrációval fémjelzett korszakból, és valós világpolitikai tényezővé tudja emelni azt. Bár mindez papíron nagyon jól mutat, úgy látszik, hogy Renzinek kicsit nagyobb erőfeszítésre lesz szüksége Mogherini elfogadtatásához, mint azt eredetileg gondolhatta.

Több tagállam (mint például Lengyelország és a balti országok) ugyanis már most szembe helyezkedett a megválasztásával, véleményük szerint az olasz jelölt túlontúl tapasztalatlan egy ilyen súlyú pozíció betöltéséhez, valamint politikai irányultságai is igen kérdésesek. Bár nincs kifejezett szabály arra, hogy a főbiztosi székben ülőnek mennyi időt kellett megválasztásáig hasonló pozíciókat ellátnia, azt nehéz vitatni, hogy Mogherini igen friss még külügyminiszteri rangjában: csupán februárban nevezték ki, előtte „csupán” az olasz parlament alsóházában volt a külügyi bizottság tagja, valamint a Demokrata Párt külügyi szakértője. Nemzetközi diplomáciában így tényleg szüksége lehet további tapasztalatgyűjtésre, ám mindez kevés lenne a teljes elutasításához. Irányultsága már komolyabb indok és a jelenlegi helyzetben már majdhogynem vád: ellenzői túlságosan orosz- és Kreml-pártinak látják, és ennek fényében kétségesnek tartják, hogy képes lenne szembeszállni a külpolitikai szempontból jelenleg legnagyobb fenyegetést jelentő tényezővel.

("Kemény ellenfelek" - Lavrov és Putyin tárgyalása Mogherini-vel, f: www.themoscowtimes.com)

Szó, ami szó, diplomáciailag korántsem tetszetős, amit Mogherini fel tud mutatni Oroszországgal kapcsolatban. Akkor, amikor minden tagállam próbál a leglátványosabban elhatárolódni Vlagyimir Putyintól az ukrán szakadárok támogatása okán, az olasz külügyminiszter az EU soros olasz elnöksége kapcsán rendezett körútjának második megállóhelyeként Moszkvát jelölte meg, ahol kompromisszumos megoldást irányzott elő az ukrán helyzetre és bírálói szerint elfogadóan beszélt az orosz érdekekről a keleti országban. Természetesen több fotón látható, amint Putyinnal kezet ráznak – ami nem kifejezetten előnyös póz mostanság. Matteo Renzi az említett elnökségi nyitóbeszédében említette, hogy ha az Európai Unió készítene egy selfie-t (azaz egy fotót saját magáról), akkor azon a fáradtság és elnyűttség jelei látszanának. Mindez lehet, hogy igaz is, ám most valószínű, hogy kritika helyett inkább örülne, ha Mogherini is egy ilyen képzeletbeli képet tudna készíteni magáról, és nem olyat, amin a sarokban ott mosolyog az oroszok első embere. Nem segített továbbá az sem, hogy a külügyminiszter támogatója a Déli Áramlatnak (tehát az orosz területről érkező földgázvezetéknek), tovább erősítve ezzel a kontinens energiafüggőségét Oroszországgal szemben, valamint, hogy Olaszország sokáig elég halkan támogatta csak az oroszok elleni szankciókat.

Mindez nem mutat jól, ez egyértelmű. Július közepén már összeültek a tagállamok képviselői, hogy előzetes döntés születhessen az ügyben, azonban az ülés kudarcba fulladt – vagy, ahogy euroszkeptikusan mondanánk, minden úgy zajlott, ahogy az szokás az EU-ban. Renzi mindenesetre nem adja fel, Mogherini-t minden áron megpróbálja majd átnyomni a választáson, amihez azonban még sok támogatót kell szereznie. Az már látható, hogy a politikai gépezet beindult, a fenti ellenérzések majdnem minden pontjára érkezett már válasz az olaszoktól: olvashatunk például nyilatkozatokat, hogy Mogherini erőteljes és egységes hangot akar megütni Oroszországgal szemben a maláj utasszállító lelövése után. Emellett az olaszok leállították a katonai együttműködést egy orosz tengeralattjáró projekt kapcsán, ezzel is beállva az oroszok elleni szankciók sorába. A következő ülés augusztus végére lett tervezve, addig pedig ehhez hasonlatos lépésekkel és diplomáciai gesztusokkal kell számolnunk olasz részről, és szinte biztos, hogy EU elnökségük is külpolitikai hangsúlyt kap, itt lehet ugyanis igazán megmutatni Mogherinit a kétkedőknek. Kell is mit mutatni, mert ha a tagállamok azt látják, hogy a feltételes utód Catherine Ashton kompromisszumos és csendes diplomáciájának híve a gyakorlatban, akkor könnyen megbukhat a kezdeményezés. Félnie ekkor sem kell, EB biztosi címet még így is szerezhet – így hasonló pályát futna be, mint vélhetőleg Navracsics Tibor fog nálunk itthon – de mindez elég kellemetlen csapás lenne az olasz diplomácia számára.

Mészáros Tamás