Bár az ebola már márciusban újra felütötte fejét Nyugat-Afrikában, a közvélemény csupán pár hete kezdett el aktívan foglalkozni a problémával – köszönhetően a halálos áldozatok egyre növekvő számának. Nem kívánunk olajat önteni a keletkező pánikra, se nem kívánunk felcsapni kezdő virológusnak, ám kétségtelen, a helyzetnek igen mély nemzetközi politikai következményei, de még inkább tanulságai vannak, amelyek mellett nem mehetünk el szó nélkül.

Számunkra itt Magyarországon, vagy akár az egész európai kontinensen az elmúlt évek nagy hírverést kapó vírusai, betegségei távoli ismeretlenek csupán, amik újságok szalagcímein köszönnek be életünkbe időről-időre, majd szerencsénkre továbbállnak. Így történt ez a SARS koronavírus, a H5N1 (madárinfluenza), a H1N1 (sertésinfluenza) esetében, amelyek járványszerű terjedése során több ezren vesztették életüket. A katasztrófákat körülölelő káoszban egy dologra azonban nem sikerült fényt deríteni: kinek az utasításait kell követni, ha világjárvány van kialakulóban? Ki szolgáltatja a megfelelő akciótervet a vírusok izolálásához, megfékezéséhez? Egy olyan nemzetközi rendszerben, ahol felmerül kérdésként, mekkorának is kell lennie például egy ideális EU-s uborkának, az előző kérdésekre adott válasz már-már fülsértő: egyáltalán nem létezik ilyen jogkörrel egyértelműen felhatalmazott szervezet.

("Az ebola elleni harc frontvonala", f: www.cnn.com)

Az Egészségügyi Világszervezet (World Health Organization – WHO) ugyanis, amelyre gondolom, mindenki első körben tippelne egy ilyen szituációban, mint feltételezett vezető, nem rendelkezik ilyen felhatalmazással. A WHO, amelynek tagországai az ENSZ Közgyűléséhez hasonlóan döntenek a követendő irányokról, nem fogalmazhat meg kötelező érvényű intézkedéseket a tagállamok számára, szakmai ismereteit csupán ajánlások formájában tárhatja a világ elé. A szervezet mindezek mellett folyamatos költségvetési problémákkal küzd, legutoljára 2011-ben vágták meg a teljes évi tervét közel 20 százalékkal (3,96 milliárd dollárra), ezt a szintet kell tartania mai napig (PDF) – ez természetesen nem kis méretű elbocsátásokkal járt.

Az, hogy a WHO nem rendelkezik a megfelelő jogkörökkel, egyszerű gazdasági okokra vezethető vissza: a gazdag tagországok nem kívántak beleszólást engedélyezni saját (véleményük szerint kielégítő) egészségügyi programjaikba, a középen álló országok szokásos módon nem kívántak a gazdag országok esetleges akaratának aláfeküdni, a szegényebb országok pedig tisztában vannak a realitásokkal, miszerint képtelenek támogatás nélkül megfelelni a fejlett sztenderdeknek. Szintén gazdasági okai is vannak annak, hogy miért olyan nehéz egy járványra aggatni a „világ” jelzőt, hiszen amennyiben ez megtörténik, az aktuális régió/ország megítélése minden szempontból hatalmasat csökken – így a sérülékeny iparral és mezőgazdasággal rendelkező államok sokszor mindent megtesznek, hogy minimalizálják a nemzetközi figyelmet. Konkrét példa erre az épp tegnap lezárult afrika-amerikai csúcstalálkozó, amelyet gazdasági kapcsolatok erősítése és előremozdítása okán rendeztek meg – az ebola nem szerepelt a hivatalosan megbeszélendő témák között (a járvány által sújtott három ország vezetője nem is vett részt ezen a gyűlésen). Ezek a késlekedő lépések nagyon sok ember haláláért lehetnek felelősek most és a jövőben egyaránt, így ezen a gyakorlaton mindenképp változtatni kell, mégpedig nemzetközi szinten.

("Ebola - A szomorú tények", f: DiploMaci)

Első körben dönteni kell arról, hogy a WHO megfelel-e a kívánalmaknak a világ járványügyi kérdéseinek kezelésében? Véleményem szerint ez vitán felül kell, hogy álljon: az Egészségügyi Világszervezet létrejötte óta (1948) magába tömöríti a világ egészségügyi szakértőit, közgyűlése egyértelmű szavazati jogot ad a szervezet döntéseinek létrehozásában. Míg az ENSZ-el kapcsolatban felmerülhet a kétség a második világháború nyerteseinek túlzott, a Biztonsági Tanács által gyakorolt hatalma okán, addig a WHO-ban ilyen felépítési problémát nem találhatunk. Jelen körülmények között nem találunk erre alkalmasabb tömörülést. Második körben reform alá kell venni a jelenleg érvényes világjárványokkal kapcsolatos bejelentési kötelezettséget. Ez bonyolultabb probléma, mint elsőre tűnik, ugyanis ez magával kell, hogy hordozzon egy átfogó szemléletváltást a nemzetközi vezetőktől és a társadalomtól is. Nem folytatható a továbbiakban az eddig követett út, miszerint a járvány által sújtott országot totális mértékben izolálni, „démonizálni” kell, hiszen ez láthatóan ront a betegségek időben történő keretek közé szorításának ügyén (közvetetten és közvetlenül is). Amennyiben a kötelező bejelentés nemzetközi támogatást vonna maga után, valószínűsíthető, hogy az elmaradottabb régiók (ahol ezek a vírusok legtöbbször felbukkannak) is nagyobb aktivitással állnának a nyilvánosság elé a kialakuló katasztrófahelyzetekkel kapcsolatban. Harmadik körben az ENSZ Közgyűlésének meg kell szavaznia a WHO jogainak kiterjesztéséről szóló javaslatot, elsőként a járványkezelési szituációkkal kapcsolatban. Ennek ki kell térnie egy kötelező érvényű protokoll-keretrendszerre, amiben tisztán definiálható előfeltételek, kategóriák és lépések lennének felsorakoztatva. Ezeket a WHO aktuális döntése után minden államnak követnie kellene, ezzel elősegítve az egészségügyi dolgozók munkáját és így a világjárványok elleni harcot. Egyértelmű, hogy enélkül a szuverenitás nélkül nem lehet hathatósan fellépni az ilyen típusú katasztrófákkal szemben.

("Megkopott épület, megkopott jogokkal" - WHO központ Genfben, f: www.who.int)

Egy ilyen reformfolyamat roppant időigényes, ezért kétségtelen, hogy a helyzet megoldását nem várhatjuk a mostani ebola elleni harc során. Azonban pont ez a járvány mutat számunkra újabb ijesztő példát, mennyire nem vagyunk felkészülve egy világjárvány megfékezésére. Amíg minden ország a saját kénye-kedve szerint jár el egy ilyen általánosan fenyegető helyzetben, addig nem elképzelhető, hogy sikeresen fel tudjunk lépni egy a mostani vagy annál veszélyesebb szituációban. Véleményem szerint ezért éppen itt az ideje, hogy a nemzetközi szereplők javítsanak csőlátásukon, és egy olyan problémára összpontosítsák erejüket, ahol egyértelmű tettekre van szükség, és ezek a folyamatok már más (mondjuk gazdasági-politikai) szervezetek példájával ki is vannak kövezve. Már csak a kezdő lépés hiányzik. Reméljük, hogy a jelen helyzet elindítja őket ebbe az irányba.

Mészáros Tamás