A 2002 óta hatalmon lévő korábbi miniszterelnök rendelkezik azokkal a politikai és alkotmányos eszközökkel, hogy Törökországot az elnöki rendszer felé terelje, és meg is fogja tenni.
2014. augusztus 10-én a Török Köztársaság történetében először a török választók szavazatai döntöttek a köztársasági elnök személyéről, és ahogyan azt az elemzők várták Recep Tayyip Erdogan a szavazatok 52%-ával Törökország 12. elnöke lett. Erdogan emblematikus vezetője a 2002 óta hatalmon lévő Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP), és egyben a leghosszabb ideje hivatalban lévő miniszterelnök volt a demokratikus Törökország történetében.
A jelenlegi török alkotmányos berendezkedés értelmében a végrehajtó hatalom feje a miniszterelnök, miközben az elnök az ország „második embere”. A török elnök szerepe távolról sem ceremoniális jellegű, mint ahogyan azt láthatjuk a német modellben, hanem meghatározó játékos, mind az ország kül- és belpolitikájában egyaránt. A török alkotmány 104. cikkének értelmében az elnök kijelöli a miniszterelnököt, a legfelsőbb bíróság bíráit, összehívja és elnököl a Nemzetbiztonsági Tanács ülésein, illetve lehetősége van a kormányülés összehívására stb.
("Újraírhatja az eddigi szabályokat - Recep Tayyip Erdogan", f.: businessinsider.com)
Az 1970-es évek végére a török gazdaság a nemzetközi gazdasági és pénzügyi válság miatt az Oszmán Birodalom szétesését követő legnagyobb gazdasági és politikai krízisét élte át, amelyre a török politika nem tudott hatékony választ adni. Az infláció három számjegyűre, a munkanélküliség 15%-ra kúszott fel, miközben az ipari teljesítmény mintegy felére esett vissza. A török hadsereg a kialakult politikai helyzetre válaszul puccsot hajtott végre. 1982-ben a miniszterelnök ellensúlyozásának céljával erősítették meg a köztársasági elnök jogköreit, annak érdekében, hogy a jövőben felmerülő válságokra hatékonyan és viszonylag gyorsan tudjon reagálni a politika, de az 1980-as és 1990-es években nem volt szükség semmilyen „elnöki intervencióra”.
A köztársasági elnökök bár megtehették volna, hogy jóval aktívabb szereplői legyenek a török politikának, nem kifejezetten éltek az alkotmány nyújtotta jogköreikkel, és többnyire ceremoniális szerepet töltöttek be egészen 2002-ig. Az AKP hatalomra jutását követően Ahmet Sezer elnök többször is beavatkozott a jogalkotási folyamatba, lelassítva azt, 2007-ben azonban az AKP tag Abdullah Gül lett az elnök, így Erdogan zavartalanul irányíthatta az országot.
Erdogan a 21. század legbefolyásosabb török politikusa, aki köztársasági elnökként nem fog a háttérbe vonulni, sőt az által kiválasztott miniszterelnök és kormánya neki fog dolgozni és nem pedig vele. Erdogan rendelkezik azokkal az informális kapcsolatokkal és formális jogkörökkel, amellyel átalakíthatja a jelenlegi politikai rendszert, a politikai/hatalmi erőközpontot eltolva a köztársasági elnök irányába. A Nemzetbiztonsági Tanács ülésein befolyásolhatja a külpolitikát (pl. Törökország szerepe a szír polgárháborúban; béketárgyalások a kurd munkáspárttal stb.), de kormányülést is összehívhat és elnökölhet, így továbbra is beleszólhat az ország belügyeibe.
A 2011–2012-ben zajlott, „arab tavasznak” nevezett események új korszak kezdetét jelezték a Közel-Keleten, és Törökország az Oszmán Birodalom összeomlása óta nem látott népszerűségre tett szert a nyugat-ázsiai régióban. Bár a törökök maguk többször figyelmeztettek arra, hogy hiba a török politikai rendszert példaként állítani a teljesen más fejlődési utat bejáró arab országok elé, mint a demokrácia és az iszlám összeegyeztethetőségét modellezve. Mára a modell-kérdés átalakult, Erdogan hatalomátmentését fordított putyini hatalomátmentéshez hasonlítja a nemzetközi közvélemény.
Bartha Bálint
