Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszteri kinevezésével végérvényesen új külpolitikai stratégiája lett hazánknak. A korábbi nyugatos, euroatlanti fókuszt ugyanis az új miniszterrel és a minden jel szerint jelentősen átalakuló apparátussal felváltotta egy keleties, gazdasági érdekek mentén szerveződő friss politikai doktrína. Ebből az alkalomból újabb Pro/Kontrát közlünk, amelynek első részét ma, folytatását pedig holnap délelőtt publikáljuk.
A gazdasági diplomácia a jövő külpolitikája: Pro – Németh Áron Attila
A múlt héten Szijjártó Péter kinevezését próbáltuk nektek Pro (Mészáros Tamás), illetve Kontra (Németh Áron Attila) szemszögből megvizsgálni. Ez a váltás azonban, mint az várható volt, és amint az Szijjártó Péter országgyűlési meghallgatásából egyértelműen ki is világlott, a minisztérium élén nem csak szimpla személycserével, hanem egy teljesen új külpolitikai stratégia meghonosításával jár. Az elkövetkezőkben – ahogy a feladat megkívánja – igyekszem amellett érvelni, hogy miért helyes irány Szijjártó miniszter és a magyar kormány által vallott friss politikai doktrína, amely lényegében teljes szakítást jelent hazánk, elmúlt 25 évben követett nemzetközi felfogásával.
2014-ben a szimbolikus, elvhű politikának nincs értelme. Tetszik, vagy nem, a 1989-90-es évek már elmúltak. A II. világháborúnak régen vége. Ahogy a hidegháború legkeményebb időszakaira is már többen vannak azok, akik egyáltalán nem emlékeznek. Ünnepelt államférfiak emléke, eszmék, események, érzések lassan a feledés teljes homályába merülnek. Ilyen a történelem. Ennek megfelelően egy nemzet vezetői, legyen az az ország 100, vagy 1.100 éves, akkor gondolkodnak felelősen, ha engednek az idők szavának, és hajlandóak a komfortzónájukból kilépve, új gondolatokat, új célokat megfogalmazni, hogy politikájukat ne a múlt, hanem a jelen és a jövő határozza meg. A jelenlegi magyar kormány és első számú vezetője pedig éppen ezt teszi.
("Egyre gondolnak", f: www.mosmaiorum.blog.hu)
A 21. században ugyanis nem lehet külpolitikát csinálni megfoghatatlan, gyakran 19. és 20. századi fogalmak mentén. Emberi jogok, civil szféra, vallásszabadság, szólásszabadság, nemzetek közötti szolidaritás, történelmi elköteleződések. Fontos részei ezek minden valamirevaló demokratikus államnak, ahogy a mienknek is. De ebből ma nem lehet külpolitikát csinálni. Ez ugyanis a minimum. Mindennek az alapja. Egy gazdasági összeomlás szélén tántorgó, nulla politikai vízióval rendelkező Európában azonban új, pragmatikus megközelítés kell a fennmaradás és siker biztosítékaként. Az új, keleti orientációjú, gazdasági kapcsolatok vezérelt külpolitikai ennek pedig tökéletes leképeződése.
Tartsunk fenn egy nagykövetséget egy nemzetközi viszonylatban marginális, 2 milliós kis európai országban, mert a legnevesebb egyetemükön létezik magyar tanszék? Ne tárgyaljunk Kínával, mert az emberi jogokat lábbal tiporják? Sújtsuk Oroszországot durva szankciókkal, mert Nyugat-Európa elvárja tőlünk? Ne üzleteljünk közép-ázsiai diktátorokkal, mert az ott kitermelt gázhoz vér tapad? Miért ne? Talán a svédek fenntartanak azért egy nagykövetséget Szlovákiában, mert a Comenius-on létezik skandináv tanszék? Nem. Talán az Egyesült Királyság, vagy az Egyesült Államok nem üzletel Kínával? Dehogynem. Évről évre emelik az országaik közötti kereskedelmet. Talán Németország élharcosa volt az oroszok elleni szankcióknak? Nem. Mindent megtettek azért, hogy a legcsekélyebb problémájuk legyen belőle, ha már bevezetik őket. És Ausztria, vagy Hollandia talán nem üzletel a kazahokkal, vagy az azeriekkel? Dehogynem. Egymást licitálják túl a lehetséges gazdasági együttműködésekért.
Ráadásul nem árt megjegyezni, hogy a nyugati hatalmak és a keleti országok közötti fenti kapcsolatépítések nem 4-5, hanem minimum 8-10 éve aktívan folynak. Tony Blair, Georg W. Bush, Jacques Chirac, Gerhard Schröder soha nem voltak finnyásak, amikor országuk gazdasági céljainak érvényesítéséről, hosszú távú sikereinek szavatolásáról volt szó. Széles mosollyal az arcukon fogtak kezet Kadhafitól kezdve Mubarakon át Nazarbajevig mindenkivel, aki szembejött, és volt pénze. Ilyen a mai külpolitika. Lehet persze, sőt, kell is kifogásolni bizonyos döntések, kapcsolatok helyességét, ízlésességét. De ez még nem változtat azon, hogy a növekedést a befektetések, nem az elvek hozzák.
("Emberi jogok? Beszéljünk inkább a pénzről", f: www.hvg.hu)
Elvtelen, kizárólag haszonszerzésben érdekelt reálpolitika? Igen. Ám ilyenkor nem árt feltenni a kérdést, hogy 25 év alatt mégis mit értünk el a nyugatos, euroatlanti elköteleződésünkkel? EU-tagság? Igen, és éppen most készül minket magával rántani a gazdasági összeomlásba a szürke bürokraták által vezetett egy helyben toporgó, díszes társaság. NATO-tagság? Igen, de egy esetleges orosz invázió ellen nem ér semmit, mert, ahogy ’56-ban, úgy a nyugatnak most is könnyen lenne érve arra, hogy miért nem avatkozik be a magyarok védelmében (pl. forrongó Közel-Kelet). Gazdasági sikerek? A hazánkba irányuló nyugati befektetések jelentős része az elmúlt 10 évben eltűnt, így bár az EU-s pénzek elérhetőek, azokat muszáj kiegészíteni, hiszen nem elegendőek minden fejlesztésre. Remek dolog tehát, mindent lenyelni, amit Brüsszel vagy Washington mond, és minden létező szerződést aláírni, amit ők elénk tesznek, csak ebből nem lesznek beruházások, nem lesznek új munkahelyek, nem lesz semmi. Szervilitás lesz, leköteleződés, amire nem lehet növekedést alapozni.
Összefoglalva tehát elmondható, hogy az elmúlt 25 év finomkodó, komoly stratégiai céloktól mentes, minden nyugati erőnek megfelelni akaró külpolitika sehova sem vezetett. Ezért új doktrínára van szükség, új gondolatokra, és ezt a kormányzati akaratot a Szijjártó Péter vezette Külgazdasági és Külügyminisztérium keleti orientációjú, elvmentes, gazdasági érdekek formálta megközelítése vélhetően tökéletesen ki fogja szolgálni.
A Pro/Kontra cikkek tartalma, érvrendszere nem feltétlenül tükrözi adott szerzőnk tényleges személyes véleményét egy-egy külpolitikai kérdésről, eseményről, vagy személyről, azt ugyanis mint feladatot kezeljük. Ebben a rovatban tehát nem célunk saját gondolataink megjelentetése, helyette azt igyekszünk bemutatni, hogy minden nemzetközi kérdésnek két oldala van, melyek mellett egyaránt lehet érvelni a közismert tények figyelembevételével.
