Az „arab tavasz”, valamint 9/11 a közel-keleti régió erőviszonyait alapjaiban változtatta meg. A 21. század első felére Irán rendkívül megerősödött, és ez a folyamat a „síita félhold” kialakulásához, valamint a Szaúd-Arábia vezette szunnita blokkal való geopolitikai konfliktus elmélyüléséhez vezetett.

A Közel-Kelet térsége manapság regionális és globális szintre ható konfliktusok színtere, ahol a térség hatalmi erőviszonyait alapvetően két, történelmi jelentőségű esemény rajzolta át. A 2001. szeptember 11-i terrorcselekmények nem csak az Amerika előtt álló kihívásokat, hanem a közel-keleti viszonyokat is alapjaiban változtatták meg. A 9/11-re adott válaszok folyamán az erő alkalmazása került előtérbe, és bár nem egy nemzetállam állt a merényletek mögött, az Egyesült Államok vezette koalíció mégis egy államot támadott meg. Tíz évvel a támadásokat követően az „arab tavasz” eseményei szilárdnak gondolt rezsimeket söpört el, jelentős geopolitikai változásokat indítva el, mint például az Egyesült Államok és Izrael közel-keleti pozícióinak meggyengülése, Irán pozícióvesztése, a török külpolitika reaktiválódása, a polgárháborúk (Szíria, Líbia, Jemen), vagy a radikális iszlamizmus térnyerése.

A kétezres évektől felerősödött az a tulajdonképpen már 1967 óta tartó folyamat, amikor a hatnapos háborút követően az arab nacionalizmus gondolata vereséget szenvedett, az arab egység ideája pedig halálos sebet kapott. A 21. századtól „új Közel-Keletről” beszélhetünk, ahol a hatalmi centrum a nem arab középhatalmak felé, így Törökország, Izrael és Irán irányába tolódott el. Teherán stratégiai szerepe felértékelődött, igazi regionális nagyhatalommá nőtte ki magát, és ezzel párhuzamosan megerősödött a síita öntudat, amelyből magától értetődően alakult ki vallási és geopolitikai ellentét a Szaúd-Arábia vezette szunnitákkal szemben.

("Ezek a mosolyok csak a kameráknak szólnak", f: www.theblaze.com)

Teherán az iszlám forradalom 1979-es győzelme óta, olyan témákat állított a nemzetközi diskurzus középpontjába, amelyek mentesek a szektariánus elemektől, és amelyre fogékony az arab közvélemény. Az iráni soft power Amerika és Izrael-ellenességből, valamint a palesztin ügy felkarolásából áll, és ezeket az „alapelveket” a régióban viszonylag sikeresen terjesztette. Szakértők szerint a síita félhold megerősödése az arab világ harmadik nagy traumája lehet, az Oszmán Birodalom összeomlását és Izrael állam megalakulását követően. A 2000-es években Irán kiterjesztette a befolyását a szomszédos országokra, jelentős pozíciókhoz jutott Libanonban, Szíriában, Irakban, illetve a palesztin területeken, ezzel elmosva azt a stratégiai határt, amely évszázadokig húzódott az Oszmán Birodalom és Perzsia között.

Az arab tavasz eseményláncolatai következtében a síita–szunnita rivalizálás legmélyebb időszakait élte meg, hiszen Irán támogatásával a bahreini ellenzék kis híján megdöntette a szunnita kisebbség hatalmát, és a síita hatalomátvételt csak az Öböl Menti Együttműködési Tanács katonai beavatkozásával sikerült megakadályozni. 2011 után Teherán pozíciói jelentősen meggyengültek, nem csak Bahreinben, hanem az egész térségben. A pozícióvesztés okai azonban nem kizárólag egyes országokban megszerezett befolyás csökkentésében, vagy esetleges elvesztésében keresendők, hanem fontos kiemelni, hogy az arab tavasz során a muszlim diskurzusokban olyan kérdések erősödtek fel, mint a gazdasági és szociális problémák, emberi méltóság és a demokratikus választójog, és ezen kérdések megoldására Irán nem tud alternatívát adni a térség polgárainak.

Szaúd-Arábia síita-ellenes stratégiájának szerves részét képezi a belső és külső támadások elleni hatékony, amennyiben szükséges – ahogyan láttuk azt Bahreinben – fegyveres fellépés, garantálva a belső rendet és az Öböl menti monarchiák védelmét. Az ország keleti részén jelentős síita népesség él, akik az arab tavasz során a királyság alkotmányos monarchiává alakítása érdekében tüntettek, amelyek zavargásokig fajultak. Rijád külső erők manipulációját, terrorizmust, és destabilizációt emlegetett, Teherán pedig más országok önrendelkezési jogának és szuverenitásának megsértésével (Bahrein, Jemen) vádolta a szunnita országot.

A legmagasabb tétekkel azonban Szíriában játszanak a felek, ahol szintén úgynevezett proxy-háborút vívnak. Teherán és Damaszkusz szövetsége az iszlám forradalmi időkig vezethető vissza, amikor Khomeini ajatollah Mekka és Medina „amerikai iszlám alóli felszabadítását”, valamint a Szaddám Huszein vezette iraki baaszista rendszer megdöntését szorgalmazta. Az iráni–szír szövetség tartópillérei tehát alapvetően reálpolitikai okokra vezethetők vissza, a vallási köteléket nem szabad túldimenzionálni. Szaúd-Arábia jelentős pénzügyi támogatást nyújt a túlnyomórészt szunnita szír felkelők egy csoportjának, mindeközben Irán mindent megtesz annak érdekében, hogy a felszínen tartsa Bassár el-Aszad alavita rezsimjét.

("Jóban rosszban egymás mellett" - Irán és Szíria, f: www.aei-ideas.org)

Eközben 2003-ban felborult az a törékeny hatalmi egyensúly, amely az iraki–iráni kapcsolatokat jellemezte. Az Iszlám Állam létrejöttének gyökerei elvezetnek egészen Núri al-Maliki síita kormányfő és az alavita Bassár el-Aszad szír elnök iráni támogatással fenntartott (szunnitákat) elnyomó rezsiméhez. Szaddám Huszein bukását követően a hatalom a síiták kezében összpontosult, akik a több évtizedes szunnita uralom alatt elszenvedett sérelmekre „válaszul” a politikai, gazdasági és pénzügyi területeken kizárólagos ellenőrzést gyakoroltak.

A síita–szunnita ellentét kérdése tehát színtiszta reálpolitika, azonban fontos kiemelni, hogy az iszlámban a vallás és a politikai között igen szoros az összefüggés, a kettőt teljesen külön kezelni nem lehet. Az arab tavasz előtti Közel-Kelet és a mai „új Közel-Kelet” között az az alapvető különbség, hogy a „radikális” síita tömb (Irán, Szíria, Hezbollah) immár egy még „radikálisabb” szunnita blokkal áll szemben. Irán, miközben az elmúlt évtizedben a közel-keleti térségben regionális hatalommá vált, nukleáris programjának köszönhetően nemzetközileg egyre inkább elszigetelődött, és a nemzetközi közösség által eszközölt szankciók hatására a gazdasága gyakorlatilag összeomlott. Amennyiben a perzsa államnak sikerül konszolidálni gazdaságát és politikai helyzetét, és visszanyeri az elmúlt években elveszített vezető szerepét, nemcsak Szaúd-Arábia és Izrael, hanem az Egyesült Államok komoly politikai és katonai riválisává válthat.

Bartha Bálint