Izrael további lakások építését hagyta jóvá Kelet-Jeruzsálemben, amelyet a palesztinok pofonként, Washingtonban szerencsétlen politikai manőverként értékelnek, a jelenlegi krízis azonban túlmutat az arab-izraeli kontextuson.
Az újkori történelemben kevés olyan konfliktus van, amely hosszabb ideje tartana, és a nemzetközi közvélemény számára megosztóbb lenne, mint a palesztin–izraeli konfliktus. Két nép, két nemzet formál igényt ugyanarra a földterületre – amely kisebb, mint a mi Dunántúlunk – a modern nacionalizmus ideológiájának alapján. A konfliktus gyökerei, amely egy alapvetően politikai konfliktus, bár áthatják vallási elemek is, egészen a 19. század második feléig nyúlnak vissza. Ennek ellenére a nemzetközi politika homlokterébe csak az ENSZ Közgyűlésének 1947. novemberi Palesztina felosztásáról szóló 181. számú határozatával került. A hosszú évtizedek során különböző béketervek láttak napvilágot, azonban megállapodás a mai napig nem született.
2014 novemberében ismét előtérbe került a Ciszjordánia területén épülő újabb izraeli telepek kérdése, ugyanis az izraeli hatóságok több száz új lakás építését hagyták jóvá. Fontos kiemelni, hogy a kérdés egészen a gyökerekig nyúlik vissza, hiszen már 1882-től folyamatosan épültek zsidó telepek Palesztina területén, mivel a cionista ideológia lényege mindig is Palesztina földjének betelepítése volt. Izrael állam megalakulásától fogva mindig is aktív településpolitikát folytatott, hiszen a kolóniák nem csak a szükséges földterületet biztosították a bevándorlóknak, hanem ez a fajta gondolkodásmód a zsidó identitás részévé vált. Nehéz pontosan megmondani, hogy hány telepről, illetve mennyi telepesről beszélünk, mert modern lakótelepek mellett akadnak az izraeli kormány által is illegálisnak minősített úgynevezett „outpost”-ok (előőrs), amelyeket aligha nevezhetünk településnek, mivel rendszerint lakókocsikból és sátrakból állnak. Mindezeket figyelembe véve hozzávetőlegesen 400.000 főre tehető a zsidó telepesek száma, akiket az izraeli hadsereg véd az esetleges atrocitásoktól.
("Államilag titkon jóváhagyott építkezések")
Fentiek tekintetében a településpolitika színtiszta belpolitikai kérdés. Szakértők előrejelzése alapján jövőre Izraelben előrehozott választásokat fognak tartani, Benjamin Netanyahu miniszterelnök az utóbbi időben éles kritikákat kapott a hazai sajtótól, és úgy tűnik (többek között a gázai beavatkozás miatt is) sokat veszített népszerűségéből. A választásokkal kapcsolatban számos kérdés merül fel, azonban egyelőre megjósolhatatlan a következő parlament és kormányzat összetétele. Mindezek miatt bár a zsidó telepek létesítése nemzetközi jogba ütközik, valamint kiveri a biztosítékot még Washingtonban is, a mindenkori izraeli pártok nem mehetnek el a kérdés mellett. Netanyahu Likudja egyre inkább folytat telepes-párti politikát; értsd: elsődlegesen a telepek bővítését szorgalmazza. A miniszterelnök távoli belpolitikai célokat szem előtt tartva a telepeseknek és az ultraortodoxoknak kedvező döntéseket támogat, remélve, hogy ezen erők támogatását is elnyeri és a következő kormányt is ő vezetheti. A nemzetközi közösségnek semmilyen eszköz nem áll a rendelkezésére ennek a politikának a megfékezésére, ezért tart évtizedek óta ez a patthelyzet.
Az amerikai-izraeli viszony azonban nem csak az illegális telepek bővítése miatt lett feszült. Az arab térség politikai ébredése közepette a palesztin–izraeli konfliktus más dimenzióba került. Izrael és az Egyesült Államok közel-keleti pozíciói rendkívüli mértékben meggyengültek. A zsidó állam mára három térségbeli barátjából kettőt tulajdonképpen elveszített, bár ez a folyamat nem köthető közvetlenül az arab „forradalmakhoz”. A zsidó állam nemcsak politikai, diplomáciai szinten került légüres térbe, hanem biztonsági pozíciója is jelentékeny mértékben meggyengült. Izrael biztonsági kihívásai legegyszerűbben három koncentrikus körrel jellemezhetőek: a legbelső kör a palesztinokat; a középső a szomszédos arab országokat; a külső kör pedig a nem szomszédos arab államokat, a középhatalmi befolyását megszilárdítani kívánó Ankarát, illetve a nukleáris programjával a nemzetközi közvéleményt megosztó Teheránt ábrázolja.
("Mindkettőjük befolyása csökkenőben" - Netanyahu és Obama)
Izrael és az Egyesült Államok eltérő álláspontot képviselnek az iráni nukleáris vita rendezését illetően, hiszen míg Tel-Aviv kategorikusan elutasítja az iráni nukleáris tevékenység bárminemű engedélyezését, addig az Obama-adminisztráció hajlandó engedményeket tenni. Az iráni atomprogram egyszerre jelent fenyegetést és teremthet precedenst, mivel minden nemzetközi erőfeszítés ellenére töretlenül haladhat előre. A perzsa állam regionális hatalmi törekvéseibe illeszkedik a nukleáris képesség elérése, amely minden bizonnyal az amúgy is túlmilitarizált térség nukleáris fegyverkezési spirálját is beindítaná. Ezért Izrael, mint a térség jelenlegi egyetlen atomhatalma, minden lehetséges eszközzel megpróbálja lelassítani a folyamatot (Stuxnet vírus, vezető kutatók meggyilkolása), amely regionális hatalmát veszélyezteti. Nehéz lenne megjósolni, hogy ma melyik állam jelent nagyobb veszélyt Izrael biztonságára, ugyanis a régióban az instabilitás állandósult.
A zsidó és az arab nép között mélyen gyökerező bizalmatlanságot feloldani szinte lehetetlen feladatnak tűnik, azt azonban mindkét félnek be kell látnia, hogy a konfliktus befejezése fájdalmas kompromisszumokat fog követelni. A palesztin–izraeli viszály nem az ENSZ-ben kezdődött és minden bizonnyal nem is ott fog megoldódni. A hosszú évtizedek alatt nem sikerült rendezni sem a határok kérdését (beleértve Jeruzsálemet), a több százezer palesztin menekült státuszát, és a vízmegosztási problémákat sem. Bár Izrael jelentős biztonsági garanciákat vár el a leendő Palesztin állam részéről, véleményem szerint a zsidó állam nem fogja támogatni annak létrejöttét, mivel a koncepció politikai kockázata jóval nagyobb, mint a várható nyereség.
Bartha Bálint
