Miközben az Európai Unió és Oroszország között egyre hűvösebbé válik a viszony, a magyar külpolitika mindkét oldal számára tesz gesztusokat, és a diplomáciai lavírozás közepette sem feledkezik meg az orosz beruházások fontosságáról. De vajon ugyanez hogyan néz ki a túloldalról, orosz szempontból? Képes-e Oroszország megosztani a régiót, és vele együtt az EU-t, Magyarországon keresztül?

Pro – Csepregi Zsolt

Oroszország a Szovjetunió szétesését követő első évtizedben folyamatosan kiszorult olyan, a kontinens méretű ország biztonsága szempontjából kulcsfontosságú régiókból, mint a Baltikum, Közép-Európa és a Kaukázus. Putyin hatalomra kerülését követő években azonban ez a folyamat megállt, majd a 2008-as grúz-orosz háborúval (ahol ne felejtsük el, Grúzia üzent hadat a zseniális orosz taktikázás eredményeképpen) megfordult, és Oroszország főként az energiahordózók exportjára építve stabilizálta érdekszféráját. A 2014-es ukrán politikai fordulat éppen ezért jelentett megbocsáthatatlan megalázást és stratégiai fenyegetést Oroszországra nézve. Amennyiben Moszkvával ellenséges hatalom uralja lakossági és ipari központjaihoz legközelebb eső „puha hasát”, Kelet-Ukrajnát, úgy Oroszország nem érezheti magát biztonságban, másrészt az erős precedens nyomán dominóként dőlhetnek el a további határzónák. A kelet-ukrajnai oroszbarát szakadárok támogatásával párhuzamosan, fékezendő a nyugatról érkező nyomást, Oroszország megosztó politikát folytat Kelet-Közép Európában, amelynek kulcsfontosságú eleme a Magyarországgal kiépített különleges kapcsolat.

(Stratégák találkozása, f: www.hrvatski-dom.hr)

Eurázsia, Távol-Kelettől nyugatra két hatalmi pólust bír el, amelynek egyik fókuszpontja az Atlanti-óceán mellett alakult ki az elmúlt ezer évben. A másik pedig a történelmi orosz területeken, így Oroszország nyugati részein, Kelet-Ukrajnában és Fehéroroszországban helyezkedik el. A két fókuszpont között fekvő régió a Baltikumtól Bulgáriáig olyan terület, amely a történelem során ennek a két hatalmi gócpontnak az ütközőzónája volt, középen Magyarországgal. Ez a centrális helyzet adja ezen terület stratégiai fontosságát, hiszen az „ütközőzóna” jelenleg az atlanti erők uralma alatt áll és Ukrajna teljes területe „billeg”, Oroszország emiatt aligha érezheti magát biztonságban. Az Orosz Föderáció közvetlen határain túl nem léphet fel katonai erővel, éppen ezért csupán azt akadályozhatja meg, hogy a határaira akadálytalanul gyakorolhasson nyomást a túlerőben lévő atlanti tömb.

Magyarország helye ebben a stratégiában tehát nem Fehéroroszországhoz vagy Örményországhoz hasonló, a trójai faló szerepe ennél közvetettebb, de annál hatásosabb. Hazánk három szempontból befolyásolandó tényező Oroszország számára: 1.) Ne váljon összekötő elemmé egy az irányában agresszív, kelet felé hatalmát kiterjeszteni kívánó Lengyelország, és egy Moldáviát bekebelezni akaró Románia között; 2.) Beépített szövetségese legyen az Európai Unió nyomásgyakorlásával szemben; 3.) Biztosítsa a energiaszállítmányai akadálytalan útját, és lehetőleg kizárólagos hozzáférését a nyugati piacokra, amellyel azok ellenállását gyengítheti. Az orosz külpolitika érdeke, hogy Magyarország az EU-n és a Visegrádi Együttműködésen keretein belül legyen renitens elem, ez megsokszorozza politikai és gazdasági befektetéseinek Magyarországon keresztüli, a regionális együttműködésre gyakorolt negatív hatását.

Oroszország magabiztosan gyakorolja a fent felvázolt stratégia mindhárom pontját és a magyar kormány helyzetértékelése biztos alapot nyújt a megvalósítás során. Látható, hogy nemhogy a lengyel-román front nem tud megszilárdulni, de szűkebb értelemben maguk a visegrádi négyek sem tudnak valóban egységes oroszellenes politikát folytatni és támogatni Kijevet az orosz agresszióval szemben. Ne felejtsük el, hogy az ütközőzóna országai potenciálisan egy erős, nyolcvanmilliós tömböt alkothatnának, az Egyesült Államok támogatását maguk mögött tudva, még a gazdasági válsággal elfoglalt Nyugat-Európa nélkül is. Budapest politikája 2010 óta tüske Brüsszel szemében, amely nem csak az oroszok elleni szankciók elfogadását nehezíti (bár megvétózni nem meri), de emellett magyar belpolitikai lépések brüsszeli kezelése is jelentős energiát vesz el a valóban fontos geopolitikai küzdelmektől az unió keleti határain. Végezetül Magyarország a Déli Áramlat vezeték megépítésének támogatásával, amely egyértelműen az orosz „energiafegyverzet” legújabb és talán lehatásosabb eleme lenne, veszélyezteti, hogy Európa megszabadulhasson az orosz kőolaj és földgáztól való függőségétől, amely nyomásgyakorlásuk legfontosabb eleme és kihat nem csupán a fent említett ütközőzónában lévő államokra, hanem alapvetően befolyásolja a nyugat-európai államok Oroszországgal szembeni politikáját.

(Az elbukott Nabucco és a Déli Áramlat tervezet útvonalai, f: www.wikipedia.com)

A magyar kormány 2010-től egyre látványosabb Oroszország felé fordulását és az Európai Unió ellen folytatott „szabadságharcos” politikáját nem lehet átmeneti anyagi érdekekkel, de még egyszerű korrupcióval se magyarázni. Orbán Viktor második kormánya merőben új helyzetben találta magát 2010-ben: hazánk egy gazdasági válságtól megtépázott Európai Unió tagja, melynek államai abban se tudnak megegyezni, hogy a gazdasági, szociális és politikai válságra egyáltalán milyen átfogó választ kéne adni. Magyarország keleten egy agresszív, relatív erős pozícióban lévő, de pánikba esett Oroszországgal áll szemben, amely - megismételve a brezsnyevi szovjet külpolitikát - szinte minden fronton támadásba, azaz politikai, gazdasági, katonai expanzióba kezdett, hogy tartósan visszafordíthassa az állam összetöpörödését és biztonsága szempontjából kulcsfontosságú területek ellenséges hatalmak kezére kerülését. Véleményem szerint, a magyar kormány nem folytat mást, mint a bizonytalan időkre jellemző hintapolitikát, helyzetértékelése alapján nem tudhatja, hogy vajon az Európai Unió további meggyengülése és az Egyesült Államok időleges európai érdektelensége miatt nem kerülhet-e olyan katasztrofális nemzetközi helyzetbe, amikor az oroszoknak tett mostani gesztusok még nagyon jól jöhetnek. Oroszországnak ez a bizonytalankodó kivárás, hintapolitika pedig tökéletesen megfelel: időt nyer, hogy stabilizálja ukrajnai helyzetét és megosztja Közép-Európa államait, hogy azokon keresztül ne érkezzen meg az atlanti szövetség Moszkva kapui alá.

A Pro/Kontra cikkek tartalma, érvrendszere nem feltétlenül tükrözi adott szerzőnk tényleges személyes véleményét egy-egy külpolitikai kérdésről, eseményről, vagy személyről, azt ugyanis mint feladatot kezeljük. Ebben a rovatban tehát nem célunk saját gondolataink megjelentetése, helyette azt igyekszünk bemutatni, hogy minden nemzetközi kérdésnek két oldala van, melyek mellett egyaránt lehet érvelni a közismert tények figyelembevételével.