Hosszas politikai huzavona után tegnap elérhetővé vált az amerikai Szenátus hírszerzési bizottságának azon jelentése, melyben részletesen beszámolnak a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) sokat vitatott módszereiről a szeptember 11-i támadások után. Bár a dokumentum elméletben egy már lezárt időszak titkaira derít fényt, kiadása megosztja az amerikai politikai elitet.

Már-már nyílt titokként, közhelyként kezelendő az a feltevés, hogy a CIA a 2001. szeptember 11-i terrortámadások utáni években felhatalmazást kapott a „nyíltabb információszerzési módszerekre” vagy más néven „kiterjesztett vallatási technikákra”, magyarul bizonyos típusú kínzási eszközökre. A „Kiadatási, fogvatartási és vallatási” (Rendition, Detention and Interrogation) program, amelyre még George W. Bush adott engedélyt, egészen az elnök távozásáig meghatározták a CIA szabályrendszerét. A szóban forgó jelentés a szervezet ezen időszakát elemzi, konkrétan 20 esetet tanulmányoz 2002 és 2006 között.

A rend kedvéért érdemes megjegyezni, hogy a riport – amelyen 5 éven keresztül dolgozott a szenátusi hírszerzési bizottság, és a kivonat szerint körülbelül 6700 oldal terjedelmű (bár a sajtó következetesen 6300-ról tesz említést) – már az év első felében elkészült, és bizonyos részeinek nyilvánosságra hozataláról még áprilisban szavaztak. A probléma természetesen ott jelentkezett a felek között, hogy mégis milyen fejezetek kerüljenek ki a titkosítási eljárás alól. Így amit most láthatunk, az az elmúlt hónapok során a bizottság, a hírszerző szervek és az Obama-adminisztráció közti nehézkes, érdekellentétekbe torkolló egyeztetési folyamat végeredménye: a kutatás által feltárt eredmények, az azokhoz tartozó ajánlások és egy összefoglaló.

("Szürke jövőkép" - a CIA központja Langley-ben; f.: index.hu)

Az említett érdekellentétek majdhogynem függetlenek a most kiadott dokumentum tartalmától. A republikánus oldalon egyértelműen a Bush-korszak védelme foglal el főszerepet, amely keretében az akkori terrorfenyegetettségre adott szükséges válaszlépésként értékelik a CIA munkáját. Ahogy azt pont George W. Bush volt elnök mondta vasárnap: „Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy vannak olyan férfiak és nők, akik keményen dolgoznak a CIA-nál, minket szolgálva. Ezek az emberek hazafiak. Bármit is mond a jelentés, ha az csökkenti a hozzájárulásukat az országunkhoz, akkor nagyon is téved”. A demokrata párt, így az Obama-kormány alapvetően ezzel a lépéssel (is) próbálja feloldozni magát a múltbéli jogtalanságok, a társadalom nagyobb része által megvetendő cselekedetek súlya alól. Barack Obama 2009-es beiktatása után tiltólistára tette az előző években használt technikákat, azonban ígérete ellenére nem sikerült bezáratnia a CIA vélt embertelenségeinek szimbólumává vált guantánamói börtönt, ahol még ma is több mint 130 foglyot őriznek. A jelentés kiadása egyértelműen szeretné sugallni a demokrata vezetés igényét a múlttal való szembenézéssel, aminek súlyosságát az elnök már augusztus 1-i beszédében is elővetítette, mikor az eredmények kapcsán kijelentette: „Megkínoztunk embereket”. Mindezzel az érdekközösséggel valamelyest ellentétes az az információ, miszerint John Kerry jelenlegi külügyminiszter telefonon kérte Dianne Feinsteint, a hírszerzési bizottság elnökét, hogy legyenek tekintettel az időzítésre a dokumentum kiadásánál – bár a külügyminisztérium tagadja, hogy bármiféle halasztással kapcsolatos valós igénybejelentés megfogalmazódott volna. Akár igaz a feltételezés, akár nem, azt jól mutatja, hogy a demokrata párt sem tökéletesen egységes a kérdés megítélésében.

A kétpárti ellentétek mellett természetesen jelen vannak más szereplők is, egyikük maga a CIA (és az egész amerikai hírszerzési közösség), amely joggal fél attól, hogy a riport még tovább rontja az ügynökség amúgy is romokban lévő megítélését – belföldön és külföldön egyaránt. (A nemzetközi hangulatrobbanásra már hétfőtől kezdve felkészültek az amerikaiak, megerősítve a határon túli érdekeltségeik védelmét.) És fontos lobbitevékenységet folytattak a civil szervezetek is, melyek a lehető legnagyobb mértékű és legteljesebb titkosítás alóli feloldást követelték a kérdés kapcsán. Bár ez a vágyuk jelenleg még nem valósult meg, kétségtelen, hogy a most megjelent írás terjedelme így is nagyobb, mint amit a CIA eredetileg elfogadott.

Röviden összefoglalva a jelentés a következő főbb tételeket részletezi (PDF formátumban elérhető):

• A CIA kiterjesztett vallatási technikái nem voltak a fogvatartottaktól való információk és/vagy kooperáció megszerzése szempontjából hatásos módszerek. Az ilyen módon való vallatás során a fogvatartottak vagy nem osztottak meg új információt, vagy később kiderült, hogy az általuk nyújtott felvilágosítás hamisnak bizonyult.
• Bár a CIA tagadta az előző pontban említett hatástalanságot, az ellenkező véleményt pontatlan érvelésre és összefüggésekre alapozta. Ezzel több éven keresztül félrevezette az amerikai kormányt. A jelentés szerint bár az Ügynökség több sikeres elhárítási műveletet a kiterjesztett vallatási technikák javára írt, ezek között nem volt valós ok-okozati kapcsolat. Ráadásul az átvizsgált fogvatartási esetek 22 százalékában a bebörtönzés jogtalan volt, mivel az adott személyről hamarosan kiderült a CIA számára is, hogy ártatlan.
• A CIA vallatások sokkal brutálisabbak voltak, mint amit a hírszerzés vezetői korábban erről állítottak a társadalomnak és a kormányzati döntéshozóknak egyaránt. Az olyan technikák, mint a verések, az alvás megvonása, a megszégyenítő meztelenség és a szimulált vízbefojtás (waterboarding) mind általánosan használatosak voltak. Emellett a jelentés említést tesz koporsóba zárásról, szexuális fenyegetésről, végbélen keresztül való „etetésről”. Téves tehát az az előzetes állítás, miszerint a vallatók először kooperatív, nyugodt hangnemben kezdtek neki a kihallgatásnak, és csak akkor folyamodtak ezekhez az eszközökhöz, ha annak mindenképp szükségét látták. Ezzel együtt a jelentés szóvá teszi azt is, hogy a börtönök állaga és az általános életkörülmények sem feleltek meg a CIA által közölteknek.
• Az Ügynökség évekig hátráltatta és kerülte el a vallatási program a Szenátus és a Fehér Ház által gyakorolandó felügyeleti tevékenységét, ezzel tovább rontva a döntéshozók informáltságát a helyzetről. A jelentés kimondja, hogy Bush elnök egészen 2006-ig nem kapott megfelelő tájékoztatást a programról. Ezen felül a CIA semmilyen belülről érkező kritikai észrevételt nem vett figyelembe a program során.
• Mivel ezek a vallatási technikák nem feleltek meg az amerikai jogi és erkölcsi elvárásoknak, így a program keretei között fogvatartottakhoz legtöbbször csak a CIA emberei férhettek hozzá, súlyosan hátráltatva így a többi végrehajtó szerv munkáját (pl.: FBI). Emellett a külügyminisztérium is csak késve vagy egyáltalán nem jutott hozzá releváns információkhoz. Például amerikai nagykövetek már csak akkor értesültek titkos CIA börtönök létesítéséről, amikor az arról szóló megállapodások az adott országgal már megköttettek a színfalak mögött.
• Bár a jelentés nemzetbiztonsági okokból természetesen névlegesen nem említi őket, ám egyértelműen elismeri, hogy több országban is léteztek az előzőleg említett titkos börtönök. (A lábjegyzetből annyi kiolvasható, hogy legalább 4-5 országban az amerikai külügyi döntéshozók nem is tudták, hogy valóban létezett ilyen börtön. Feltételezések szerint (amelyekről mi is írtunk) Románia, Lengyelország és Afganisztán adott otthont ezeknek a létesítményeknek.) Ezek finanszírozását és az ezekkel kapcsolatos titkos diplomáciai/hírszerzési egyeztetéseket az Egyesült Államok megítélése szempontjából kifejezetten károsnak tartja a jelentés.

(Dianne Feinstein, a Szenátus hírszerzési bizottságának elnöke ismerteti a jelentést; f.: reuters.com)

Összességében tehát azt láthatjuk, hogy a kép, amelyet már-már riogatóan szoktak lefesteni a CIA-ról, sajnos igaz. A Központi Hírszerző Ügynökség, visszaélve az elnöki felhatalmazással, olyan módon próbált harcolni a terrorizmus ellen, amelyre a jelenlegi emberjogi alapkövek nem adnak, nem adhatnak jogot. Ráadásul – nem mintha ez kifejezetten fontos lenne egy ilyen elvi kérdésben, de – még csak nem is értek el sikereket az erőszakos technikákkal. Az ENSZ és más jogvédő szervek mára egyértelműen kijelentették, bíróság elé kell állítani a program felelőseit, mert amennyiben ez nem történik meg, a kínzás opcionális lehetőség marad minden amerikai elnök számára. Barack Obama azonban úgy tűnik, hogy inkább a jövőre fókuszálna, és nem nyitná fel ennél jobban a múlt sebeit. Ezt a felfogást erősíti az Igazságügyi Minisztérium is, amely jelenleg nem kíván feljelentést tenni a feltételezett bűnösök ellen.

Mostanra, amikor 9/11 veszélye nem nyomja már úgy rá a hatását a mindennapokra, kérdéses, hogy az amerikai (és a nemzetközi) közvélemény megértően áll-e majd a fejleményekhez, valamint hogy a kormányzatnak sikerül-e mostantól hatásos felügyeleti jogokat szereznie a jövőbeli CIA programok felett. Az első reakciók alapján a társadalmi támogatottsága meglesz hozzá, sőt, valószínű, hogy a nemzetközi nyomás is hasonlót fog elvárni az országtól.

 Mészáros Tamás