Törökország nem is olyan rég még sikeres példaként, „sztárként” került említésre Orbán Viktor nyári tusványosi beszédében, amit azóta számtalan helyen elemeztek, kritizáltak és értelmeztek újra – köztük esetenként maga a miniszterelnök is. Követendő országként tekinteni a török államra azonban igencsak problémás, már ha a demokratikus és szabadságjogi kérdéseket is figyelembe vesszük – főleg, miután most hétvégén konkrét tisztogatás kezdődött a média és a sajtó területén is.
Vasárnap Isztambulban és több másik török városban tömeges letartóztatásokat és házkutatásokat hajtottak végre a Zaman nevű napilap szerkesztőségeiben valamint a Samanyolu tévécsatornánál. Összesen 24 főt vettek őrizetbe, köztük vezető pozícióban lévő munkatársakat és volt rendőrfőnököket (akik mostanra a TV társaságnál helyezkedtek el). Hivatalos információk alapján Recep Tayyip Erdogan elnök azért döntött a razzia mellett, mert a két médiacég és a hozzájuk fűződő holdudvar egy „árnyékállamot” szeretett volna létrehozni, megbuktatandó a jelenlegi demokratikus török vezetést.
(Galéria a vasárnapi razziáról; f.: bbc.com, reuters.com)
A holdudvar vezetője jelenlegi tudomásunk szerint Fethullah Gülen, a Hizmet vallási és szociális mozgalom vezetője. (Külön érdekesség, hogy Gülen személyes életéről és a tanításairól szóló honlap magyar nyelven is elérhető – a szerk.) Gülen hosszú éveken keresztül hangos támogatója volt Erdogannak és pártjának, az AKP-nak, amely az ő segítségével 2002 óta három választáson is sikert tudott aratni. Azonban a 2013-as év során megromlott a viszony Erdogan és a vallástudós között: ezt a vízválasztó momentumot jelezte, hogy tavaly novemberben több Hizmet által vezetett magániskolát bezárattak, majd decemberben számos rendőrfőnököt és bizonyos, a Hizmet támogatását élvező kormánytagokhoz közeli személyt tartóztattak le (köztük egyes miniszterek fiait) korrupciós vádakkal.
Erdogan ekkor is a mostanihoz hasonló érvekkel legitimizálta döntést: nem hajlandó meghajolni semmilyen fenyegetés vagy piszkos szövetség előtt, amely szét akarná forgácsolni a kormánypártot. Az akkori miniszterelnöknek, így a mostani elnöknek úgy tűnik, hogy nincs kifejezetten ínyére az ellenzéki erők ténykedése az országban. Már-már szimbolikusnak tekinthető az a tény is, hogy a mostani razziák és a tavalyi korrupciós vádemelések között majdnem hajszálpontosan egy év telt el.
("Támogatókból ellenségek" - Erdogan és Gülen; f.: pressturk.com)
Az esetet természetesen hamar hangos kritikák fogadták mind a török ellenzéki pártok, mind az Európai Unió részéről. Kemal Kilicdaroglu, a Köztársasági Néppárt (CHP – az egyik legnagyobb ellenzéki párt) vezetője szerint Erdogan vasárnapi lépései a demokráciai elleni puccsnak tekinthetőek, amelyeket nem a jog, hanem a bosszú vezérel. Federica Mogherini, az EU kül- és biztonságpolitikai képviselője a Johannes Hahn EU bővítési biztossal közösen kiadott közleményében hangsúlyozta, hogy hogy Törökország csatlakozási folyamatának elmozdulása attól is függ, mennyire tartja az ország tiszteletben a jogállamiságot és az emberi jogokat – ez a tisztelet pedig nem mutatkozott meg a hétvége során. Megnyilvánulásuk lényeges abban a tekintetben, hogy az ország több évtizede (hivatalosan 1987-ben) megkezdte a tárgyalásokat az EU-hoz való csatlakozásért. Ez a szándék azonban nem kifejezetten erős, legalábbis a retorika szintjén biztosan nem: Erdogan a kritikákra válaszul ugyanis kijelentette: „minket nem érdekel, hogy mit mond az EU, vagy az, hogy felvesz-e minket tagnak avagy sem.”
Erdogan nyugati pozíció ezzel a lépéssel tovább romlanak, ám ez valószínűleg csupán az európai kapcsolatok hűvösödését fogja magával hozni. Törökország stratégiai és geopolitikai szempontból ugyanis jelenleg túlságosan is fontos az Iszlám Állam elleni NATO harcokban, így az amerikai kritikák minden bizonnyal elmaradhatnak. Mindezek mellett azonban felismerhető egy igen negatív irány a török belpolitikai viszonyok és a jogállamiság terén, amelyre a fent említett esetek mellett elegendő példával szolgáltak a tavalyi Taksim téri tüntetésekre érkezett kemény kormányzati reakciók, valamint például a közösségi média (YouTube, Twitter) letiltásának tervei is. Kérdéses, hogy az egyre bővülő elnöki hatalmi jogkörrel láthatóan előszeretettel élő Erdogannak lesz-e valós ellenfele a közeljövőben belföldön, vagy hogy bármilyen hatással is lesznek-e a sajtószabadságot korlátozó gyakorlataira a külföldi kritikák. Jelen körülmények között úgy tűnik, hogy mind a két kérdésre nem a válasz.
Mészáros Tamás