Három egymást követő államfő is az országot irányító katonai diktatúra (1964-1985) üldözöttje volt, de közülük egyedül Dilma Rousseff hivatalban lévő elnök szenvedett el fizikai értelemben vett kínzásokat. Luiz Inácio Lula da Silva fogságban, míg Fernando Henrique Cardoso száműzetésben volt Chilében és Párizsban. Adott a kérdés: bosszúért kiált a brazil társadalom, vagy a mélyen vallásos ország szívből megbocsát kínzóinak?
Nem véletlen, hogy az emberi jogok világnapján, december 10-én hozta nyilvánosságra a Nemzeti Igazság Bizottsága (Comissão Nacional da Verdade – CNV) – amely a jobboldali katonai diktatúra idején elkövetett emberiség elleni bűncselekményeket volt hivatott vizsgálni – azt a jelentést, amelyet nagyon sokan vártak már Brazília-szerte. Rousseff 2011 novemberében azért hagyta jóvá a bizottság létrehozását, hogy az kivizsgálja az állam által elkövetett emberiség elleni bűncselekményeket 1946 és 1988 között, azonban a bizottság kiemelten és megkülönböztetett figyelemmel vizsgálta a katonai diktatúra éveiben történt jogsértéseket. Az 1300 oldalas anyag is nagyobbrészt erről az időszakról szól. Majd harminc évvel a diktatúra bukása után hívták életre a bizottságot, ez Chilében és Argentínában azonnal megtörtént. Igaz ugyan, hogy ott elnöki rendelettel születtek e testületek, míg Brazíliában széles társadalmi konszenzus állt mögötte, hiszen parlamenti szavazás zárta megalakulását és így törvény mondta ki létrejöttét.
Dilma Rousseff fiatalkorában egy szélsőbaloldali szervezet aktivistájaként állandó harcban állt a katonai diktatúrával. Még húsz éves sem volt, amikor 1965-ben három évre bebörtönözték São Paulóban, ahol a poklok poklát járta meg. Fogai egy részét kiverték, az állkapcsa az ütések következtében elmozdult és maradandó károsodást szenvedett. Nem szeret soha beszélni az őt ért sérelmekről, azonban 2008-ban egy politikai provokáció miatt muszáj megszólalnia. A konzervatív José Agripino Maia szenátor azzal vádolja az akkor még Lula elnök kabinetfőnökeként dolgozó Dilmát, hogyha a kínzóinak hazudott, akkor miért ne hazudhatna most is? Ekkor megtöri a csendet és a széles nyilvánosság előtt kijelenti, hogy ott és akkor azért vezette félre vallatóit, hogy senkit ne tudjanak szavai alapján meghurcolni.
(Dilma Roussef átveszi a kész jelentést; f.: reuters.com)
Szavait kötelező idézni, hiszen az elnökasszony ekkor is tanúbizonyságot tett emberségből, bátorságból, empátiából: „19 éves voltam, három évet börtönben töltöttem és embertelen módon megkínoztak, szenátor. Tudnia kell, hogy bárki, aki az igazságot mondta ezeken a kihallgatásokon, súlyosan veszélyeztette társait. Összehasonlítani a brazil (katonai) diktatúrát a demokráciával, olyan összehasonlításokat téve, amilyeneket ön is megfogalmazott, csak az tud tenni, aki semmilyen értéket nem tulajdonít a brazil demokráciának.”
A CNV-jelentés múlt heti bemutatásán Dilma látványosan elérzékenyült, könnyek közt beszélt, néha elcsuklott a hangja. A bizottság két év hét hónapos működése során 1121 tanúvallomást rögzített, 80 meghallgatást hajtott végre és hét helyet keresett fel, ahol a kínzások folytak. A vizsgálatok legkevesebb 191 halottról és 243 eltűntről szólnak; persze érdemes az áldozatok számát összevetni a chilei diktatúra üldözötteivel (1973 és 1989 között 3065 halott és eltűnt személy összesen), vagy az argentin diktatúra elszenvedőivel (1976 és 1983 között 30000 halott és eltűnt személy). Brazíliában a halottak és eltűntek száma nagyobb is lehet, ugyanis a hadsereg nem volt túlzottan együttműködő a bizottsággal, sok dokumentumot nem bocsátottak a testület rendelkezésére mondván, elvesztek vagy elégették őket régebben. A CNV az amerikaiak segítségét is kérte vizsgálatai során, hiszen felmerült, hogy az 1964 márciusában távozásra kényszerített João Goulart elnök – ahogy a nép ismerte, Jango – 1976-ban bekövetkezett halála nem természetes módon, hanem a Cóndor-terv részeként következett be. (A Cóndor-terv a CIA által pénzelt és a kontinens jobboldali katonai diktatúráival közösen összehangolt terv, amely Henry Kissinger fejéből pattant ki és fő célja a dél-amerikai baloldali csoportok megfélemlítése, aktivistáinak kínzása, meghurcolása, megölése volt.) A CNV 377 olyan ember nevét hozta nyilvánosságra, aki súlyosan megsértette a diktatúra alatt az emberi jogokat, ebből 196-an életben vannak ma is, átlagéletkoruk 82 év. Közöttük van a katonai diktatúra huszonegy évének öt elnöke is: Humberto de Alencar Castelo Branco (1964-1967), Artur da Costa e Silva (1967-1969), Emílio Garrastazu Médici (1969-1974), Ernesto Geisel (1974-1979) és João Baptista Figueiredo (1979-1985).
(Korabeli felvétel a katonai diktatúra ellen tüntetőkről; f.: ictj.com)
A bizottság összegzésében megállapításra került az emberiség elleni bűncselekmények szisztematikus jellege. A testület – fontos leszögezni – senkit nem gyanúsít, és nem ítélkezik senki felett. 29 ajánlást fogalmaz meg többek között, hogy a katonaság ismerje el a jogsértéseket, valamint, hogy minden brazíliai szövetségi állam rendőrsége legyen demilitarizált. Fontosnak tartják továbbá, hogy a visszaélések elkövetőire ne legyen érvényes az 1979-es amnesztiatörvény és vonják őket felelősségre. Ezt jogi szakértők kevésbé tartják lehetségesnek, ugyanis a törvény nemcsak a diktatúra szereplőire, hanem a köztörvényesekre is vonatkozik. Minden bizonnyal ez hosszas jogi vita lesz, hiszen a CNV hét tagjából öt nemzetközileg elismert jogász. Brazília büszke lehet, hogy szembenézett sötét múltjával: először elutasították, hogy lettek volna visszaélések, majd döntés született a bűncselekmények felfedéséről. Hátra van még azonban a teljes beismerés és a bocsánatkérés. Az elnököt nem vezérli semmilyen bosszú, nem gyűlöli megkínzóit. A CNV törvényben rögzített kötelessége intézkedéseket hozni, hogy a megtörténtek soha többé ne ismétlődhessenek meg. A múltat ugyan nem lehet végleg eltörölni, de lehet róla őszintén beszélni. Nemcsak azok miatt, akik életüket adták a diktatúra elleni harcban, családtagjaikért, hanem amiatt a nyolcvanmillió brazil miatt is, akik a katonai rezsim bukása után születtek. Nekik is tudniuk kell, mi történt hazájukban, ugyanis ők adják a brazil népesség majdnem felét. A múlt ismerete nélkül nem létezhet számukra nyugodt jövő Brazíliában. Rend és haladás – olvasható a brazil zászlón, és ennek most már talán valóban nincs akadálya.
Erőss Bulcsú
