Az Iszlám Állam megszületése és országhatárokat semmibe vevő hódításai kétségtelen ténnyé tették azt a nézetet, hogy a Marokkótól Indiáig terjedő térség a hidegháború béklyóit lerázva újrarendeződik. A véres folyamat során a Nyugatnak meg kell tanulnia egységes rendszerként kezelni törzsek sérelmeit és kontinenseken átívelő vallási irányzatok harcát az egyes fővárosok érdekeivel.

Van valami költői abban, hogy éppen száz évvel az első világháború kitörését követően, amelynek eredményeként kialakultak a korábbi Török Birodalomtól elcsatolt arab lakta területek határai, az Iszlám Állam egy Szíria és Irak jelentős területeire kiterjedő dzsihadista terrorállamot hozott létre. A mesterségesen, nagyhatalmak által megrajzolt határok által elfedett belső konfliktusok elemi erővel törtek elő, összekapcsolva olyan korábban önálló egységnek tűnő térségeket, mint Szíria és Irak, Afganisztán és Pakisztán, Gázai övezet és Egyiptom. Az egymással összekapcsolódó konfliktusok régiós válaszadást követeltek meg, amelynek kiemelkedő példája nem is annyira az Iszlám Állam elleni koalíciós légicsapások, sokkal inkább az informális együttműködés Irán és az Egyesült Államok között az iraki helyzet pacifikálásában. Az idei évben nyilvánvalóvá vált, hogy legalább három politikai szerveződési szint egymás mellett élésére és kölcsönhatására kell berendezkedni: ősrégi civilizációs egységek (Irán, Törökország, Egyiptom) emelkednek fel tökéletlenül lefedve és hivatalos országhatáraikon átnyúlva igyekeznek befolyási övezetet szerezni. A második jellemző egység a kizárólag papíron egyben maradó államok sora lesz, ahol azonban a főváros valójában csupán az országok egyes részeit uralmuk alatt tartó csoportok közötti az egyezkedési terület szerepét tölti be. Egyre inkább ilyen pre-modern állammá válik Irak, Szíria, Libanon és Jemen, az idei év végére már egyik államban sem ellenőrzi a területek felét se a hivatalos kormány. Amennyiben ez nem lenne eléggé aggasztó fejlemény, egy sor terület válik bukott állammá, azaz egymással harcoló vallási és népcsoportok folyamatos konfliktus-zónájává. Líbia és a szír-iraki front aggasztó példát mutat, mi történik egy területen megfelelő központi hatalom hiányában.

A Közel-Kelet teljes káoszba fordulását nem akadályozhatják meg a világ nagyhatalmai, hiszen a térség számukra csupán egy globális küzdelem egyik színtere és egyik ország, vagy országcsoport sem kíván a minimálisnál több energiát fektetni katonai és politikai rémálmot jelentő konfliktusok fegyveres megoldásába és megismételni az Egyesült Államok 2003-as iraki baklövését egy jóval nagyobb területen. Bármilyen regionális stabilitás kizárólag a térségben természetesen jelen lévő, ősrégi történelmi gyökerekkel bíró domináns államokon keresztül lehetséges. Jól mutatja ezt a tendenciát Irán egyre nyíltabb bevonása az érdekszféráiban zajló polgárháborúk megoldásába, felrúgva annak évtizedes nemzetközi elszigetelődését. Annak ellenére, hogy idén nem zárult le a perzsa állam atomprogramját ellenőrzés alá vonó diplomáciai folyamat, az Egyesült Államok és Irán közeledése megállíthatatlannak tűnik. A részleges amerikai elfordulás a térségtől nem valósítható meg anélkül, hogy a Közel-Kelet stabilitását ne a regionális nagyhatalmak koncertje szabályozza, (Törökország, Irán és szaúdi vezetéssel a szunnita arab államok).

A húsba vágó felismerés kiemelten hatott Izrael biztonságpercepciójára, amely túlélését mindig is nagyban köszönhette külső nagyhatalmaknak (rövid ideig a Szovjetunió, majd Franciaország, végül az Egyesült Államok játszotta el a garantor szerepét, persze mindig önös érdekekből), látva azonban fokozatos magára maradását, a zsidó állam újrapozicionálja magát a térségben. Külügyminisztere Avigdor Lieberman egyre gyakrabban beszél arról, hogy Izraelnek egy átfogó megállapodásra van szüksége a szunnita arab államokkal, csomagban kezelve a palesztin állam kérdését országa biztonságának regionális, nem csupán külső nagyhatalmi garantálásával. A korábban elképzelhetetlen együttműködések sora, többek között a nyári gázai háborúval összefüggő diplomáciai manőverek vagy Izrael, mint (újabb) regionális energianagyhatalom felemelkedése egybefonja az Egyiptomtól az Öböl-államokig terjedő térséget. A közös érdekek és a félelem a Közel-Kelet északi sávjában elterülő nagy államoktól meglepő kvázi-szövetséget kényszerít ki a szegény és gazdag szunnita arab államok és Izrael között. Az izraeli választópolgárok közvetve erről a szövetségről mondhatják el véleményüket a jövő évi előrehozott választásokon, hiszen minden további előrelépés kulcsa a zsidó állam térségi integrációjában a palesztin kérdés megoldása, amelyre a két izraeli politikai tömb radikálisan eltérő választ kínál.

A Közel-Kelet megkésett újrarendeződését sok esetben elfedi a média és aktuálpolitika által gerjesztett hisztéria, amely az egymással átfedésben élő, kölcsönösen sértett vallási irányzatok, népek és törzsi csoportok harcainak híre. A tragikus emberi áldozatok tömegeinek hátterében, miközben természetes, hogy az első kérdés, ami felmerül a „mikor lesz a Közel-Keleten béke”, be kell látnunk, hogy a térség stabilitása főként nem rajtunk múlik. Örök figyelmeztetésként áll Irak példája, bizonyítva, hogy békés, demokratikus államokat nem lehet mesterségesen megteremti. Az idei év tanulsága, amelyet már működés közben láthattunk, hogy a Nyugat egyetlen lehetősége a szabályozó szerep áthárítása a térség erős államaira, a lehető legfinomabban befolyásolva hatalmi küzdelmüket. Emellett mértani precizitással kell beavatkozniuk, amennyiben az emberi ár elviselhetetlenné válik és határozott humanitárius beavatkozás szükséges (Iszlám Állam elleni harc), vagy a Nyugat elemi érdekei sérülnének (Az öböl-menti kőolaj tengeri szállításának veszélyeztetése). A Közel-Kelet, miközben szörnyűséges példáját adta az emberi kegyetlenségnek a szír-iraki fronton, egyben számos alkalommal a reményt is adott, hogy idővel rendeződnek a térség viszonyai és kiemelendő, hogy Tunézia idén szabad választásokat tartott és a cikk írásának napján jó úton halad, hogy az első valóban demokratikus arab állam legyen. Az észak-afrikai ország politikai fejlődése, méretét meghazudtoló kedvező hatást gyakorolhat a Közel-Kelet többi államára, miközben a folyamat a máshol zajló negatív fejlemények árnyékában nem kaphatta meg a szükséges figyelmet.

A következő évben tovább folytatódik a versenyfutás az idővel, hiszen miközben zajlik a hatalmi átrendeződés, olyan országhatárokon átívelő társadalmi és gazdasági nehézségek törnek egyre inkább felszínre, mint az egyre fokozódó vízhiány, fiatalok munkanélkülisége és az energiaforrások kimerülése. Egy működő regionális hatalmi struktúra, hasonlatosan az európai államrendhez, amely a harminc éves háború végére létrejött, alapvető eleme ezeknek az égető kérdéseknek a megoldásában, de legalább az alapvető stabilitás biztosításában. Egy dologban azonban biztosak lehetünk, az államrend és hatalmi szerkezet, amely a Közel-Keletet kiszakíthatja a most is tartó véres körforgásból szinte semmiben nem fog hasonlítani az európai vagy távol-keleti rendre, hanem ugyan erősen megkésve, de a térség sajátosságait fogja tükrözni.

Csepregi Zsolt