Hosszú idő után ismét „Olvasók a DiploMaci ellen” cikkel jelentkezünk, amiben egy-egy szerzőnk markáns véleményének ad hangot bizonyos aktuális külpolitikai kérdésekben. Ezzel az egésszel a mai napig nem titkolt célunk, hogy részben szavazásra, részben klaviatúra ragadásra késztessünk benneteket, hogy értelmes vitára keljetek velünk, kérdőjelezzétek meg érvelésünket, adott esetben pontosítsátok, hiszen gondolkodni és véleményezni ér, főleg itt nálunk.
Mai témánk a Földközi-tenger felől érkező menekültek helyzetének rendezése.
A legfrissebb Földközi-tengeri menekült tragédia, amely a hivatalos információk szerint 800 emberéletet követelt az olasz partoktól nem messze, eszembe juttatta Tony Abbott ausztrál miniszterelnök hírhedt kampányígéretét a tengeren érkező, vízum (és sok esetben minden más hivatalos papír) nélkül érkező Délkelet-ázsiai nincstelenekről. Abbott ugyanis akkor zéró toleranciát hirdetett velük szemben, ám sok politikussal ellentétben ígéretét megválasztása után is betartotta. Az eredmény, legalább is a számokat elnézve, őt igazolják (1 év alatt 90 százalékkal csökkent a tengeren érkező menekültek száma). Ausztrália – csak úgy, mint Európa – éveken keresztül ki volt téve a tengeri menekültek áradatának, és sajnálatos módon, értelmetlen haláluknak. Minden évben sok száz, nem ritkán ezer gyermek, fiatal, felnőtt és idős veszett a habokba. És miért? Szerintem erre minimum két narratíva létezik: Az első, hogy egy jobb élet reményében, ahol dolgos munkával az embernek lehet normális fizetése, lehet nyugdíja, lehet korrekt egészségügyi ellátása, és ahol különböző okok miatt nem üldöznek senkit. A másik, hogy szegénysorban élő (ám közel sem éhező, üldözött, boldogtalan) embereket embercsempészek megvezetnek egy jobb élet délibábjával, amihez csak annyit kell tenniük, hogy busásan megfizetik őket, hogy hajóra szállhassanak Ausztrália felé, mert ott minden tökéletes.
("Nem megoldás", f: yournz.org)
A fenti lehetőségek közötti súlyozásba most nem szeretnék belemenni, még hozzá azért, mert szinte lehetetlen megmondani, hogy a tengeren érkezők közül pontosan kinek mi a motivációja: ki érkezik saját és családja védelmében, és ki pusztán a pénz, a segélyek miatt. Elvitathatatlan azonban, hogy sokan vannak olyanok, akik nem háború, börtön vagy politikai/vallási/társadalmi meghurcoltatás miatt érkeznek a tengerek felől. Ezeket az embereket pedig ki kell szűrni, és ebben úgy gondolom, Abbottnak maradéktalanul igaza van. Az ausztrál állam legfőbb feladata ugyanis a saját állampolgárainak a védelme, valamint nyugodt és sikeres életük biztosítása. Ausztráliának tehát nem alapvető kötelessége az indonézek, etiópok, szomáliaiak, jemeniek vagy éppen malájok megóvása. De ha már itt tartunk, ahogy az ausztráloknak, úgy semmilyen uniós tagállamnak sem feladata tárt karokkal várnia az afrikai és közel-keleti menekülteket. Persze ezt a fontos kérdést is, mint sok másikat, lehet mételyező politikailag korrektséggel megközelíteni, meg a „minden szegény, fejlődő országból érkező menekültet be kell fogadnunk, mert ez erkölcsi kötelességünk” szemellenzőjével kezelni, csak káros. Káros, mert a korlátlan befogadás társadalmi feszültségeket gerjeszt. Káros, mert a tényleg háborúk, népirtás elöl menekülőket a befogadó társadalmak nagyobb eséllyel bélyegzik meg, rontva elfogadásukat. Káros, mert sok esetben súlyos, indokolatlan gazdasági terheket ró a célországokra. És káros, mert ok nélkül vesznek a habokba ártatlan emberek ezrei.
("Elég világos információk", f: australia.gov.au)
Éppen emiatt az én személyes véleményem egybe cseng az ausztrál kormány megközelítésével, és csak támogatni tudom Tony Abbott kormányfő, EU vezetőkhöz és tagállamokhoz intézet felszólítását, hogy Európa is kezdje el végre alkalmazni az ausztrál határvédelmi rendszert, és fordítsa vissza a hajókat. Ezt én három ok miatt tartom szükségesnek: az egyik, hogy felelősen gondolkodó politikai szervezetek / országok vezetői nem nézhetik tétlenül emberek szörnyű, de még inkább, elkerülhető halálát; és ebben a kérdésben mindegy, hogy valaki az életéért vagy pusztán segélyekért ül hajóra. A másik, hogy a nemzetközi emberkereskedelmet minden eszközzel vissza kell szorítani, és tetszik vagy nem, ennek egyik eklatáns példája a tengeri menekültek ügye. Végezetül pedig le kell számolni azzal a nézettel, hogy Európa, vagy bármilyen más fejlett régió határai nyitva állnak minden menekült számára, mert nem lenne szabad nyitva állniuk. A szegénységre, a súlyos gazdasági nehézségekre és a társadalmi problémákra ugyanis ezen országok sem immunisak. Először jó lenne ezeket rendbe tenni, mielőtt vízum nélküli, más kultúrából érkező, a helyi nyelvet nem beszélő, írni és olvasni nem tudók ezreit engedjük határainkon belülre. Érzéketlen populizmus? Közel sem.
Egyetlen percig nem gondolom ugyanis, hogy egy jobb élet reményében ne folyamodhatna ausztrál vagy német vízumért egy szomáliai és fogadhatná be őket a célország. Ahogy azt sem, hogy háborús övezetek lakói, akiket üldöznek, akiket börtönnel és kínzással fenyegetnek, ne menekülhetnének a védelem reményében olyan országokba, ahol ezekkel a szörnyűségekkel nem kell nap, mint nap szembesülniük. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan azt is gondolom, hogy a vízum nélkül érkező menekülteket minden államnak joga van feltartóztatni, helyzetüket alaposan megvizsgálni, és adott esetben visszafordítani származási országukba, ha kiderül róluk, hogy menekültségük forrása nem kellően megalapozott. Persze lehet a szuverén nemzetállamok ezen jogát vitatni, csak nem érdemes. Cselekvés híján ugyanis ebben kizárólag veszíteni tudunk.
Nem csak Olaszország. Nem csak Németország. Hanem egész Európa.
Németh Áron Attila
