A héten két olyan találkozó is lezajlott, amelyek eredményei alapjaiban fogják befolyásolni az európai biztonságpolitikát, valamint az éppen javában zajló fegyveres konfliktusokat: kedden John Kerry amerikai külügyminiszter találkozott Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, csütörtökön pedig a NATO tagországok külügyminiszterei gyűltek össze, hogy megvitassák a legfontosabb kérdéseket. Az eredmény cinikusan fogalmazva: a hibrid hadviselés mélységesen elítélendő, de ha ilyen támadás ér, akkor csak magadra számíthatsz.
Az amerikai diplomácia megtörte a 2013 májusa óta tartó jeget, és külügyminisztere személyesen tett látogatást a mostanában egyértelműen agresszornak bélyegzett Oroszországban. A hivatalos vélemények szerint kifejezetten jó hangulatúra sikeredett a találkozó Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel és Vlagyimir Putyinnal, így nem véletlen, hogy hamar széles körben elterjedt a nézet: végre megkezdődhet az enyhülés a kelet-ukrajnai konfliktus okozta helyzet kapcsán. Kerry természetesen azért nem nyújtott egyből békejobbot az orosz félnek, azonban kijelentette, amennyiben Moszkva kész betartani a minszki megállapodás feltételeit, mind az EU és mind az Egyesült Államok kész enyhíteni, végső soron pedig eltörölni az országot sújtó gazdasági szankciókat. Egy pontról viszont lényegében egyáltalán nem esett szó: a Krím-félsziget elfoglalásáról.
("Megértő fülekre talált?" - John Kerry és Szergej Lavrov; f.: ibtimes.co.uk)
Pedig akármennyire is már-már a közelmúlt ködébe vész ez az esemény, mégiscsak ez jelentette az Ukrajnában zajló háború kezdőpontját, egy olyan mérföldkövet, amely a hibrid háborúk új korszakát jelezte. Olyan háborúkét, amelyekben egy olyan egyszerű tény, hogy egy adott ország katonái nem viselnek reguláris egyenruhát és jelzéseket, kényszerű megtorpanásra készteti a nemzetközi jogot és így a nemzetközi szervezeteket. Olyannyira, hogy jelenleg ott tartunk, nem is akarunk és valójában nem is tudunk mit tenni a krími annexió ellen. Ezt az irreguláris inváziót – ha kéretlenül is, de – lenyelték az európai kontinens és a világ nagyhatalmai. Nem nehéz sajnos a jelenlegi helyzetet párhuzamba állítani az 1938-as müncheni konferencia (amely során a megbékéltetési politika eredményeképp a náci Németország magához csatolhatta a németajkú csehszlovákiai Szudéta-vidéket, abban a reményben, hogy ezzel elkerülhető egy nagy háború) által létrehozott állapottal – még ha egyértelmű is, hogy Vlagyimir Putyin összehasonlítása Hitlerrel mérhetetlenül túlzó is. A Krím elesett, de nem most esett el: a NATO és az EU az első pillanattól kezdve felkészületlenül állt az elvesztése előtt.
Ezt a helyzetet szerette volna orvosolni a Törökországban tartott két napos NATO külügyminiszteri csúcstalálkozó. Jens Stoltenberg főtitkár és Federica Mogherini, az EU kül- és biztonságpolitikai főképviselője kijelentették, aktívabban kell együttműködniük a jövőben, hogy szembe tudjanak szállni a hibrid hadviselés által okozott kockázatokkal. Jelen pillanatban nem egyértelmű, hogy ez valós katonai szempontból mit jelent, de az már biztos, hogy a kibervédelem és az információs (propaganda elleni) stratégiák és lépések erősítése erős fókusz alá kerül. Arra azonban, hogy minek kell követnie egy esetleges észtországi orosz kisebbségi csoport támadását mondjuk Võru vagy Haanja városa ellen, még mindig nincs válasz.
("Vajon békeidőn kívül is jönnének?" - Amerikai katonai felvonulás Észtországban; f.: yahoo.com)
Nem véletlen, hogy a Baltikum államai és például Lengyelország sokkal inkább számítanak egymásra egy ilyen helyzet során, mint a NATO V. cikkelyére. Persze ha reálisabbak akarunk lenni, akkor ez az állítás inkább úgy szól, hogy a Baltikum számít Lengyelországra és annak (a régióban legnagyobb méretű) haderejére. Ez természetesen nem jelenti a nyugati szövetségi szálak kifejezett megromlását, csupán azt mutatja, hogy bizonyos tekintetben több tagország kezd ráébredni, hogy a NATO képtelen volt eddig megfelelően adaptálódni a megújult konfliktustípusokhoz. Jelenleg egyértelmű, hogy egy esetleges oroszországi támogatással rendelkező baltikumi konfliktus esetén a katonai szövetség ugyanolyan tehetetlenül állna, mint ahogy tette azt a Krím kapcsán.
Pontosan ezért véleményem szerint nehezen lehetett volna kétszínűbb vagy nagyképűbb helyzetet teremteni a csütörtöki NATO találkozón annál, hogy a jelenlévők széles mosollyal az arcukon elénekelték a „We Are The World” című számot.
Egy olyan időszakban ugyanis, amikor mind a katonai szövetség mind a politikai-gazdasági szövetség láthatóan képtelen egyként értékelni, egyként kommunikálni és egyként cselekedni ilyen súlyos, minden tekintetben fenyegető helyzetek során, akkor egy ilyen demagóg lépés azt gondolom, csak még jobban rámutat arra, mi is jelenleg a közös európai biztonságpolitika: a régi számok szövegét még mindig ismerjük, ha nagyon kell még el is énekeljük kéz a kézben, azonban ha valaki nem a mi lejátszási listánkból választ zenét, az egységnek hamar vége. Ideje lenne komolyan elgondolkodni, mire is lenne szükség ahhoz, hogy ez az összetartás ne csak retorikai szinten tudjon jól működni a XXI. század kihívásaival való szembenézéskor.
Mészáros Tamás
