Tegnap este zajlott Strasbourgban a komoly előzetes várakozásokat tápláló európai parlamenti szócsata Magyarország aktuális helyzetéről. Orbán Viktor miniszterelnök a tőle jól megszokott lendületével nem a kispadról kívánta végignézni az eseményeket, hanem személyesen is megszólalt a vitán. Jelenléte és felszólalása pedig újfent megmutatta, hogy a magyar kormány valószínűleg célzottan soha nem akar az európai fősodorhoz csatlakozni – még akkor sem, ha a véleménye részben egyezik is az EU nagyhatalmaival.

Orbán Viktor nem új keletű vendég az EP-ben, hiszen több alkalommal is aktív szereplője volt az itteni, Magyarországgal kapcsolatos programpontoknak (például a magyar EU-elnökség kapcsán). Az, hogy a mostani vitán is úgy érezte, jelen kell lennie, számomra igen kettős képet mutat: első körben politikailag valamilyen szinten érthető, hogy egy nemzetközi szervezet előtt az éppen hatalmon lévő kormány- vagy államfő szeretné megvédeni országának álláspontját. Második körben azonban felettébb visszás üzenete van annak, hogy Orbán (aki eddig is számos oldalról kapta meg az autoriter vezetési stílus melletti elköteleződés kritikáját) úgy döntött, nem bízza ezt a szituációt a magyar választópolgárok által kiválasztott, a magyar pártok által létrehozott EP-képviselői listákról bekerülő politikus honfitársaira – akik többségében ugye a Fidesz-KDNP soraiból valók –, hanem ő maga, mint a nemzet egyszemélyes védelmezője kell a vita feloldásához.

("Ismert kérdések, ismert válaszok" - Orbán Strasbourgban; f.: nol.hu)

Lényegében ez csak elméleti kérdés, hiszen a gyakorlatban az eredmény közel hasonló volt, mint bármikor, amikor az elmúlt pár évben Magyarországgal kapcsolatos kérdések kerültek terítékre: egy-két politikai témapont köré csavart vagdalkozás és kritikaözön hangzott el a képviselőktől, amelyekre a magyar miniszterelnök a már eddig is ismert logikai háló mentén válaszolt. Mindenki nyugodtan nyugovóra térhet: az EP újra kifejtette ellenérzését bizonyos magyar gyakorlatokkal szemben, Orbán Viktor pedig újra úgy utazhat haza, hogy megvédte a magyar érdekeket. Nincs új a Nap alatt.

Egy kérdés azonban mégiscsak felmerül: a magyar diplomáciának valóban egyáltalán nem fontos, hogy milyen a megítélése külföldön/nemzetközi szervezeteknél/a világban? Felmerül, mert ha kifejezetten feketén vagy fehéren akarjuk értékelni a politikai kommunikációt, akkor két alapvető stratégia létezik: az egyik szerint a külföldi megítélés alapvetően befolyásolja egy ország gazdasági és politikai mozgásterét, így kis- és középhatalmaknak (de akár még nagyhatalmaknak is adott kérdésekben) érdemes egyfajta pozitív képet és együttműködési hajlandóságot mutatniuk magukról. Csapatjátékos-szemlélet. A másik stratégia szerint viszont mindaddig, amíg az ország/választópolgárok többségének érdekeit tartom szem előtt, és azok előremozdításán tevékenykedem, teljesen mindegy, mit szólnak mások, sőt, ez csak még jobban erősíti azt a képet, hogy a politikai elit a köz javáért dolgozik. Bármi áron.

A Fidesz-KDNP kormány eddig kifejezetten az utóbbi személetet vallotta a gyakorlatban és retorikában is magáénak. A sokszor „szabadságharcos” szemléletnek titulált, a Brüsszellel végletekig szembemenő kommunikáció sokszor helyezte Magyarországot az (Orbán Viktor által tegnap este „nem kellemesnek” mondott) fekete bárány státuszba. Ilyen volt (és mai napig az) az Oroszországgal kapcsolatos szankciók kérdése, Ukrajna támogatása vagy a Keleti Áramlat építésének terve. A kérdés csak az, hogy egy olyan helyzetben, amikor a magyar kormány és annak külügyi stratégiája kivételes összhangban lehetne a francia, brit és spanyol véleménnyel, miért választják mégis ezt a második, „szabadságharcos” szemléletet?

("Van még min gondolkodni" - Hollande és Merkel közös sajtótájékoztatója a menekültügy kapcsán; f.: europe1.fr)

Francois Hollande francia államfő, David Cameron brit miniszterelnök és José Manuel García-Margallo spanyol külügyminiszter már mind jelezték, hogy országuk elfogadhatatlannak tartja az EU által elővetített menekültügyi kvótarendszert – amelyben központilag szabnák meg, melyik tagállam hány menekültet köteles befogadni. Orbán Viktor és kormánya szintén hangosan ellenzi a lépést. Valószínűleg hamarosan többen csatlakoznak majd a vétóhoz, amit az is jelez, hogy Angela Merkel német kancellár már közös állásponton dolgozik Hollande-al.

Ezt látva tehát felmerül az előzőleg feltett kérdés: a magyar diplomáciának valóban egyáltalán nem fontos, hogy milyen a megítélése külföldön/nemzetközi szervezeteknél/a világban? Amikor végre közösen, egy népesebb blokk tagjaként harcolhatna saját érdekeiért, akkor sem vetődik fel, hogy részt vegyenek egy kis kontinentális csapatjátékban? Amikor „közös európai megoldáson” szeretnének gondolkodni a menekültügy kapcsán, akkor miért kell az aktív részvételünk esélyeit egy már előre láthatóan minden fronton támadható, irányított kérdésekkel operáló és kvázi-értelmetlen nemzeti konzultációval elrontani?

Orbán Viktor tegnap este azt mondta, hogy „mi (magyarok – a szerk.) sohasem voltunk multikulturális társadalom”, és hogy „értéknek tekintjük azt, hogy Magyarország egy homogén ország, kultúrájában, gondolkodásmódjában, civilizációs szokásaiban meglehetősen homogén képet mutat. Szerintünk ez egy érték, és nem is szeretnénk ezt föláldozni.” Továbbra is megdöbbentő számomra azt látni, hogy a magyar kormány ezeket az elveket pont fordítva szeretné a gyakorlatban látni az Európai Unióban: ahol is mindenki fogadja el, hogy Magyarország mindig más véleményen van, mint a többi tagország. Ha pedig nem, akkor is. Mert hát mi ez, ha nem multikulturalizmus, nem igaz? Az, hogy közben az ország gyakorlati külpolitikai érdekei sérülnek egy amúgy is kifejezetten megosztott diplomáciai időszakban, csupán mellékes zaj, ami úgy tűnik, senkit sem zavar a magyar kormányban.

Mészáros Tamás