Múlt vasárnap helyhatósági választásokat rendeztek az ország 13 autonóm közösségében, amely során 8.122 polgármester és 67.640 önkormányzati képviselő került megválasztásra több mint 35 millió szavazásra jogosult spanyol állampolgár által. Első olvasatra a kormányzó Néppárt (Partido Popular – PP) győzedelmeskedett a választásokon. Ez azonban kínkeserves győzelem, hiszen abszolút többségüket mindenhol elveszítették. A spanyol mérce szerinti öt „stratégiai” központ közül – Madrid, Barcelona, Sevilla, Valencia és Málaga – csupán egyben (Málaga) sikerült győzniük, de valójában ez a győzelem is könnyek közt fogant, hiszen Costa del Sol fővárosában is hat helyet veszítettek 2011–hez képest. Ezzel ott is odalett az abszolút többségük. A Ciudadanos (Polgárok) nélkül sok helyen – többek között Málagában – nem tudnak majd kormányozni, és igaz ez az autonóm közösségekre is. A választások legnagyobb vesztesei mindenesetre nem a PP, hanem az Izquierda Unida (Egyesült Baloldal) és az Unión Progreso y Democracia (Fejlődés és Demokrácia Uniója) voltak.
Mondhatni fenekestül borult fel a spanyol politikai közélet május 24-én. Érzésem szerint nem állok túl messze az igazságtól, ha ezt mondom, hiszen egy új politikai forgatókönyv van születőben az Ibériai-félsziget legnagyobb államában: a Néppárt (PP) ugyan a legtöbb szavazatot kapta – mintegy 26,7 százalékot –, ám amennyiben a baloldal erőt vesz magán, és koalícióképes oldalát is megmutatja, akkor ez a mostani néppárti győzelem hosszútávon fabatkát sem ér majd.
("Új erő_1" - Ada Colau, Barcelona friss megválasztott polgármestere, f: elpais.com)
És ez a megállapítás még úgyis igaz, hogy Barcelonában, az ország második legnagyobb városában, Katalónia fővárosában nemcsak a Néppárt, hanem a PSOE (Spanyol Szocialista Munkáspárt) is hatalmasat bukott. Utóbbiak ráadásul az eddigi második helyről az ötödikre kerültek, hét képviselői helyet veszítve. Győzött a Barcelona en Comú (Közösen Barcelonáért) jelöltje, Ada Colau, és ezzel azt is kijelenthetjük, hogy a szeparatista törekvések ellen foglaltak állást a helyiek, hiszen a két nagy párt mellett Artur Mas Convergència i Unió (Konvergencia és Unió) nevű – közismerten függetlenségpárti – tömörülése is vereséget szenvedett. Ők a mostani választást az őszi katalán parlamenti választások első fordulójaként emlegették a kampányban – mint utóbb kiderült nem kellett volna. Colau mögött baloldali pártok – többek között a Podemos (Képesek vagyunk rá) – és civil szervezetek álltak, 11 helyet szereztek meg a közgyűlésben. Ez azonban még így is édeskevés az abszolút többséghez (21), tehát nagyon kemény tárgyalások várhatóak a közeljövőben. 1979 óta egyébiránt a Barcelona en Comú sikere a maga 11 helyével a leggyengébb többséget jelenti a város politikatörténetében. Említésre érdemes még a Ciudadanos harmadik helye. Ők öt képviselőt juttattak be a közgyűlésbe, és polgármesterjelöltjük, Carina Mejías győzelemként értékelte a párt harmadik helyét mondván, hogy a „függetlenségpártiak kemény vereséget szenvedtek” a katalán fővárosban.
("Új erő_2" - Begoña Villacís, a Ciudadanos egyik madridi jelöltje, f: elpais.com)
Madridban, Mariano Rajoy miniszterelnök és a néppártiak titkos favoritja, Esperanza Aguirre szerezte ugyan a legtöbb szavazatot, ám amennyiben az Ahora Madrid (Madrid Most) és a PSOE koalícióra lépnek, a Néppárt 24 év után búcsút mondhat Madridnak. Ez annak fényében is különösen fájó lenne számukra, hogy négy éve még 50 százalékkal győztek a fővárosban. Az Ahora Madrid – melyet a Podemos is támogatott – 20 helyet szerzett a madridi közgyűlésben, szemben a Néppárt 21 helyével, de mint utaltam rá, a PSOE a maga kilenc helyével kiütheti a legtöbb szavazatot elért Esperanza Aguirrét, az abszolút többséghez ugyanis éppen 29 képviselői hely szükségeltetik. A Néppárt ezzel szemben még akkor sem reménykedhet, ha a Ciudadanos hét képviselője őket fogja támogatni, mert még ez esetben sem lesz meg Madridban az abszolút többsége a jobboldalnak.
Az autonóm közösségeket tekintve vasárnap a 17 közösségből 13-ban rendeztek választásokat, ebből kilencben a Néppárt kapta a legtöbb szavazatot, kettőben a PSOE diadalmaskodott, egyben – Kanári-szigetek – a Kanári-szigeteki Koalíció – CCa (Coalición Canaria) végzett az élen, de nem tud egyedül kormányozni, míg Navarrában az Unión del Pueblo Navarro – UPN (Navarrai Népi Unió) futott be elsőként, de ők sem tudnak kormányt alakítani, több párt koalíciójára van szükség itt is.
("Talán még van visszaút" - a PSOE madridi polgármester-jelöltje, f: elpais.com)
Annak ellenére tehát, hogy csupán két autonóm közösségben győztek, a PSOE a Podemos segítségével akár nyolc autonóm közösségben is kormányozhat, míg annak ellenére, hogy a legtöbb szavazatot kapta, a Néppártnak csupán négy helyen teremhet babér. Navarrában sem a PSOE, sem a Néppárt nem rúghat labdába. Nem véletlen, hogy Pedro Sánchez a párt főtitkára a vasárnapi eredményeket első lépésként értékelte az őszi – véleménye szerint számukra győztes – parlamenti választások előtt, amely pontot tesz majd Mariano Rajoy kormányzásának végére. Másik oldalon a Néppártnak csupán az jutott, hogy elmondhatja magáról, ők a legtöbb szavazatot szerzett párt, de támogatottságuk gyengülése szinte önmagáért beszél: két és félmillió szavazót vesztettek 2011 óta.
A két új párt, a Podemos és a Ciudadanos egyértelmű győztese és haszonélvezője a május 24-ei választásoknak: a semmiből jöttek és mára mindenhol megkerülhetetlen erővé nőtték ki magukat, akik nélkül nem lehet kormányozni sem a Néppártnak, sem a Munkáspártnak. Akik eddig a legjobban ellenezték létezésüket, azok vannak most totálisan rájuk utalva. A két új közül a Podemos van kényelmesebb helyzetben, hiszen a Munkáspárttal szövetkezve nagy dolgokat vihetnek még végbe az országban. Ha a vasárnapi – az autonóm közösségekben elért – eredményeket átültetnénk egy parlamenti választás végeredményébe, akkor a Néppárt 120 mandátumot szerzett volna (66-al kevesebbet, mint az előző parlamenti választásokon), míg a Munkáspárt 108 helyet tudhatna magáénak, ez csupán kettővel kevesebb, mint ahány helyük most van, a Podemos 37, a Ciudadanos pedig 18 helyet szerzett volna a 350 fős parlamentben – Congreso de los Diputados (Képviselői Kongresszus). Ez alapján kormányozhatatlan lenne az ország, senkinek nem lenne abszolút többsége. Azoknak volt egyébként igazuk, akik azt mondták a választások előtt, hogy a régi kétpártrendszer tovább fog élni, de nagyon „súlyos sérüléseket szerez menet közben”. És lám, a spanyolok ugyan annyira még sem Pablo Iglesiásban, sem Albert Riverában nem bíznak, hogy bármelyik pártját egymagában felhatalmazzák egy város, vagy egy autonóm közösség vezetésére, azonban a két régi politikai szereplő – a PP és a PSOE – is eljátszotta mára hitelét a választók előtt.
("Az est egyik nagy győztese" - Pablo Iglesias, a Podemos vezére, f: elpais.com)
Azt teljes bizonyossággal mondhatom, hogy az év végén esedékes parlamenti választások leszámolnak a két nagy párt dominanciájával, ám a mostani eredmények alapján az is biztos, hogy a spanyolok nem fordítanak végérvényesen hátat e két pártnak. Fontos kiemelni, hogy a Néppárt és kisebb mértékben a Munkáspárt által alkalmazott negatív kampány az újak irányába nem járt sikerrel, sőt, sokkal inkább kontraproduktívnak bizonyult. A Néppártnak a következő pár hónapban el kell döntenie, hogy véghezviszi a generációváltást a párton belül, vagy pedig beletörődik a borítékolható vereségbe. Mariano Rajoy közvetlen ellenfeleihez képest – Pablo Iglesias, Albert Rivera, Pedro Sánchez – más világnézetű és korú politikus, ismert jelöltjei, mint például Esperanza Aguirre, Luisa Fernanda Rudi, Teófila Martínez, Rita Barberá vagy Javier León de la Riva a hatvanas éveikben járnak, mindegyikük már José María Aznar (1996-2004) idejében is aktív volt, nem olyan Spanyolországot képzelnek el, mint amilyent a fiatalabb generációhoz tartozó politikusok szeretnének, vagy – és ez a legfontosabb – fiatal spanyolok milliói akarnak, egyszóval eljárt felettük az idő. Jól látszik, hogy nem kapják a közös hangot a saját választóikkal sem, ilyen helyzetben pedig majdnem lehetetlen küldetés újabb szavazókat megszólítani. Vagy megújulnak, vagy hagyják, hogy megújítsák őket kívülről, ez utóbbi azonban hosszú, ellenzékben eltöltött időt jelent majd számukra.
Erőss Bulcsú
