Most vasárnap 550 parlamenti hely sorsáról, valamint a következő kormány kilétéről dönthetnek a török választók. Az országos választás legnagyobb esélyese – mint 2002 óta mindig – most is a miniszterelnök, Ahmet Davutoğlu, illetve a köztársasági elnök, Recep Tayyip Erdoğan fémjelezte Igazság és Fejlődés pártja (AKP). Hivatalosan az AKP a 13 éve megkezdett, sikeresnek mondott gazdaság-politikai utat akarja folytatni. Erdoğan számára azonban legalább ennyire fontos az elnöki rendszer bevezetése és a katonai alkotmány átírása.

A nyugati sajtó és a helyi ellenzék két hete másról sem beszél, minthogy a most vasárnap megrendezésre kerülő török parlamenti választások végső kimenetele nem kisebb, mint az ország diktatúrába süllyedése kontra európai úton maradása. Kosz, mocsok, Ceausescu-féle elnyomó államrendszer, vagy európai demokrácia, gazdagság, siker. Sok elemző szerint a hét utolsó napján a török választók kizárólag e két irány közül választhatnak. Szerintünk nincs átmenet. Szerintem viszont van. Annál is inkább, mert a végletes politikai konklúziók levonása a legtöbbször kontraproduktív. Soha sincs csak fehér, és soha sincs csak fekete folyamat. És ez igaz a mostani Törökországra is.

("Rengetegen támogatják" - Recep Tayyip Erdoğan, f: huffpost.com)

Tény, az elmúlt években a kormánypártot ért botrányok (korrupciós ügyek, amelynek szálai Erdoğant is érintették), a civil tüntetésekre adott brutális rendőri válasz (Gezi park, 2013), a közösségi média többszöri blokkolása (pl. Twitter, YouTube), a bírói hatalom befolyásának hangsúlyos visszavágása, és az elnöki rendszer bevezetésének állandó árnya kikezdte az AKP korábban hihetetlen népszerűségét. Ezt a negatív tendenciát pedig az ország utóbbi két évben megbillenő gazdasága, a határain dúló öldöklés és terrorizmus (Szíria, Irak, ISIS megjelenése), valamint az újfent bizonytalanná váló viszony a kurd kisebbséggel tovább erősítette. Röviden tehát sem a gazdasági, sem a külpolitikai, sem a belpolitikai helyzet nem olyan, mint volt mondjuk 2002-ben, amikor az AKP 363 parlamenti mandátumot szerzett, de még csak nem is olyan, mint volt legutóbb 2011-ben (327 mandátum). A kormánypárt népszerűsége hatalomra kerülése óta folyamatosan csökken.

("Atatürk álmának állítólag búcsút intene", f: lepeuple.be)

Ez azonban közel sem jelenti azt, hogy demokratikus körülmények között bárkinek is esélye lenne megdönteni. Ha megnézzük a legnagyobb ellenfél, a modern török állam alapítója, Kemal Atatürk által létrehozott és halálig vezetett Köztársasági Néppárt (CHP) eredményeit, akkor azt látjuk, hogy az elmúlt 13 évből messze a legjobb eredményük a még 2002-ben elért 178 mandátumuk volt. Azóta csak zsugorodtak. Legutóbb 135 mandátumot szereztek. Ez az jelenti, hogy dacára a romló gazdasági adatoknak és a bizonytalan politikai helyzetnek (határon belül és kívül), a CHP rendre közel 200 parlamenti hellyel kevesebbet szerez az aktuális választásokon, mint az AKP. Nyilván erre fel lehetne hozni, hogy a török választásokon történő csalás nem ritka. Ez igaz. Ahogy viszont az is, hogy ez egyfelől nem csak az AKP sajátja – a CHP sem az a tapasztalatlan és ártatlan első bálozó ugyanis, aminek sokan szeretik lefesteni bizonyos nyugati médiumokban. Másfelől meg a török választások tisztaságát az ismert nemzetközi szervezetek (pl. EBESZ) összességében sohasem kérdőjelezték meg.

A fentiek alapján kimondható, hogy a regionálisan és országosan legjobban szervezett és legjobban kommunikáló párt, amely kivezette a 2001-es pénzügyi válságból Törökországot és komoly gazdaság-politikai tényezővé tette az elmúlt bő évtized során Európa egykorvolt beteg emberét, még mindig számíthat a választók többségének bizalmára. Ez a realitás. A törökök számára – csak úgy, mint bárhol máshol Európában – a gazdaság kérdése ugyanis előbbre való bármi másnál. Ez persze nem az jelenti, hogy az elnöki rendszerre való átállással, a ’82-es katonai alkotmány teljes újraírásával, a sajtószabadság kezelésével, vagy a kurdkérdés rendezésével mindenki egyetért, akár az AKP széles bázisán belül, mert nem.

("Hangos kisebbség", f: blogs.sacbee.com)

Az AKP népszerűsége és támogatottság 2002 óta láthatóan csökkent. Ennek a folyamatnak azonban a vége még nem a kormányváltás. Nem is lehetne. Részben, mert sem a CHP, sem a többi ellenzéki pártnak nincs világos és széles választói támogatásnak örvendő programja, szervezettsége, hiteles arcai ahhoz, hogy kormányra kerüljenek. Részben pedig, mert a választást Törökországban sem a nyugati lapok, az Európai Unió, vagy egy az AKP-tól, valamint annak törzsszavazóitól balra álló hangos kisebbség dönti el, hanem a többség. És ennek a csoportnak a bizalma bár láthatóan és teljes joggal megtört a kormányban és vezetőiben, a tömeges kihátrálás ideje (a legfrissebb felmérések szerint) még nem jött el.

Németh Áron Attila