Alig egy hónapja írtam le a véleményemet azzal kapcsolatban, hogy Kelet-Európa jelenleg nem bízhat a NATO védelemben, vagy legalábbis nem bízhatja biztonságát kizárólag erre a védelmi hálóra. A régió valós vagy érzékelt fenyegetettsége az elmúlt évek csúcspontjára jutott a kelet-ukrajnai konfliktus okán, a NATO védelemben azonban nem csak az itt élők, hanem Nyugat-Európa is megosztottá vált.

Mint tudjuk, a NATO-szerződés V. cikkelye mondja ki, hogy a szövetség bármelyik tagja elleni támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek, és ennek megfelelően (az ENSZ által szabott feltételek mellett) egyéni és kollektív védelmi intézkedéseket tesznek a konfliktus feloldására. Az orosz határ mentén fekvő országok és NATO tagállamok – látva a Krím-félsziget könnyűszerrel végrehajtott annexióját – jelenleg egyre kevésbé bíznak abban, hogy a nyugati szövetségeseik mindenfajta hezitálás nélkül érkeznének a segítségükre.

("A békés megoldás híve - hiszen katonát nem küldenének" - Jens Stoltenberg NATO-főtitkár és Angela Merkel; f.: nato.int)

Főleg akkor, ha az orosz agresszió nem nyílt, hanem a kelet-ukrajnai helyzethez hasonlóan, egyfajta hibrid háborús hatásként lépné át határaikat. Erre a balti államokban a magas orosz kisebbségi arányok miatt meg is van minden elméleti esély, így a nyugati hozzáállás a kérdéshez kardinális fontossággal bír. A legújabb közvélemény-kutatások szerint pedig tényleg érdemesebb lehet egy kis önállóságra készülni, ha védelmi kérdésekről van szó.

A fenti grafikán látható, hogy arra kérdésre, miszerint „Abban az esetben, ha Oroszország komoly katonai konfliktusba keveredne egy vele határos NATO-tagállammal, egyetértene-e azzal, hogy az országa katonai erővel védje meg a megtámadott országot?” igen megosztó válaszok érkeztek. Egyértelműen látszik, hogy a szituációban sokkal inkább középpontban lévő Lengyelország sokkal erősebb támogatója jelenleg az V. cikkelynek, mint például „Európa erős embere”, Németország. És bár a teljes kép mediánját tekintve a helyzet még mindig pozitív, hiszen a válaszadók 48 százaléka a kollektív védelem mellett áll, és csupán 42 százaléka ellenzi azt, ez a megosztottság már érezhetően nem egy hangos kisebbség és egy erős többség között zajlik. A két csoport megoszlása olyan szinten erős tömböket hozott létre, amelyek bár remélhetőleg nem képezik le a valós biztonságpolitikai és védelmi döntéshozók véleményét, azt egyértelműen mutatják, hogy a kérdés valós problémát okozhat egy esetleges konfliktusnál.

A békeidőre pedig még sajnos nem számíthatunk a régióban, ugyanis a múlt héten újra fellángoltak a harcok Donyeck térségében, amely egyre inkább azt mutatja, hogy a II. minszki fegyverszüneti megállapodás alapjaiban véve nem hozta el a várt eredményt. Szemtanúk állítása szerint az orosz-ukrán határon nagy erőkkel folyik a további csapatösszevonás, előrevetítve az orosz-párti szakadár csapatok erősödését. Nem véletlen, hogy az Európai Unió két hét múlva újra döntést hoz a már fennálló Oroszország elleni gazdasági szankciók kiterjesztéséről – bár Vlagyimir Putyin továbbra is minden fórumon próbálja azt a látszatot fenntartani, hogy ezek a lépések nem ártanak országának.

Az orosz elnök épp a tegnapi napon találkozott Matteo Renzi olasz miniszterelnökkel Milánóban, ahol Renzi meleg fogadtatásban részesítette a nyugati vezetők által minden téren kritizált politikust (legutóbb épp a G7 találkozón adtak hangot a putyini agresszió beszüntetésének szükségességéről) – még ha említést is tett a két ország közti ellentmondásokról Ukrajna kapcsán. Az olasz miniszterelnököt tartják például Orbán Viktor mellett Moszkva legnagyobb szövetségesének: ő az egyetlen nyugat-európai vezető, aki a krími annexió óta látogatást tett az orosz fővárosban – ráadásul pont a Nyemcov-gyilkosság után nem sokkal. Érdekes látni, hogy ezzel összefüggésben épp Olaszország az, ahol az előző kutatásra válaszolók 51 százaléka ellenezte a NATO kollektív védelmi stratégiáját.

Egy esetleges kelet-európai konfliktus során úgy tűnik, hogy a kontinens korántsem lesz annyira egységes, mint ahogy azt a NATO vezetői és szóvivői szeretnék láttatni. A fenyegetettség-érzet nyugatra haladva történő csökkenésével felmerülhet a kérdés, hogy adott helyzetben valóban számíthat-e majd a régió a szövetséges csapatok megjelenésére, vagy csupán hasonló szólamokra számíthatunk, mint a Krím-félsziget esetén.

Mészáros Tamás