Miközben finiséhez ért a jelöltállítás az október 11-i elnökválasztáshoz kapcsolódóan, egyre erősödnek azok a nyugati hangok, amelyek tiszta választásokat, demokratizálódást és az emberi jogi helyzet rendezését szorgalmazzák Belaruszban. De nézzük meg mindezt a másik szempontból is: vajon mit szeretne a fehérorosz társadalom?

Régóta tartja magát az Európai Unióban az a feltételezés, hogy a belorusz gazdaság fejlődéséhez mindenekelőtt a nyugati típusú demokrácia implementálása szükséges, majd a hatalmi ágak megfelelő szétválasztása révén létrejövő – egymást ellenőrző - intézmények rendszere megvalósítja a teljes politikai és gazdasági rendszerváltást. Azonban ha van olyan ország, ahol félre kell tennünk a „Nyugat majd megmondja” formulát, akkor az éppen Belarusz.

Lukasenko 1994-es hatalomra kerülése óta inkább több, mint kevesebb sikerrel lavíroz a FÁK-térség és a Nyugat között. Sem Moszkva, sem Brüsszel nem tudta tartósan megszelídíteni a fehérorosz elitet, maximum a nagyon nagy kihágások idején tudtak rápirítani Minszkre (lásd orosz-fehérorosz gázvita 2007-ben). A legutóbbi időkben pedig paradox módon éppen Lukasenko válhatott az orosz-ukrán helyzet kapcsán az egyik legfontosabb közvetítővé.

Ami a demokratizálódást illeti, ne felejtsük el, hogy egészen a XX. század elejéig nem is létezett önálló belorusz állam, majd a meglehetősen rövid független időszakokat egy nagyon hosszú Szovjetunió-beli időszak követte. Nemes egyszerűséggel sem a belorusz államnak, sem az ott élő embereknek nem volt lehetősége a nyugat-európai államok által favorizált demokráciatípus megismerésére.

A mai belorusz társadalom (de említhetnénk az orosz vagy éppen kazah társadalmakat is) lényegében hozzászokott ehhez a berendezkedéshez, és a többség számára nem a teljes irányváltás elérése (tehát Lukasenko leváltása) a cél, hanem a saját gazdasági jólét megteremtése. És mivel a viszonylagos jólét és stabilitás megteremtésének ára már a szovjet időkben is az volt, hogy el kellett fogadni a párt és az erős vezető döntéseit, ezért nem meglepő, hogy a hangsúly a fejekben most sem a teljes rendszerváltáson van.

("Választani lehet, győztes azonban csak egy valaki lehet" - f. theguardian.com)

Mik is a fehérorosz társadalom főbb vágyai? Az első és legfontosabb vágy a magasabb életszínvonal elérése. Miközben a központi lakáskiutalások révén az állami szférában elhelyezkedőknek és a nagycsaládosoknak viszonylag könnyű a lakáshoz jutás (kivéve a fővárost, Minszket), a többieknek rendre a meglehetősen alacsony, 3-6 millió belorusz rubeles (50-100 ezer forintos) fizetésükből kell kijönniük, és lakhatásra gyűjteniük. Az alacsony bérek miatt egyre többen kényszerülnek cigaretta- és üzemanyag-csempészetre az EU irányába, azonban ennek előfeltétele a schengeni vízum megszerzése. Ha ez nem sikerül, akkor jellemzően marad a piacozás Ukrajna irányába, vagy valamilyen egyéb ügyeskedés.

A magasabb bérszínvonal elérése kapcsán sokan – köztük az elnök is – abban bíznak, hogy a közel-keleti és kínai tőke bevonása majd mindent megold. Úgy tűnik, hosszú távon a keleti nyitás lehet a tőkebevonás kulcsa az orosz-kazah gazdasági partnerség fenntartása mellett.

A belorusz hitelpiac is meglehetősen vegyes képet mutat. Az elmúlt évek magas inflációi miatt sokan bizalmatlanok a pénzintézetek irányába, és inkább dollárra vagy euróra váltják megtakarításaik egy részét. A vonatkozó közgazdasági összefüggés meglehetősen egyszerű: az olajár esésével jelentősen gyengül az orosz rubel árfolyama, amit aztán a belorusz rubel még jelentősebb gyengülése követ. (Három éve még 10000 belorusz rubelért lehetett eurót venni, ma már 19000 felett jár a hivatalos kurzus.)

A fiatalokban az egyszerűbb vízumhoz jutáson, a fix árszint és a magasabb béreken túlmenően egy sor egyéb vágy is megfogalmazódik. Sokakat akadályoz például az előrejutásban az, hogy az állami finanszírozású felsőoktatási tanulmányaikat követően 2-3 évig a központilag kijelölt helyen kell dolgozniuk, ami sok esetben nagyon alacsony béreket és sokszor nem a képesítésüknek megfelelő elhelyezkedést garantál.

("Demokráciát? Nem! Inkább több McDonald's-et", f: flickr.com - Ferry Vermeer)

Szintén a fiatalok igénye, hogy szeretnének minél több nyugati márkát megismerni. Lukasenko egyik legsikeresebb intézkedése volt még a kilencvenes évek folyamán a McDonald’s beengedése, és most sokan szívesen látnák, ha a Burger King, Starbucks vagy éppen az IKEA is követné. Ugyanakkor nem szabad arról sem elfeledkezni, hogy Oroszországban ezek a cégek már többször is megégették magukat, emiatt rendre elhalasztják a piacra lépést Belaruszban. (Legutóbb a vilniuszi IKEA nyitása generált vitákat és 10 órás dugókat a belorusz-litván határon.)

Külpolitikai kontextusban helyezve a fentieket, három fő megállapítást tehetünk: 1. A Lukasenko-féle hintapolitika mérsékelt sikerei egyfajta rejtett elismertséget hoztak az országnak. A kritikus hangok azonban fel fognak erősödni a választások közeledtével. 2. Ezek a kívülről bekiabáló hangok sokszor sokkal nagyobb mértékű változásokat követelnek (ld. nyugati típusú demokrácia bevezetése), mint amit maga a belorusz társadalom jelen pillanatban szeretne elérni. 3. Ha Minsznek sikerül külföldről pénzt szerezni, akkor hosszú távon is finanszírozható marad az egész struktúra, továbbá az újonnan piacra lépő külföldi vállalatok javíthatják az átlagos bérszínvonalat is. Külgazdasági vonalon Minszk szinte mindenkivel jóban van, legyen szó az Eurázsiai Unió országairól, az EU-ról vagy éppen a Közel-Kelet államairól, a kapcsolatokat azonban tovább kell élénkíteni.

Az irányvonalak tehát adottak, a kérdés csak az, hogy ezekkel az apró változásokkal és ad hoc gyárnyitásokkal fenntartható-e az ország gazdasági stabilitása a rohamosan romló külső környezet (ld. orosz gazdaság lassulása) ellenére? Ami pedig a politikai stabilitást illeti, valószínűleg az idei elnökválasztás eredményei senkit sem fognak meglepni. A fő kérdés a választások tisztasága és az erre adandó ellenzéki reakció milyensége. Ne legyenek illúzióink.

Hámori Viktor