Sokan nem hitték, hogy megtörténhet, tegnap mégis valóssággá vált: a brit Munkáspárt következő elnöke egy régi vágású szocialista politikus, Jeremy Corbyn lett. Az európai baloldal megújulásáért kesergő helyi és kontinentális médiumok, köztük a hazai Kettős Mérce, természetesen ünnepel, ahogy a legtöbb konzervatív sajtótermék és fórum is – bár értelemszerűen erősen ellentétes előjellel. A nagy fiesztából így csak egyetlen politikai csoport hiányzik látványosan, a mérsékelt baloldal, akiktől pedig valójában érkezhetne a hőn áhított megújulás. De ez ma még nem érdekel senkit, Corbyn gyors bukása után viszont nagyon is fog. Kérdés, hogy lesz-e még akkor értelme?

Az első gondolatom az volt, amikor a BBC közölte a megdöbbentő hírt, hogy Jeremy Corbyn, Észak-Islington büszke szocialista képviselője, a Munkáspárt vezetője lett, hogy ilyen egyszerűen nincs. Ellentétben azonban sokakkal, engem nem a győzelem ténye, mint inkább annak hihetetlen mértéke taglózott le. Corbyn ugyanis nemcsak, hogy nyert tegnapelőtt, hanem szabályosan rommá nyerte magát. Közel 60 százalékkal végzett a pártelnöki verseny élén, 40 százalékot verve a második helyen végzett, egy darabig biztos esélyesnek hitt jelöltre – de ha ez még nem lenne elég meggyőző, tegyük hozzá gyorsan, hogy a három ellenjelölt együttes eredménye sem érte volna el a győztest. Jeremy Corbyn tehát úgy állt munkába, hogy a Munkáspárt választásra jogosult tagságának (benne a párttagsággal, a szakszervezetekkel és a nem párttag, de a szavazásért ellentételezést fizetett szimpatizánsokkal) döntő többsége őt tartja a párt, mostani helyzetben rátermett vezérének.

De mit jelent ez a jövőre nézve? Két korábbi cikkemben márt írtam erről (itt és itt), ahogy már a bevezetőben emlegetett, most rendkívül lelkes Kettős Mérce is jelentetett meg erről két publicisztikát (Pap Szilárd István itt írt a témáról, Tamás Gáspár Miklós pedig itt). Utóbbi természetesen vállaltan baloldali portál, így a szerzők munkája sem tanúskodik kiegyensúlyozottságról, figyelni rá mégis érdemes, mert sokat elmond arról, hogy a kontinensen mit értenek félre sokan a brit belpolitika változásáról. Érzésem szerint ugyanis Corbyn nemhogy nem az európai baloldal megmentője, hanem egyesen egyik eltemetője. Az a program, és legfőképpen az a politika, amit ő képvisel, nem nyerhet választást az Egyesült Királyságban. Nem nyert a ’80-as években. Nem nyert a ’90-es években. És nem fog 2000 után sem. De nemcsak a csatornán túl, hanem Nyugat-Európában sem – leszámítva talán a franciákat, ám a jövőben ott is remegni fog léc.

("A baloldal megújítója?", f: huffingtonpost.co.uk)

Egyszerűen azért nem, mert az olyan intézkedések, mint vessünk ki magasabb adókat a gazdagokra, mert fúj gazdagok, vagy államosítsuk a vasutat, mert lassú, pontatlan és drága, talán még élvezhet komolyabb választói támogatottságot. Az olyanok viszont, hogy lépjünk ki a NATO-ból, államosítsunk a vasút mellett további kulcsiparágakat, emeljünk adókat, engedjük be sokkal több migránst, vagy szimpatizáljunk olyan rezsimekkel és szervezetekkel, mint például Venezuela, a Sinn Fein, a Hamasz és a Hezbollah, nem fog működni. Nem fog, mert az Egyesült Királyság valóban centrum ország, vagyis gazdasági kérdésekben inkább enyhén konzervatív, társadalmi kérdésekben viszont inkább enyhén baloldali. És ebben a közegben a Corbyn-féle szélsőségek nem élnek meg. Ezt értette Thatcher, Major, valamint a New Labour mozgalom élén Tony Blair. De ugyanezt nem hajlandó elfogadni a Munkáspártot máig befolyásoló szakszervezeti mozgalom (élén a Len McCluskey vezette UNITE), az a körülbelül 100 ezer szimpatizáns, akik az elmúlt fél évben léptek be a pártba (Ed Miliband, majd Jeremy Corbyn miatt), és a főleg a legutóbbi választásokon Parlamentbe jutott munkáspárti képviselők többsége. Lehet persze erre azt mondani, hogy a Munkáspárt nem kellően baloldali, és a kvázi thatcherista New Labour tönkretett mindent, de most az előbbi három csoport jóvoltából megválasztott Corbyn mindent helyre tesz. De erős a gyanúm, hogy nem így lesz.

Először is azért, mert a mostani választáson a Munkáspárt parlamenti frakciójából mindössze 20-an gondolták úgy, hogy támogatniuk kell az új pártelnököt, ami bárhonnan nézzük, kevesebb, mint 10 százalékos arány, vagyis a frakció 90 százaléka nem akar együtt dolgozni Jeremy Corbyn-nal. Másodszor, csatlakozva az előzőhöz, sok tapasztaltabb munkáspárti képviselői már tegnap kijelentette (vagy erősen utalt rá), hogy egyszerűen nem lesznek hajlandók részt venni a Corbyn által vezetett árnyékkabinet munkájában – az a fajta régi vágású (vagy legalábbis arra hajazó) szocialista politika, amit Corbyn mindeddig hirdetett, és várhatóan nem most akar majd feladni, szerintük a szélesebb választói többség számára elfogadhatatlan, tehát a vele való kompromittálódás végzetes. Harmadszor, Jeremy Corbyn úgy vár el ma egységet pártjától és annak tagjaitól, hogyha létezik hamisítatlan pártvezetés ellenes képviselői, annak vélhetően ő maga az egyik arca. Végezetül pedig, több felmérés kimutatta már, hogy a britek nem vevők a latin-amerikai diktatúrák támogatására, az Izrael-ellenességre, a terroristákkal való szimpatizálásra, de legfőképp a Michael Foot fémjelezte államszocializmusra. Márpedig ezek mostantól minden egyes konzervatív politikai hirdetésben, politikusi nyilatkozatban, nyilvános előadáson és kerekasztal-beszélgetésen el fognak hangozni.

Összességében tehát úgy gondolom, hogy Jeremy Corbyn megválasztása hatalmas baklövés a Munkáspárt, az Egyesült Királyság, de még a Konzervatívok számára is, hiszen azzal nemcsak egy fontos, komoly történelmi hagyományokkal rendelkező mérsékelt baloldali párt kerül a partvonalra (pár évre biztosan), hanem egy kormány is elveszíti hiteles ellenzékét, és ebből az ország sem profitál.

Németh Áron Attila