Magyarországnak mindösszesen két alkalommal adatott meg az elmúlt ötszáz év során, hogy negyedszázadon keresztül független államként létezhetett. A XXI. századot kizárólag egy, az országot fenyegető veszélyeket objektíven, ideológiamentesen kezelő külpolitikai orientáció biztosíthatja, amelynek fő sarokköve, hogy mindenáron el kell kerülnünk, hogy a nagyhatalmak ütközőzónájában találjuk magunkat.

A geopolitika hosszú évtizedeken keresztül tiltott kifejezés volt Magyarországon, hiszen annak tanulmányozása folytán elkerülhetetlen felvetődött volna a kérdés, hogy mi az oka annak, hogy a Szovjetunió megszállva tartja hazánkat. A kommunista tábor összeomlásával újra szabadon felmerülhettek a külpolitikai orientációnkat övező kérdések, azonban jelenleg a naiv, kritika nélküli európai-transzatlanti integráció, illetve a főként belpolitikai okokból feltüzelt EU-ellenesség között ingázik a hazai külpolitikai gondolkodás. Ezzel a leegyszerűsítő szemlélettel szemben a magyar történelem tanulsága, hogy az országot minden oldalon potenciális ellenségek veszik körül, hiszen három civilizáció, a nyugati illetve ortodox kereszténység, és az iszlám világ találkozik a Kárpát-medence környezetében. A helyzetünket súlyosbítja, hogy Trianont követően az országnak nincsenek természetes védhető határai és a magyar nemzetnek nincsenek természetes nyelvi, kulturális vagy etnikai szövetségesei sem a régióban, se azon kívül, kizárólag az érdekek nyelvén kommunikálhatunk a többi állammal.

A probléma megoldása egyszerűen megfogalmazható, viszont annál nehezebben kivitelezhető: Magyarországnak egy olyan szövetségi rendszer tagjának kell lennie, amelynek határai nem az országhatárai közelében futnak, amely nem kívánja felszámolni a kisebb nemzetek identitását, viszont kellően erős ahhoz, hogy képes legyen megvédelmezni tagjait és összetartani a szövetséget. A civilizációk közötti határvidékek az emberi történelem kezdetétől fogva mindig is a háborúk és konfliktusok természetes színhelyei voltak, ezt megtapasztalhattuk a török hódoltság és a két világháború során is. A határvidékeken zajló háborúkat leginkább a kis nemzetek szenvedik meg, különösen azok, amelyek iránt egyik harcoló oldal sem kötődik különleges szálakkal.

("Közeledni kell, de nem túlzottan")

A jelenlegi külpolitikai helyzetben Magyarország nagyon közel áll ahhoz, hogy újra egy háromoldalú harapófogóban találja magát, keleten egy agresszív Oroszországgal, délen pedig csupán egy instabil Balkán-félsziget választ el a felemelkedő Törökországtól, miközben mi magunk egy befelé forduló, politikai, gazdasági és ideológiai válságban lévő Európai Unió határvidéke vagyunk. A déli fenyegetés tekintetében Magyarország alapvető érdeke, hogy az összes balkáni állam az Európai Unió tagjává váljon és lehetőleg Törökország északnyugati ambícióit is semlegesítsük a nekik felajánlott uniós tagsággal vagy valamifajta kölcsönösen elfogadható partnerségi megállapodással. A keleti fenyegetés ennél is összetettebb, hiszen Oroszország a jelenlegi gazdasági és társadalmi hanyatlása közepette egyre agresszívebb külpolitikát folytat, növelve az esélyét, hogy bár a háború se a Nyugatnak se Moszkvának nem áll érdekében, egy félreértés, emberi hiba is könnyen fegyveres konfliktushoz vezethet. Éppen ezért Magyarország részéről egyszerre szükséges megfelelő elrettentő erőt felmutató transzatlanti szövetségi rendszer tagjának lenni, ugyanakkor hosszú távú megoldást is kell keresni az Ukrajna körül kialakult szembenállásra, amelynek a gyökere az oroszok biztonság-percepciója. Ne legyenek illúzióink, Oroszország meggyengülése nem áll hazánk érdekében, az esetleges orosz visszaszorulás nyomán kialakuló hatalmi vákuum és nemzetiségek ébredése ugyanúgy veszélyeztetik Magyarország szuverenitását és a határon túli magyar kisebbség létét. Oroszország veszélyes, ha erős és még veszélyesebb, ha gyenge, ezért Magyarország érdeke egy tartós kiegyezés megkötése a Nyugat és Oroszország között.

A magyar baloldalon előszeretettel hivatkoznak ugyan az európai integrációnk fontosságára, azonban félreértik az Európai Unió jelentőségét. Az ideológiai és gazdasági okokkal szemben sokkal alapvetőbb, hogy egy, az Unióhoz hasonló integráció biztosíthatja leginkább, hogy a nyugat-európai nagy államok egy olyan politikai rendszerbe vannak zárva egymással, ahol háború nélkül oldhatják meg nézeteltéréseiket, ad-hoc koalíciókat kötve az egyes politikai kérdésekben. A nyugati veszély, annak ellenére, hogy jelenleg nem aktuális, nem jelent kisebb fenyegetést Magyarországra nézve, mint a keleti vagy déli. Németország XIX. századi egyesítését követően egy gazdaságilag túlságosan erős hatalom jött létre, amely bármikor felboríthatja az európai hatalmi egyensúlyt, elkerülhetetlenül háborúba rántva a Kárpát-medencét is. Miközben Magyarország érdeke, hogy ezeket az országokat az európai integráció összezárja, nem érdeke, hogy az átalakuljon egy amerikai értelemben vett Európai Egyesült Államokká, hanem egy olyan vegyes rendszerre van szüksége, ahol a nemzetállam megmaradhat a sajátos kultúra bázisának, viszont a határok kellően átjárhatóak (fizikai és szellemi értelemben is), hogy szabad hozzáférést biztosítson a határon túli magyar kisebbségekhez, megakadályozandó az asszimilációjukat. A fenti okok miatt Magyarország érdekében áll egy erős, ugyanakkor kifelé tekintő Európai Unió, amely feltartja a keleti illetve délen kialakuló fenyegetéseket, és felelősségteljesen jár el a globális rendet felborító felemelkedő nagyhatalmak kérdésében is. Az európai államok kifelé fordulása azért is fontos, mert időt ad Magyarországnak az erőgyűjtésre, az államhatárokon belüli konszolidációra, amelyre égető szükségünk van évszázados hódoltság és belső megosztottság után.

("Vannak geopolitikai érdekeink?")

Végezetül a visegrádi négyekről, amelyet sokszor én magam is idealisztikusan közelítek meg. Jó lenne azt gondolni, hogy a határvidék megszervezheti önmagát, dacolva a keleti, nyugati és déli nyomással és Lengyelországtól legalább Romániáig egy erős közép-kelet-európai és balkáni szövetség jöhet létre. Ne legyenek azonban illúzióink, habár egy ilyen együttműködés számos kérdésben, mint az Unión belüli politikai nyomásgyakorlás, vagy Oroszországgal szembeni elrettentés, hasznos lenne hazánknak, ugyanakkor itt sem érvényesülnének maradéktalanul Magyarország érdekei. Egy ilyen szövetség elsősorban az Egyesült Államok érdekeit szolgálná, amely ellentétben a magyar érdekkel, kizárólag feltartani kívánja Oroszországot, nem pedig tartósan integrálni az európai rendszerbe, semlegesítve az általa jelentett fenyegetést. Másodsorban egy közép-európai együttműködés se lenne más, mint a rettegett határvidék egy más formában.

Összefoglalva, Magyarország legfőbb érdeke egy nagy, Európa-méretű politikai integráció részének lenni, amely garantálja, hogy a nagyhatalmak közötti konfliktusok legfőbb színteréül szolgáló érintkezési területek biztonságos távolságra legyenek a Kárpát-medencétől. Egy dolgot nem szabad csupán elfelejteni, hogy ez a szövetség éppen annyira véd a Nyugattól és szomszédjainktól, mint a déli vagy keleti nagyhatalmak ambícióitól. Remélhetőleg huszonöt év alatt nem felejtettük el, hogy Magyarországot bármelyik irányból érheti súlyos fenyegetés, és az ország szuverenitását csak folyamatos külpolitikai munkán keresztül őrizhetjük meg.

Csepregi Zsolt