Donald Trump nem lesz amerikai elnök

2016. február 01.

Donald Trump kampánya egyelőre magasan a leghatásosabb dolog, amit a Republikánus Párt az amerikai előválasztási versenyben (akarva-akaratlanul) fel tudott mutatni. Ennek megfelelően a Trump-jelenséget komolyan kell venni. Trumpot, mint elnökjelöltet, illetve a Trump száját elhagyó dolgokat – nos, azokat már nem feltétlenül.

Az ingatlanmogul/hivatásos híres ember ugyanis soha nem lesz az Egyesült Államok elnöke, és ezt minden bizonnyal ő maga is nagyon jól tudja, még ha néha-néha látszólag el is bizonytalanodik.  Ennek ellenére a Trump-kísérlet bőven szolgál értékes tanulságokkal, sőt, a botrányos megnyilvánulásokra alapozó kampány ellenére nyugodtan beszélhetünk annak pozitív hatásairól is. Erről azonban máskor, először nézzük, mivel is állunk szemben. 

A Trump-jelenség megértéséhez három dolgot fontos szem előtt tartanunk:

(1) Donald Trump nem politikus, hanem üzletember.

(2) Az üzletember Trump legfőbb terméke: saját maga.

Ezért van Trump hotel, Trump kaszinó (a kulturális katyvasz jelleget egy ritka nagyot bicsakló alliterációval aláhúzó „Trump Taj Mahal”), Trump golfpálya, satöbbi. Ismeri a reklám erejét és természetét, mindenre ráírja a nevét, és cseppet sem érdekli, hogy mindeközben a személyét szeretik-e vagy sem, a lényeg, hogy nézzék, olvassák, egyék, hordják, illetve, hogy amikor belép a szobába egy új befektetésről tárgyalni, a jelenlegi és leendő partnerek tudják, kivel van dolguk.

(3) De, ami a legfontosabb: Trump, az üzletember, semmit nem veszíthet az elnöki versennyel. Ugyanis még egy sikertelen, de ügyesen végigvitt jelöltség is felviszi az ember „részvényét”: a különböző szervezetek fizetnek azért, hogy az illető beszédet tartson a rendezvényükön, a kiadók könyvek megír(at)ására kérik fel, az emberek pedig meghallgatják, olvassák őt, megnézik a tévében, követik a rádióműsorát. Vagyis foglalkoznak vele. Abból pedig a megfelelő érzékkel és/vagy szakemberek segítségével viszonylag könnyű minimum pénzt, adott esetben pedig befolyást is szerezni. Ha ez nem így lenne, akkor a demokrata előválasztási versenyben 2–3 százalékos támogatást élvező Martin O’Malley sem költené még mindig támogatói pénzét és húzná mindenki idejét.

Trump a saját szempontjából legrosszabb esetben (amennyiben azt feltételezzük, hogy Trump tényleg nem elégszik meg mással, mint a győzelemmel), vagyis egy elvesztett választási küzdelem esetén is hivatkozhat majd arra, hogy a világ egyik legerősebb és legismertebb politikai szervezetét nem kevés ideig szorongatta a saját pályáján, amellyel a meglévő üzleti és személyes tőkéje mellé immár elkerülhetetlenül jelentős politikai tőkét is összegyűjtött. Szinte az első perctől sikerrel zsarolja a Republikánus pártot, azzal fenyegetőzve, hogy „ha nem bánnak vele úgy, ahogy neki tetszik”, akkor függetlenként indul. Harmadik párti jelöltként, egy közvélemény-kutatás szerint támogatói 68 százaléka kitartana mellette, és csak 18 százalékuk jelentette ki egyértelműen, hogy nem szavazna rá. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy egy független Trump kampány minden valószínűség szerint a demokraták győzelmét eredményezné. Sok demokrata politikus és szimpatizáns 2000 óta dühös Ralph Naderre, mert szerintük a győzelmet jelentő szavazatokat vette el Al Gore-tól az ifjabb George Bush-sal szemben, érthető tehát, hogy a republikánusok el szeretnék kerülni az ehhez hasonló „szabotázst”.

donaldtrump.jpg

"The Donald" már nyert. És ezt tudja is. (f: holywoodreporter.com)

De mi történik, ha Trump sikerrel fékezi az egóját, kitart a republikánusok mellett, elnyeri a szükséges elektori szavazatokat, és a párt őt jelöli zászlóvivőjének júliusi nagy kongresszusán (és itt nagyon erős „ha”-ról beszélünk)?  Egy Trump elleni képzeletbeli választási verseny esetén a közvélemény-kutatások sokszor hibahatáron belül, de már most többnyire Hillary Clinton vagy Bernie Sanders győzelmét jósolják, pedig a Demokrata Párt még csak készíti a lőszert ahhoz az össztűzhöz, ami a leendő republikánus jelöltre fog zúdulni, míg Clinton ellen hosszú ideje folyik a célzott lejárató kampány a túloldalról. Ennél talán még árulkodóbb, hogy a Demokrata párt jelöltaspiránsai szinte ajándékként tekintenek Trumpra (miközben persze nyilvánosan mélységesen elítélik, amiket mond), hiszen könnyű célpontnak tartják – olyannyira, hogy egyesek a kezdetektől fogva arról beszélnek, hogy valójában Clintonék vették rá a mogult, hogy Republikánus színekben induljon az elnökségért.

Donald Trumpot ugyanis nem lenne, aki megválassza. Bázisát azok az alacsony iskolázottságú és keresetű konzervatív fehér férfiak alkotják, akik bár fontos és hangos csoportként vannak számon tartva, de nem azonosíthatók az amerikai mainstreammel. 2016-ban kizárólag az ő szavazatukkal nem lehet az Egyesült Államokban elnökválasztást nyerni, a teljes amerikai népesség körében pedig Trump jelen pillanatban a legkevésbé rokonszenves jelölt, mínusz 25 pontos népszerűségi indexszel. Hiába a 2008-as republikánus alelnökjelölt Sarah Palin viszonylag nagy port kavaró támogatása, ő legfeljebb a Tea Party mozgalom hívei és a dühös konzervatív szavazók közül hozhat még pár százalékot Trumpnak, a nők többsége ugyanis hagyományosan a demokratákkal szimpatizál, és Hillary Clinton ellen Palinnél sokkal komolyabb lapot kell húzni, ha valaki az ő átcsábításukat tűzi ki céljául.

Maradnak tehát a kisebbségek – már ha elvetjük azt az eshetőséget, hogy a csúcsra járatott xenofóbia, a gyerekes gúnyolódás és a Trump akarata szerint hajló valóság ígérete jelentős mennyiségű demokrata szavazót húzna át hozzá. Ha egy pillanatra feltesszük, hogy az amerikai spanyolajkú közösség hirtelen kollektív amnéziába zuhan és elfelejti, hogy „The Donald” gyakorlatilag azzal gyújtotta be a kampányát, hogy az illegális mexikói bevándorlókat erőszakos ragadozóknak festette le, a győzelemhez egyes becslések szerint akkor is a latino szavazat 47 százalékára lenne szüksége idén egy republikánus jelöltnek. A Romney–Ryan tandemnek 2012-ben e szavazat 27 százalékát sikerült megszereznie, és ők jelentősen kisebb gödörből integetve próbálták megszólítani a szóban forgó csoportot. Így maradnak az afroamerikaik, mint jelentős kisebbségi bázis – ők pedig még nagyobb arányban hajlanak a demokraták irányába.

Félreértés azonban ne essék, Trump (most már) elég komolyan veszi a versenyt. Van tévészpotja, jelentős mennyiségű pénzt költött reklámfelületekre, és stábja masszív választói adatbázissal rendelkezik, amely szintén a modern kampányok nélkülözhetetlen kelléke. Nem arról van szó tehát, hogy Trumpot nem érdekli, meddig viszi a versenyben. Kétségtelenül ambiciózus alkat, és minél tovább játszhatja új szerepét, annál jobb. Ez azonban nem jelenti azt, hogy számára az elnökség lenne az egyetlen elfogadható végeredmény. Az ugyanis sok, és számára jó eséllyel nem hiányzó felelősséggel (értsd: kevés pénzt hozó nyűggel) jár. Amint ezt belátjuk, az is világossá válik, hogy Trump már hónapokkal ezelőtt nyert, hiszen híresebb, befolyásosabb és fontosabb, mint valaha.

Innentől számára minden más csak ajándék.

Pálmai Zsolt

Zsolt az Antall József Tudásközpont Transzatlanti Kapcsolatok irodájának vezetője. Jelenleg doktorandusz hallgató (amerikanisztika) az ELTE-n.

A bejegyzés trackback címe:

http://diplomaci.blog.hu/api/trackback/id/tr818329452

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Brix 2016.02.01. 14:08:18

"Donald Trumpot ugyanis nem lenne aki megválasssza" Miért nem? Éppen hogy Trumpnak van a legnagyobb esélye, hiszen az átlag fehér amerikai polgárnak elege van, a demokraták tehetetlen politizálásából.
Az USA gazdasága nem áll elég erős lábakon, az USA geopolitikia szerepe csökken, és még az ISIS-szel sem tudtak eddig leszámolni. Trump igértetet tett , ezen problémák orvoslására.
De, ami az egyik legfontosabb, hogy Trump a politikailag korrekt beszéd, és a kulturális marxizmus ellensége.
A nyugati kultúrkörnek , most éppen ilyen vezetőkre van szüksége, akik keményen leverik a nyugat ellenségeit, és fellépnek a liberális, marxista hazugságokkal szemben.

wrstjnethn 2016.02.01. 14:15:38

Kicsit kevésbé szofisztikáltan, de én is így foglaltam össze a jelenséget a családomnak: "Ez a pénzes majom vett magának pár hónapnyi hírnevet, felhajtást és reklámot, élvezi, hogy benne lehet a TV-ben."

Kivlov 2016.02.01. 14:21:15

Pedig megérdemelnénk a yenkik (meg az egész álszent világ is), hogy ő legyen...

Afrika steht an der Elbe 2016.02.01. 15:29:22

Teljesen mindegy, ki az USA elnöke. Ugyanazt az urat szolgálja mindegyik.

toportyánzsóti 2016.02.02. 09:32:09

Pénzt pénzzel csinálók lassan de biztosan tönkrevágják az USA-t és a bolygónkat,már leamortizálták a középosztályt,ipart,oktatást,egészségügyet...hatalomban van a hadiipari szektor,leépítve az ellenőrzés felettük,könyörgöm akasszuk fel őket.