Április elején újra fellángolt a hegyi-karabahi konfliktus, ami ismét – ha csak ideiglenesen is – ráirányította a figyelmet erre az elfeledett háborúra és erre a kevésbé sűrűn tárgyalt régióra. A szétszabdalt kaukázusi határvonalak immáron több mint húsz éve okoznak fejtörést Oroszországnak.

Ami elsőre az azeri-örmény viszálykodás újabb fejezetének tűnt, hamar komoly kihívássá nőtte ki magát Moszkva szemében. Miközben az orosz-török viszony történelmi mélypontot ért el, a török-örmény határtól nem is olyan messze két – régebben hagyományosan oroszbarát – állam esett egymásnak. És amikor már kellően puskaporos volt a levegő, Dél-Oszétia de facto elnöke, Leonyid Tibilov április 4-én bejelentette, hogy népszavazást szeretne kiírni arról, hogy csatlakozzon-e a vitatott terület az orosz föderációhoz, végleg maguk mögött hagyva Grúziát.

Putyin tehát egyik hétről a másikra felvehette az azonnali intézkedést igénylő külpolitikai témák listájára Szíria, Ukrajna és Törökország mellé a három kaukázusi államot. És mint tudjuk, a törékeny kaukázusi status quo fenntartása kifejezetten nagy erőfeszítést igényel immáron több mint két évtizede, miközben a járulékos előnyök egyre inkább elapadnak.

A szovjet időkben a kaukázusi régió olajkészletei lényegében a keményvalutás bevételek megszerzését, ezzel együtt a szovjet blokk nyugati területeinek erőltetett iparosítását segítették elő. Aztán jött a dezintegráció, és hirtelen azt láthattuk, hogy a széthulló szovjet birodalom romjain uralkodni kívánó Moszkvának engedményeket kell tennie annak érdekében, hogy továbbra is olcsón jusson a kaukázusi energiahordozókhoz. Moszkva nem is sajnálta a pénzt és a katonai erőt a stabilitás fenntartására, és sikerrel érte el, hogy ne ropogjanak a fegyverek Abháziában, Hegyi-Karabahban és Dél-Oszétiában sem. (Más kérdés, hogy egyik konfliktust sem sikerült megnyugtatóan rendezni azóta sem.)

"Festői táj, zavaros viszonyok." (f: boston.com)

Most azonban végleg megdőlhet a kilencvenes évek első harmadában felállított Primakov-doktrína valamennyi állítása, ami lényegében az orosz vezető szerep megtartásáról szólt. Primakov a következő prioritásokat állította fel: 1. Oroszországnak meg kell maradnia az egyetlen közvetítőnek a Kaukázus és a világ többi része között. 2. Más nagyhatalomnak nem lehet befolyása a területen. 3. El kell kerülni, hogy Oroszország ellen forduljanak a kaukázusi államok. 4. Moszkvának úgy kell politizálnia a régióban, hogy a saját stratégiai igényeit messzemenőkig kiszolgálják a kaukázusi államok.

A fenti négy pontból ma már egyik sem tartja magát. Grúziát rég el kellett engednie az oroszoknak, Baku a saját olajdollárjaiból függetlenítette magát, Jereván pedig egészen a legutóbbi időkig nem jelentett többet, mint egy biztos, ám gyenge gazdasági erejű szövetségest.

Örményország jelentősége pont az orosz-török viszály miatt értékelődött fel ismét, miután a főváros melletti orosz légibázisra újabb orosz MiG 29-esek érkeztek. Azonban a nagy orosz-örmény barátság sem feltétlen örök, arról nem is beszélve, hogy Jereván katonai és politikai súlya egyáltalán nem képes kitölteni azt az űrt, ami az azeriek és a grúzok lojalitásának elvesztése miatt keletkezett.

Oroszországnak a károk minimalizálása lehet az egyetlen esélye, azaz a hegyi-karabahi konfliktus ismételt befagyasztása, valamint a dél-oszét kérdés szőnyeg alá seprése. Ha ugyanis Putyin épp ezekben a zavaros hetekben próbálná meg jogilag is magához csatolni Dél-Oszétiát, akkor könnyen lehet, hogy hamarosan ismét szembe találja magát a grúz tankokkal. Grúzia a NATO egyik előretolt bástyájaként kíván előrébb jutni a régióban, miközben az sem kizárt, hogy az felerősödő oroszellenes hangokhoz Azerbajdzsán is csatlakozna.

Ebben az esetben viszont már nem egy húsz évvel ezelőtti doktrína meghaladásáról, hanem egy teljesen új geopolitikai kihívásról beszélnénk, ami akár odáig is fajulhatna, hogy az oroszok teljesen kiszorulnak a Kaukázus déli részéről, és a továbbiakban nem lenne beleszólásuk a térség dolgaiba. Megfontolt lépésekre és további kompromisszumokra van tehát szükség - két olyan dologra, amire Putyin egyre ritkábban hajlandó.

Hámori Viktor