Két lakatlan sziget története

2016. április 19.

Az egyiptomi lakosság körében még mindig nem csillapodott annak a döntésnek a hulláma, amelynek értelmében Kairó két lakatlan szigetet adna vissza Szaúd-Arábiának. Sokan Egyiptom integritásának és szuverenitásának semmibevételét, egyiptomi tulajdonú területek kiárusítását, valamint Rijád befolyásának túlzott megnövekedését látják az egész ügy mögött. A szigetátadások azonban jóval többet jelentenek egyszerű gesztusnál, mint ami a két ország közti viszonyt hivatott javítani.

A 2015-ös trónra kerülése óta Szalmán Ibn Abdul-Azíz al-Szaúd szaúdi uralkodó most először járt Egyiptomban, a monarchia egyik legfontosabb arab szövetségesének tartott országba. Az ötnapos út során tizenhét egyezmény aláírására került sor, mint például egy öt évre szóló, 22 milliárd dolláros olajszállítási egyezmény, vagy újabb – kb. 10 milliárd dolláros – szaúdi beruházások érkezése. A felek továbbá újfent elővették a régóta tervezett, Vörös-tenger felett átívelő, Egyiptom és Szaúd-Arábiát – és egyben Afrikát és Ázsiát – összekötő híd tervét.

A szaúdi király útja azonban mégsem ezek miatt vált emlékezetessé: hatalmas felháborodást váltott ki ugyanis az egyiptomi lakosság körében, hogy a hídért és a befektetésekért cserébe Kairó felajánlotta az Akabai-öböl bejáratánál fekvő két lakatlan szigetet. Tiran és Szanafir tehát ismét visszakerülne szaúdi kezekbe, amennyiben a közeljövőben az egyiptomi parlament is rábólint a kormány tervére. Természetesen az átlag polgárok ennek egyáltalán nem örültek. Az egyiptomi sajtó teljesen megosztott a témában, miközben tüntetések is zajlottak a készülő döntés ellen. Sokan már évtizedek óta egyiptomi területeknek tartották a szigeteket, amiket nem lehet csak úgy „önkényes” átadni, mivel a 2014 elején elfogadott új egyiptomi alkotmány egyenesen tiltja az ilyen jellegű cselekedeteket. Mások azt kifogásolják, hogy ezzel Kairó precedenst teremthet, amivel azt üzeni a szomszédos államoknak (például Szudánnak), hogy az egyiptomi határok – megfelelő pénzösszeggel – megváltoztathatóak, és bizonyos egyiptomi területek megvásárolhatók. Egyesek azt vetik Abdul Fattáh al-Szíszi szemére, hogy Mohamed Murszi előző egyiptomi elnököt arra hivatkozva buktatták meg, hogy a gázai Hamász terrorszervezettel összejátszva a Sínai-félszigetet ki akarták szakítani Egyiptomból és egy saját államot létrehozni, vagy el akarták adni a piramisokat Katarnak.  

egyiptom-szaud2.jpg

Rijád régi-új tulajdonai (f: therakyatpost.com)

Az egyiptomi kormány azzal védekezik, hogy Szanafir és Tiran mindig is a szaúdiakhoz tartozott, az elmúlt évtizedekben Kairó csupán „gyámkodott” felettük. Rijád ugyanis 1950-ben egyiptomi protektorátus alá helyeztette, mivel állítása szerint nem tudta megvédeni Izraeltől.  Izrael a szuezi válság (1956) és hatnapos háború (1967) idején is megszállta a szigeteket. Ezeket majd csak a Camp David-i egyezmény (1978) megkötése után adta vissza Egyiptomnak, cserébe az izraeli hajók szabad átvonulásáért, a szigetek demilitárizásáért és nemzetközi katonai felügyeletért. Ugyanakkor Anvár Szadat egyiptomi elnök továbbra is azt hangoztatta, hogy a szigetek hivatalosan Szaúd-Arábia részét képzik, és már Mubárak idején elindultak a tárgyalások a Tiran és Szanafir visszaadásáról.    

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy az évtizedek óta húzódó szigetvita ügyében miért pont most történt ilyen jelentős előrelépés? Egyiptom esete viszonylag könnyebb: az egyiptomi gazdaság 2011 óta folyamatos válságban szenved. Hiába bővítették ki a Szuezi-csatornát, vagy kapott Egyiptom jelentős kölcsönöket – 2013 óta Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emírségek, Kuvait 12-12 milliárd dollárt pumpált az egyiptomi gazdaságba – ezek még önmagukban nem elegendőek ahhoz, hogy megoldják az ország gazdasági problémáit. A zavaros belpolitikai helyzet és a szélsőséges csoportok elleni támadások komoly nyomot hagyott az egyiptomi vendéglátói iparban, amely az egyiptomi bevételek több mint tíz százalékát teszi ki.  A Sarm-es-sejkből felszálló orosz utasszállítógép lezuhanása (2015. október 31.) után gyakorlatilag leállt a turizmus a Vörös-tenger környéki térségbe. Az egyiptomi valutatartalék tavaly novemberben 16,5 milliárd dollárra csökkent, az egyiptomi fontot márciusban ismét 13 százalékkal kellett leértékelni a dollárhoz képest, miközben számos korábbi állami támogatást csökkentettek.

Ezért az egyiptomi vezetés számára fontossá vált a szaúdiakkal való viszony rendezése, mivel Abdullah halála után egyre több nézeteltérés alakult ki Kairó és Rijád között, ami beárnyékolta a korábbi jó egyiptomi-szaúdi kapcsolatokat. Habár Kairó csatlakozott a jemeni hadjárathoz és kezdetben vadászbombázókkal és hadihajókkal is támadta a húszikat, tavaly nyáron szinte teljesen felfüggesztették a katonai akcióikat. Nem vettek részt a szárazföldi hadműveletekben sem. Ráadásul az sem volt az egyiptomi vezetés ínyére, hogy Szalmán már nem értékelte olyan veszélyesnek a Muszlim Testvériséget, mint az elődje és nyíltan támogatta őket Jemenben.

A másik markáns ellentét Szíria kapcsán alakult ki. Szíszi ugyanis már nem tartotta fontosnak Bassár el-Aszad menesztését, Kairó nem támogatta többé az iszlamista csoportosulásokat és igyekeztek tárgyalóasztalhoz ültetni a világias(abb) ellenzéket, hogy minél előbb egyezzenek ki a felek. Azonban, ami igazán kiverte a biztosítékot a Perzsa-öböl menti monarchiák – és egyes nyugati országok – körében, hogy Kairó nyíltan elkezdett lavírozni Oroszország irányába. A fegyvervásárláson, az orosz befektetéseken és atomerőmű építéseken kívül a közel-keleti kérdéseket illetően gyakorlatilag egy platformra került Kairó és Moszkva. Egyiptom teljes mértékben kiállt az oroszok szíriai katonai intervenciót mellett és aláírni sem volt hajlandó azt a nyilatkozatot, amiben a regionális arab országok elítélték Moszkvát.

egyiptom-szaud1.jpg

"This is a beginning of a beautiful friendship..." (f: todayonline.com)

Ugyanakkor Egyiptommal ellentétben Szaúd-Arábia hozzáállása a szigetekhez már egy fokkal árnyaltabb. Először úgy tűnhet, hogy a hirtelen támadt szaúdi érdeklődés mögött tisztán gazdasági érdekek állnak. A szigetek felett épülő híd könnyebbé tenné a több milliós egyiptomi – és más észak-afrikai – munkaerő és zarándok utazását a Perzsa-öböl menti monarchiába. Szaúd-Arábia a tavalyi rekordméretű költségvetési deficit (98 milliárd dollár), katonai kiadások (jemeni háború, legnagyobb fegyverimportőr) és az alacsony olajár miatt kénytelen változtatni korábbi külgazdasági politikáján. Már nem pénzt folyósít, vagy „kőolajsegélyeket” ad más országoknak, hanem befektetéseket és visszafizetendő kölcsönökkel támogatja az államokat. Rijád így igyekszik diverzifikálni akarja a saját bevételi forrásait.

A mostani helyzet azonban - mindezek ellenére - sokkal inkább köszönhető talán a jelenlegi geopolitikai folyamatoknak, vagyis, az Egyesült Államok csökkenő közel-keleti szerepvállalásának, és az iráni-szaúdi viszály elmélyülésének. A szaúdi vezetés ugyanis rendkívüli módon tart attól, hogyha nagyon eldurvulna a két ország közötti ellentét, akkor Teherán lezárja majd a Hormuzi-szorost. Ezzel nehéz helyzetbe kerülne Szaúd-Arábia, mivel Irán elvágná a legfontosabb útvonalat, amely összeköti a monarchiát a világgazdasággal. Leállna a szaúdi kőolajexport nagy része, miközben a szaúdi import is körülményessé válna. Emiatt Rijád évek óta az ország nyugati partvidékére összpontosít: nem sokkal Szalmán trónra kerülése után nagyon jelentős gazdasági fejlesztések indultak meg a nyugati partvidéken, hogy ezáltal mérsékeljék egy esetleges iráni blokád következményeit.

Az elemzés végén még érdemes kitérni a szigetvita harmadik szereplőjére is: Izraelre. Egyes arab elemzők és kommentátorok szerint ezzel a lépéssel lényegében Rijád „csatlakozott Camp Davidhez” és egyfajta „informális békét” kötött Izraellel.  Kétségtelen, hogy a szigetek körül voltak titkos tárgyalások Egyiptom, Izrael és Szaúd-Arábia között, mivel az 1979-es különbéke értelmében minden olyan egyiptomi terület státuszát tilos előzetes egyeztetések nélkül megváltoztatni, ami korábban izraeli megszállás alatt volt és visszaadtak Egyiptomnak. Ennek ellenére az izraeli kormány teljesen nyugodtan fogadta a szigetek átadásának bejelentését. Mosha Yaalon védelmi miniszter pedig egyenesen elismerte, hogy Izraelnek írásos garanciát kapott Szaúd-Arábiától, miszerint a „Camp David-i egyezmény szellemében” veszi át a szigeteket, nem telepít oda katonai erőt.

A napokban zajló tüntetések viszont mutatják: az indulatok korántsem csillapodtak le Egyiptomban, amivel Szíszi korábbi támogatóinak nagy részét akár el is veszítheti. Tény azonban, ha az egyiptomi elnök terve bejön, és ezzel sikerül helyreállítani az egyiptomi gazdaságot, akkor Egyiptom visszaszerezheti a korábbi vezetői pozícióját az arab világban. Persze talán még ennél is érdekesebb, hogy a szigetek kérdésében három olyan jelentős közel-keleti ország működött együtt, amelyek korábban egymás esküdt ellenségei voltak, és jelenleg is van némi feszültség köztük. Korántsem elképzelhetetlen tehát, hogy a közeljövőben – más regionális ügyek és kérdések kapcsán – tovább fog folytatódni az egyiptomi-izraeli-szaúdi kooperáció a Közel-Keleten.

Krajcsír Lukács

Lukács nemzetközi kapcsolatok elemző, elemzési területe a közel-keleti és kelet-ázsiai országok kapcsolata. Diplomáit a Nyugat-Magyarországi Egyetemen, valamint a Pannon Egyetemen szerezte. Jelenleg PhD-hallgató a Szegedi Tudományegyetemen.

A bejegyzés trackback címe:

https://diplomaci.blog.hu/api/trackback/id/tr678640910

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása