Németh Olivér elemzése
Ahogy egyre közelednek a 2019-es európai parlamenti (EP) választások, úgy válik egyre fontosabbá a kérdés: legyenek, vagy ne legyenek csúcsjelöltek? A rendszernek vannak támogatói és ellenzői egyaránt, és a téma megosztja Európa vezetőit is: ellentét feszül az Európai Parlament és az Európai Tanács között. Mindenesetre már most, több mint egy évvel a választások előtt megindultak a találgatások a Spitzenkandidatok személyéről.
A francia és a német választások lezárultával, Emmanuel Macron francia elnök viharos fellépésével és a 2019-es európai parlamenti választások közeledtével pár hónapja újra fellángoltak a viták az Európai Unió intézményi reformjának szükségességéről. Ezzel együtt pedig megint a viták kereszttüzébe került a Bizottság elnökének megválasztását szabályozó ún. „Spitzenkandidaten”, avagy „csúcsjelölti” rendszer is.
A múlt héten Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke tett hitet az elsőként a 2014-es választásokon használt folyamat mellett, de előtte támogatta azt az Európai Parlament, illetve Leo Varadkar ír miniszterelnök is.
Az európai állam- és kormányfők azonban inkább a folyamat ellen foglaltak állást. Emmanuel Macron már tavaly szeptemberi, a Sorbonne-on elmondott beszédében ellenezte a rendszert, de például Andrej Babiš cseh miniszterelnök sem híve annak, hogy a 2019-es EP választásokon ugyanígy válasszák a Bizottság elnökét. Véleményük pedig találkozik az Európai Tanács tagjai többségének véleményével.
Emmanuel Macron francia köztársasági elnök és Leo Varadkar ír miniszterelnök
Forrás: https://www.express.co.uk/news/politics/868987/emmanuel-macron-europe-eurozone-reform-latest-news-Leo-Varadkar-ireland
A magyar köztudatban kevéssé ismert a csúcsjelölti („Spitzenkandidaten”) rendszer lényege, és a hozzá kapcsolódó eljárás. Az Európai Unióról szóló szerződés 17. cikkének (7) bekezdése kimondja, hogy az Európai Tanács, vagyis a tagállamok állam- és kormányfőiből álló testület az európai parlamenti választások eredményét figyelembe véve, minősített többséggel javaslatot tesz a Bizottság elnökének személyére az Európai Parlamentnek. Ezt követően az EP tagjai többségének szavazatával választja meg őt. A 2014-es EP választások előtt ezen rendelkezés nyomán találták ki, hogy minden európai parlamenti párt nevezzen meg már a kampány során egy kvázi listavezetőt, aki egyúttal a párt jelöltje a bizottsági elnök tisztségére – ők lettek a csúcsjelöltek (Spitzenkandidaten), és innen jön a folyamat elnevezése is.
A 2014-es EP választási kampányban a jelöltek aktívan részt vettek, még tévévitát is rendeztek számukra. Végül pedig valóban a választásokon győztes Európai Néppárt csúcsjelöltjét, Jean-Claude Junckert jelölte az Európai Tanács a Bizottság elnökének, és a Parlament nagy többséggel meg is szavazta őt. A rendszer azonban csak egy politikai megegyezésen alapszik, jogszabályban semmilyen módon sincs rögzítve.
A csúcsjelölti folyamat megszületésétől kezdve megosztó témának számít Európában, nagy számban találhatók támogatói és kritikusai egyaránt. Előbbiek azt szokták kiemelni, hogy komoly előrelépésnek tekinthető a korábbi rendszerhez képest, amikor az elnök személyéről az Európai Tanács zárt ajtók mögött, a háttérben határozott. Így átláthatóbb a rendszer, nagyobb legitimációval bír az elnök, és végre van valami tiszta kapcsolat a Parlament és a Bizottság között.
Ellenzői szerint azonban a rendszer nem oldja meg az Európai Unió demokratikus deficitjét, hiszen most sem a választók kezében van a döntés, sőt, így már a megválasztott tagállami vezetők hatáskörébe sem tartozik a döntés – erről gyakorlatilag a legnagyobb tagállamok és a pártelitek döntenek. Ráadásul ez a folyamat sehol sincs leírva az uniós szerződésekben.
A csúcsjelöltek tévévitája a 2014-es EP választásokkor
Forrás: European Parliament Multimedia Centre - https://multimedia.europarl.europa.eu/sk/eurovision-debate-between-candidates-for-presidency-of-european-commission_3801_pk
Ahogy ráfordulunk a 2019-es EP választásokra, egyértelmű, hogy kezdeni kell valamit a helyzettel, ez azonban nem ennyire egyszerű. Az Európai Tanács tagjainak részéről egyre inkább olyan hangokat hallani, hogy nem feltétlenül fogják tartani magukat ehhez a megállapodáshoz. A másik oldalon a nagyobb parlamenti pártok már kijelentették, hogy csak az általuk megnevezett Spitzenkandidatokat hajlandók megszavazni – ezt a múlt héten a Parlament határozatban is rögzítette.
Bár a választások csak jövőre lesznek, és egyáltalán nem biztos, hogy ezt a rendszert fogják követni, a találgatások már mindenesetre megindultak a jelöltek személyéről. Jean-Claude Juncker már tavaly nyilatkozta, hogy nem kíván újra indulni, helyére párton belülről esélyesen indulhatna Michel Barnier, akit Juncker a 2014-es kampányban maga mögé utasított, és aki jelenleg az EU főtárgyalója a Brexit ügyében. Az előző választáson a szocialisták Martin Schultzot indították, aki azonban most a német belpolitikában tevékenykedik – bár az elmúlt napok német koalíciós tárgyalásainak fejleményei után ki tudja, lehet visszatér a brüsszeli politikába -, így esélyes lehet Frans Timmermans, a Bizottság első alelnöke, vagy Federica Mogherini is. Az ALDE (Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért) erős embere pedig a dán biztos, Margrethe Vestager lehet.
Új fejlemény, hogy Emmanuel Macron még a 2019-es választások előtt létre szeretne hozni egy európai parlamenti formációt (hiszen pártja, az En Marche jelenleg nem rendelkezik EP képviselőkkel), és felröppent a hír, miszerint a volt olasz minisztelnök, Matteo Renzi lenne a csúcsjelöltjük.
A kérdés erős konfliktusokat generál az uniós intézmények között, és azokon belül is. Bár még van idő a választásokig, mégis fontos lenne időben feloldani az ellentéteket, ezek ugyanis a legszélsőségesebb esetben a Bizottság munkájának hónapokig való ellehetetlenüléséhez vezetnének, ami az Európai Unió egészére nézve káros hatással lenne.
