Túl nagynak lenni a börtönhöz

2016. július 23.

Múlt hét elején az amerikai képviselőház pénzügyi szolgáltatásokért felelős bizottsága - pontosabban annak republikánus tagjai - egy három éves vizsgálat eredményét ismertette az amerikai kormány, HSBC-vel szemben folytatott büntetőeljárásáról. A brit nagy bankot, mint ismeretes, 2012-ben az amerikai kormány 1.9 milliárd dolláros bírság megfizetésére kötelezte, miután kiderült, hogy az HSBC több rendben is súlyosan megsértette az amerikai pénzügyi szabályokat: például szemet hunyt a mexikói drogkartelek, bankon belül indított pénzmozgásai felett. A mostani vizsgálat eredménye azonban feltárta, hogy részben a brit kormány közbenjárására, részben saját meggyőződését követve az amerikai kormány nemhogy nem várta el a banktól a pénzmosásban való részvételének és a jogszabályok szándékos figyelmen kívül hagyásának elismerését, végül az HSBC vezetői ellen sem indított büntetőeljárást.

2013 márciusában – egy évvel a brit nagy bank, az HSBC-re kiszabott 1.9 milliárd dolláros bírság kiszabása után – Eric Holder, akkori legfőbb ügyész, az amerikai szenátus igazságügyi bizottsága előtt volt kénytelen felszólalni. Az ülés egészen addig nyugodt mederben telt, amíg a résztvevők el nem értek az HSBC-ügyhöz. Ekkor ugyanis a bizottság elnöke, a republikánus Chuck Grassley, neki ugrott Holdernek. A szenátor kérdőre vonta a főügyészt, hogy meglátása szerint mégis mi okozhatta az igazságügyi minisztérium 2012-es HSBC döntését, ha a tények világosan megmutatták, hogy a bank szemet hunyt a kartelek pénzmosása felett, együttműködött több szankciós listán szereplő országgal, és szoros üzleti kapcsolatokat ápolt több olyan szaúdi bankkal, amelyek terrorista hálózatokhoz voltak köthetők.

hsbc2.jpg

(Chuck Grassley, f: politico.com)

Holder szerint a döntés egyetlen dolognak volt köszönhető: a tények megismerése után az igazságügyi minisztérium, az amerikai központi bank, valamint a pénzügyminisztérium vezetősége arra a megállapításra jutott, hogy az HSBC vezetőségének bíróság elé állítása, valamint tetteiknek hivatalos elismertetése súlyos következményekkel járhat; mint Holder fogalmazott: “Tartok tőle, hogy bizonyos intézmények olyan nagyra nőnek, amelyek bíróság elé állítása rendkívül nehézzé válik, főleg, ha bizonyos források szerint az eljárás kezdeményezése, a nyílt vádemelés, nem csak a nemzetgazdáságra gyakorolhat negatív hatást, de a világgazdaságra is.”

A neves brit üzleti lap, a Financial Times másnapi száma szerint Eric Holder lényegében kimondta, hogy vannak olyan bankok, amelyek egyszerűen túl nagyok ahhoz, hogy börtönbe jussanak. A leköszönt legfőbb ügyész természetesen ezt a következtetést – legutóbb egy hete, a Demokrata Párt programalkotó bizottsága előtt – hevesen tagadta. Érvelése szerint ugyanis senki sem gondolhatja komolyan, hogy az amerikai igazságügyi minisztérium, amennyiben tényszerűen ismertté válik előtte, hogy bizonyos intézmények törvényt sértenek, ráadásul súlyosan és több rendben, megúszhatják a vádemelést, illetve vezetői a börtönbüntetést. A demokraták szerint láthatóan nem.

Az ellenzék azonban nem hagyta annyiban sem a 2012-es döntést, sem Holder későbbi magyarázatát, és saját nyomozásba kezdett, aminek az eredménye múlt hét elején vált ismertté. Ez alapján kiderült, hogy az HSBC-ügyön dolgozó ügyészek büntetőeljárás megindítására tettek javaslatot a legfőbb ügyésznek, valamint jelezték felé, hogy a bankot kötelezni kell felelősségének teljes elismerésére, miután a tények azt mutatják, hogy a bank szándékosan hagyta figyelmen kívül az irányadó jogszabályokat. A bizottsági jelentés szerint azonban Holder figyelmen kívül hagyta kollégai véleményét, és inkább a brit kormányra, a pénzügyminisztériumra, valamint a központi bankra hallgatva csak bírságot szabott ki a bankra – George Osborne akkori brit pénzügyminiszter állítólag erősen lobbizott az amerikai központi banknál és a pénzügyminisztériumnál, hogy Holder ne emeljen vádat a bank ellen, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek a brit gazdaságra nézve.

hsbc3.jpg

("Vajon a legjobb döntést hozta?" - Eric Holder, f: cnn.com)

Az amerikai kormány képviseletében tehát Holder döntött, az HSBC elismeri, hogy hibázott, megfizeti a kiszabott büntetést, és 5 évig külső felügyeletet kap, hogy valóban betartja-e a jogszabályokat. A képviselőházi bizottság szerint azonban a bank képes volt elérni, amikor már Holder „első és egyetlen” döntése asztalra került, hogy az első verzió büntetései közül nem egyet finomítson. A legfőbb ügyész elsőre például azt követelte, hogy a jövőben bármilyen pénzügyi előírás elleni vétség, tehát akár a legkisebb meg nem felelés is, azonnal elvonja az az évi vezetői bónuszt a hibázótól. A végső verzióban ez már úgy szerepelt, hogy a hibázó bónusza akár vissza is vonható.

És, hogy mi következik ebből? Vélhetően, amit mindannyian tudunk: az állami gazdasági szabályozószervek sem a válság előtt, sem azóta nem végzik rendesen a munkájukat, hiszen egyértelmű törvénysértéseket nem hajlandók megfelelően büntetni, mert félnek az állítólagos következményektől. Persze érdekes kérdés, hogy vajon mi is a feladata például egy legfőbb ügyésznek? Bármi áron, mindenkivel szemben védeni és betartatni a törvényeket, vagy komoly mérlegelés után, az aktuális politikai-gazdasági helyzetet is figyelembe véve hozni egy döntést. Az ellenzék szerint láthatóan előbbi, Eric Holder és a kormány szerint viszont láthatóan utóbbi. Lehet, hogy mindkettőnek igaza van. De a brit bankért addig sem kell izgulni, hiszen az HSBC időközben felvette Holder egykori beosztottját, Jennifer Shasky Calvery-t, aki 2012-ben azt az ügyészi csoportot vezette, amely az ügy kapcsán a bank és vezetőinek fejét követelte. Meg kell hagyni, stílusos.

Németh Áron Attila

Spanyolország: Nem lett tisztább a kép

Az előző parlamenti választások után, még december végén írtam, hogy nehéz idők köszöntenek Spanyolországra, ugyanis a demokrácia beköszönése óta először koalíciós kormányzásra kényszerül a politikai elit. A múlt hétvégén, fél év elteltével megismételt második választás – amelyre éppen azért volt szükség, hogy feloldja a koalíciós kényszert, lévén ez idő alatt sem sikerült kormányt alakítani – bár hozott újdonságokat, továbbra is koalícióra ítéli a feleket. A szavazásra jogosult 36,5 millió spanyol választópolgár 350 parlamenti és 208 szenátusi hely sorsáról döntött június 26-án, amely újfent a Partido Popular (Néppárt) győzelmét hozta. Ráadásul úgy, hogy a PP javítani tudott tavaly decemberhez képest, dacára annak, hogy a közvélemény-kutatások előrejelzései nem számoltak előzetesen Mariano Rajoy pártjának erősödésével. A választások nagy vesztese pedig a baloldali koalíció, az Unidos Podemos (Együtt képesek vagyunk rá), akik decemberhez képest jelentős visszaesést könyvelhettek el, miután egymillió szavazójuk pártolt el tőlük. Ám a másik feltörekvő, a Ciudadanos (Polgárok) sem lehet boldog, ők is veszítettek támogatottságukból. Az elkövetkező időszak legnagyobb kérdése tehát, hogy sikerül-e stabil kormányt felállítani, vagy a politikai patthelyzet folytatódik az országban?

Az Unidos Podemos, a Podemos és az Izquierda Unida (Egyesült Baloldal) koalíciója, amely nagy reményekkel futott neki a június végi parlamenti választásoknak, hatalmas csalódást okozott. A választások óta eltelt három napban Pablo Iglesias Podemos vezér személyét folyamatosan támadják - párton belül is, nagy számban. Iglesias szerint - talán erre is válaszul - inkább hamarabb, mint később tartana egy kongresszust, ahol ott át kell gondolni és beszélni mindent, akár az IU-val kötött koalíció jövőjét is beleértve. Rossz eredményüknek több oka is lehet, azonban a fő ok mindenképpen az, hogy a választópolgárok a Podemos erősödésében veszélyt láttak a spanyol demokráciára nézve. A párt Venezuelához kötődő kétes kapcsolatát, és az ottani rezsim elfogadását a szavazók nem tartották jó iránynak. Főleg azok a jobboldali, konzervatív szavazók nem, akik decemberben otthon maradtak, most azonban úgy érezték, hogy részt kell venniük a döntésben. A mostani kampányban ugyanis erőteljesen jelen volt a latin-amerikai vonal, főleg Venezuela, míg ez decemberben nem volt így, akkor csupán Rajoy tartotta fontosnak néhányszor megemlíteni a térséget. Természetesen a Podemos és Nicolás Maduro reszimje közti kapcsolat volt a kampány központi témája.

spanyolorszag_1_2.jpg

("Bebetonozva" - Mariano Rajoy miniszterelnök, f: lavozlibre.com)

Némi meglepetést azért így is okozott, amikor Albert Rivera, a Ciudadanos vezetője kiutazott Caracasba, hogy támogatásáról biztosítsa Leopoldo Lópezt, és az összes politikai fogvatartottat. Emellett persze nem hagyta ki, hogy a Podemos és a venezuelai rezsim kapcsolatáról megemlékezzen: „Egyesek azért jöttek ide, hogy pénzt és kiképzést (ideológiai – a szerk.) kapjanak, míg mi, mások azért jöttünk ide, hogy segítsünk azoknak, akiknek ez a kormány szenvedést okozott. Én büszkeséget és méltóságot viszek el innen, nem pénzt” – üzente a politikus. A négypárti tévévitán még élesebben fogalmazott Rivera: „Ön nem kér pénzt a bankoktól – mondta Iglesiasnak –, mert Maduro kormánya adja Önnek azt, hétmilliót az alapítványának, a CEPS-nek” (Centro de Estudios Políticos y Sociales – Politikai és Társadalmi Tanulmányok Központja). Rajoy és a PP nem állt bele ebbe a Podemos ellenes hangulatkeltésbe, inkább azt hangsúlyozták, hogy a kolumbiai és perui vízumkényszer megszüntetése után az EU irányába most Ecuador következik, és már folynak erről a tárgyalások. Fontos a spanyol pártoknak Latin-Amerika többek között azért is, mert Spanyolországban több százezer szavazó van a térségből, akik állampolgársággal, és ezzel együtt szavazati joggal is rendelkeznek, igaz azonban az is, hogy ők inkább a baloldalra szavaznak.

spanyolorszag_2_1.jpg

("A baloldal régi-új urai" - a szocialisták első embere, f: lavozlibre.com)

A Néppárt saját győzelmét egyfajta feltámadásként élte meg, és minden oka meg is volt erre, hiszen ő az egyetlen a nagy pártok közül, aki növelni tudta képviselői számát a Kongresszusban. Míg decemberben 123 képviselői helyet szereztek, addig vasárnap 137-et. Ezzel szemben a PSOE (Spanyol Szocialista Munkáspárt) 85 (decemberben 90), az Unidos Podemos 71 mandátumot szerzett (decemberben egyedül szereztek 69-et), míg a Ciudadanos 32 képviselőt juttatott a Kongresszusba, az előző választáson pedig 40-et. Persze még így is nagyon messze van Rajoy a parlamenti többséghez szükséges 176 képviselői helytől.

Innentől kezdve három út áll Spanyolország előtt: vagy koalíciós kormányzás lesz, vagy a PP kisebbségben kormányoz, esetleg újabb választásokat írnak ki fél éven belül, ám én ez utóbbira látom most a legkisebb esélyt, bár tény, teljes biztonsággal ez a forgatókönyv sem zárható ki. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, a június 26-i választási eredmények tükrében megállapítható, hogy soha nem volt ekkora távolság politikus és szavazó között Spanyolországban, mint manapság. A PP vezetőit elnézve a madridi Genova utca 13. szám alatti székházuk teraszán, ahol Rajoy még ugrált is egy picit, az volt a benyomásom, hogy semmit nem értettek meg a szavazók üzenetéből: a választópolgárok közül azért szavaztak rájuk majd nyolcmillióan, mert egy stabil kormányt akarnak látni országuk élén egy nagyon nehéz politikai és gazdasági helyzetben. Szó nincs itt arról, hogy a PP helyi kiskirályait elfogadnák, a korrupciót legalizálni akarnák vagy, hogy egyetértenének azzal, amit a PP kormányon csinált eddig, vagy éppen nem csinált.

spanyolorszag_3_2.jpg

("Miniszterelnök. Ja, mégsem." - Pablo Iglesias Podemos vezér, f: lavozlibre.com)

Erős és stabil kormány megalakulására az alábbi lehetőségek vannak, maradva a realitás talaján: a Ciudadanos politikusaival való gyors megállapodás, amely parlamenti többséget is biztosítana, kellenének hozzá még a kisebb pártok, mondjuk a baszk nacionalisták. A másik lehetőség a Ciudadanos bevonása, de kisebb pártok segítsége nélkül, ez esetben kisebbségi kormányzás valósulna meg, ehhez azonban kéne a PSOE tartózkodása, hogy a kabinet zavartalanul működhessen. Jól látszik, hogy mindkét esetben a Ciudadanos szerepe kulcsfontosságú. Albert Rivera pártja azonban akkor lenne hajlandó belépni egy esetleges kormányba, ha Mariano Rajoy helyett a PP másvalakit javasolna kormányfőnek. A Ciudadanos ott téved hatalmasat, hogy a kormányfőt a választópolgárok, és nem más pártok vezetői választják. Ugyanakkor a Ciudadanos arra kéri a PSOE-t, hogy legyen nagyon rugalmas, és ne akadályozza meg Mariano Rajoy beiktatását, ezzel is elkerülve egy harmadik választást. „A PSOE az egyetlen, aki megakadályozhat egy harmadik választást” – jelentette ki Albert Rivera, és teljes mértékben igaza is van. Ugyanakkor a Ciudadanos alapítói arra kérik Riverát, hogy támogassa Rajoy kormányfővé való megválasztását. Az kétségtelen, hogy az elmúlt két választás felfordította az eddig megszokott spanyol politikai térképet, és más európai demokráciákban ezen eredmények után Rajoy személye nem lenne támogatható, de mivel nincs más alternatíva, és az eredmények sem jogosítanak fel senkit a kormányalakításra, minden bizonnyal el kell fogadni Rajoy személyét. Különben is, a spanyol demokrácia közelebb áll a mexikóihoz vagy az argentinhoz, mint a némethez vagy a franciához.

spanyolorszag_4_2.jpg

("Királycsináló?" - Albert Rivera, f: lavozlibre.com)

Eközben a PP is változott még a fél évvel ezelőtti önmagához képest is. Vasárnap este olyan dolog történt, amelyre decemberben és azelőtt húsz évre visszamenőleg nem volt példa. María Dolores de Cospedal, a PP főtitkára felhívta telefonon Andoni Ortuzart, a Partido Nacionalista Vasco (Baszk Nacionalista Párt) elnökét, hogy kicsit körbeudvarolja és tudakozódjon arra nézvést, hogy mit gondol a PP-ről, Rajoy személyéről stb. Utoljára Aznar örült így a baszkoknak, amikor Xabier Arzalluz, a PNV akkori elnöke szavazata is kellett 1996-os beiktatásához. A PNV egyébként vasárnap öt képviselői helyet szerzett meg a Kongresszusban. A politikai érdek azonban nagy úr, és annak ellenére, hogy a két párt kapcsolata közel sem mondható jónak, mindketten tudnak olyat mondani egymásnak, ami a jövőre nézve együttműködésre készteti a feleket. Az újabb választás senkinek sem érdeke, hiszen a választópolgárok így is soknak tartják a választások 131 millió eurós összköltségét, és aki „hibájából” létrejöhet egy harmadik voksolás, arra bizony szépen lehet mutogatni a következő kampányban. Ezt érzésem szerint senki nem vállalja be. Ugyanakkor az biztos, hogy bármilyen kormány is alakul a PP megkerülhetetlen, Rajoy magának akarja a kormányzást, és az eredmények alapján joggal, az más kérdés, hogy kisebbségi kormányzás egy olyan országban, mint Spanyolország majdnem lehetetlen vállalkozás, ráadásul nincs is semmiféle hagyománya. Persze ugyanúgy a koalíciós kormányzásnak sincs, de az még mindig a kisebbik rossz. Egy kicsit mindenkinek fel kell adnia önmagát, ez lesz a legnehezebb, de akinek sikerül, az nem csupán kormányozhat, hanem – jó kormányzás esetén – bebiztosíthatja a következő választásokat, ahol szerencsés esetben egyedül kormányozhat.

Addig azonban még nagyon sok álmatlan éjszakája lesz mind a négy nagy párt vezetőjének.

Erőss Bulcsú

Miért szavaznak a britek igennel a kilépésre?

Az elmúlt bő egy hónapban a nyugat-európai média döntő többsége, a hazaihoz hasonlóan, a britek EU-ban történő maradása mellett foglalt állást. A Királyság maradását azonban nem csak újságírók, színészek, zenészek, vagy ismert politikusok szeretnék, hanem ma már komplett tagállami kormányok is, mint például a Brüsszellel szemben mindig is barátságos magyar - szmájli. Éppen ezért sokkal érdekesebb talán azt megvizsgálni, hogy mit gondolnak a kilépés mellett kampányolok: valóban jobb megoldás kilépni egy 500 milliós piacról, feladva ezzel egy ekkora gazdasági hátországot? Lehet, hogy igen.

Ritkán látni olyan egyetértést, bármilyen politikai kérdésben, mint amit az elmúlt két napban produkált a hazai mainstream sajtó. Magyar Nemzet, Magyar Idők, Mandiner, Népszabadság, HVG.hu, Reflektor. Mind a hat szerző az Egyesült Királyság Unióból történő kilépése mellett foglalt állást. Ki elvek, történelem, érzelmek mentén érvel, ki a szárazabb, legtöbbször gazdasági-politikai realitásokra alapozva, ki a kettőt vegyítve. Közös viszont bennük, hogy a markáns ellenálláspontot a legtöbben nem taglalják: vagy azért, mert számukra nem komolyan vehetők ezek az érvek; vagy azért, mert nem erre kaptak felkérést, esetleg nem ezt diktálja a saját meggyőződésük; vagy szimplán azért, mert ezeket az érveket jobb nem bolygatni, nehogy értelmes vitát generáljunk róluk, aminek a végén a többség nem a maradás mellett teszi le a voksát. Mindenesetre, ha így - ha úgy, a magam részéről megpróbáltam összegyűjteni mindazt, ami a kilépés mellett szól, és a végén rátok, olvasokra bízom a döntést.

Menjen vagy Maradjon a Királyság?

Kár lenne szépíteni, és talán nem is lehet, az Európai Unió gazdasági értelemben visszaszorulóban van. A kilépés pártiak egyik leggyakrabban hangoztatott érve, hogy az EU-ból menekülni kell, mert az ma már nem több, mint egy túlszabályozott, renitens, rosszul gazdálkodó tagállamok sorát tömörítő, megújulásra képtelen valami. Alátámasztásul pedig azt szokták mondani, hogy az unió területére irányuló brit export folyamatos csökkenést mutat, ami, az a helyzet, hogy tökéletesen igaz. Az elmúlt bő évtizedben a brit uniós export mértéke nagyjából 10 százalékponttal esett (ma valahol 40-45 százalék között mozog), és a legtöbb prognózis szerint, a következő évtizedben ez kilépés nélkül is tovább fog esni, és 2030-ra nagyjából 30 százalék környékén lesz. Ez pedig, mondják sokán, nem valami pozitív jövőkép, és ezt sürgősen ellensúlyozni kell.

A sürgősség azonban nem az Unió erőssége. A britek tehát, ha gyorsan, flexibilisen akarnak kereskedelmi megállapodásokat kötni, jobb kilépniük az EU-ból. Röviden azért, mert a nyilvánvaló gazdasági erő és potenciál ellenére minden uniós kereskedelmi tárgyalás egy rémálom, hiszen mégis csak 28 tagállam vezetőinek kell rábólintani, ami a legtöbbször nem megy. Sem elsőre. Sem másodikra, Sem sokadikra. Indiával például 2007 óta nem sikerült megegyezni, ami könnyen azt eredményezheti, hogy amire megszületik a döntés, az USA és Kína már régen minden létező és értelmes befektetést, valamint lokális szegmenst learatott magának.

brexit_referendum_2653005.jpg

(f: politicsmadepublic.com)

A következő érv a kilépés mellett természetesen a túlszabályozás kérdése, ami ha onnan vizsgáljuk, hogy az EU kénytelen harmonizálni, hiszen ez az együtt létezés egyik fontos eleme, akkor lehetne megértést tanúsítani. Abból kiindulva viszont, hogy a brit vállalkozások mindössze 5 százaléka érintett az uniós exportban (maradék vagy határon belül kereskedik, vagy az EU-n kívül), London meglehetősen nagy arát fizet azért, hogy olyan államok, mint például Olaszország, Görögország, vagy éppen Bulgária beálljon a sorba. Főleg úgy, hogy ezeknek a szabályoknak szinte az egésze - lásd fenti adat - a brit gazdaság elhanyagolható szeletét érinti. És ha már szabályozás, egyértelmű, és ezt még Brüsszelben sem sokan vitatják, hogy ha van olyan szabály, ami módosításra szorul, vagy éppen szeretnének egy újat bevezetni a fejlődés elősegítése gyanánt,.akkor az, hogy arról az EU gyorsan és érdemben megállapodjon, figyelembe véve a belső struktúrákat, majdhogynem kizárt. Utóbbira remek példa talán a digitális átállás, és az innovatív vállalkozások támogatása, hiszen amíg az EU vezetői évek, sőt, talán évtizedek óta beszélnek róla, hogy az Unió így meg úgy lesz a világgazdaság motorja, addig az eBay-en és a Skype-on kívül még mindig nincs igazi európai startup sikersztorink - nem beszélve arról, hogy előbbi Amerikában futott be igazán, míg utóbbi az EU-n kívül született.

A kilépés mellett kardoskodók gyakran azt is hangoztatják még, egyfelől, hogy az Egyesült Királyság által éves szinten az Unió büdzséjébe befizetett, nagyjából 10 milliárd fontot jobban is el lehetne költeni - például mezőgazdasági fejlesztésekre, a helyi egészségügyi szolgálat átalakítására, vagy éppen vidékfejlesztésre. Másfelől pedig, hogy nem tagként fel sem merülhet majd annak az esélye, hogy Brüsszel a jövőben akár a különböző pénzügyi mentőcsomagokba, akár az eurózónába történő belépésre kényszerítse Londont. Annak fényében persze ennek kevesebb a realitása, hogy a britek ezekből saját döntésük jogán már most ki vannak hagyjva, de tény, a jövőt és az akkori kényszerhelyzeteket senki sem láthatja előre.

A fentiekhez hozzá szokták még tenni az elszakadás-pártiak, hogy a Királyság, a világ 5-ik legnagyobb gazdaságaként, a WTO és minden egyéb valamirevaló nemzetközi szervezet tagjaként, nem szorul rá az EU-ra. Ezzel szemben az Unió sok esetben ezer sebből vérző tagállamai igen is rájuk vannak utalva, aminek egyik ékes bizonyítéka, hogy a britek kb. 60 milliárd fonttal többet exportálnak az EU-ba, mint importálnak. Ez a kereskedelmi deficit pedig, mint mondják, nem Londonnak fontos, hanem a kimagasló minőségű brit árukért és szolgáltatásokért fizető uniós tagállamoknak. Az Egyesült Királyság ugyanis ezekre a termékekre (pl. Jaguar, haditechnológia, stb.) mindig fog vevőt találni, akár EU-n belül, akár kívül.

És, hogy miért kizárólag gazdasági érveket vonultattam fel? Erre a válaszom egyszerű, a mai szavazást minden jel szerint ezek a kérdések, valamint a bevándorlás fogja eldönteni. Utóbbiról viszont úgy hiszem, már mindent megírtak előttem. Szomorú viszont, hogy a brit közvélemény igazán egyikről sem hallott értelmes vitát. Egyik oldalon a már-már komikus szinteket elérő félelemkeltés dominált (Maradás), míg utóbbin a nem egyszer alaptalan legendagyártás (Kilépés). Pozitív üzenete viszont igazán senkinek nem volt arra, hogy a nép miért egyik vagy másik mellett tegye le a voksát. Bár, ha nagyon muszáj mérleget vonni, a Kilépés-pártiak meggyőzőbben, érthetőbben és valamivel pozitívabb jövőképpel szolgáltak. És lehet, hogy ez elég is lesz.

Németh Áron Attila

Rendkivűl szoros verseny Peruban

Június ötödikén rendezték a perui elnökválasztások második fordulóját, amelyben az eredmények igen izgalmasan alakulnak – máig nincs hivatalos végeredmény, az exit-poll adatok nagyon szoros eredményeket jeleztek a vasárnapi urnazárást követően. A nálunk is ismert Ipsos Pedro Pablo Kuczynski (továbbiakban PPK) enyhe előnyét prognosztizálta, a perui CPI 2,2 százalékos Fujimori vezetést mért, míg a Gfk 2,4 százalékos PPK győzelmet vetített előre. Alejandro Toledo elnöksége alatt (2001-2006) a gazdasági és pénzügyi tárcát részben vezető 77 éves PPK a szavazatok 95,36 százalékos feldolgozottságánál 50,17 százalékkal vezet, míg a 41 éves Keiko Fujimori 49,82 százalékon áll. Területi elosztásban PPK 12 tartományban győzött délen és a főváros Limában (ide koncentrálódik a lakosság egyharmada), míg ellenfele, Keiko Fujimori a maradék 13 északi és központi tartományt húzta be. A fentiek ellenére azonban majdnem biztos, hogy az alulmaradt jelölt újraszámolást kér. A külföldön élő peruiak szavazata amúgy hiányzik még, az USA-ban, Spanyolországban, Olaszországban, de még Japánban is nagyszámú perui él, tehát nagyon úgy néz ki, hogy ők döntik el, hogy ki vezetheti Perut az elkövetkező öt évben. Hivatalos végeredmény magyar idő szerint csütörtök kora este várható.

Kétségtelen, hogy a déli tartományok (Arequipa, Cuzco, Puno, Madre de Dios, Moquegua, Tacna) nem azért szavaztak olyan masszívan PPK-ra, mert benne látták Peru megmentőjét, hanem mert egész egyszerűen a baloldali Frente Amplio (Széles Front) első fordulóbeli elnökjelöltje, Verónika Mendoza ezeken a területeken hatalmas támogatottsággal rendelkezik, és hívei a második fordulóban egyértelműen PPK-t támogatták. Ugyanakkor az is igaz, hogy Fujimori ellen a sajtó túlnyomó része ellenszenvvel viselkedett végig a kampányban. Persze önmagában még ettől nem kellett volna ilyen szorosnak lennie a végeredménynek, azonban történt még egy s más a két forduló között.

peru_1.jpg

Keiko szavaz június 5-én.(forrás:larepublica.ec)

Történt ugyanis, hogy a Fuerza Popular (Népi Erő) ex-főtitkára, Joaquín Ramírez ellen, aki nem mellesleg hatalmas összegekkel segítette Fujimori kampányát, különböző feljelentések érkeztek, amelyben pénzmosással, vagyonok eltűntetésével vádolják. Az ügybe belekeveredett Keiko Fujimori alelnökjelöltje is, José Chlimper, aki Alberto Fujimori mezőgazdasági minisztere volt pár hónapig annak elnöksége idején (1990-2000). Chlimper egy felvételt juttatott el az egyik perui televíziós műsorba, amely arra volt hivatott, hogy „tisztára mossa” Ramírez személyét az ellene felhozott vádakkal szemben. Többször tüntettek a peruiak Fujimori ellen a kampány során is, a fővárosban nagyon nem emlékeznek szívesen a „fujimorizmusra” és annak szellemi atyjára, Keiko Fujimori apjára, és masszívan elutasítják annak a politikának a folytatását, és az akkori rendszer egyes politikusainak a reaktiválását.

PPK-nak ha úgy tetszik hatalmas szerencséje is volt, hiszen abban az esetben, ha nem zárják ki César Acuñát, az Alianza para el Progreso (Szövetség a Haladásért) és Julio Guzmán-t, a Todos por el Perú (Mindenki Peruért) elnökjelöltjeit, akkor egészen biztosan nem ér fel a csúcsra. Megoszlanak a vélemények, hogy a két említett politikus kizárása kit segített jobban, Keikót vagy PPK-t, de a kampány során Keiko végig meggyőző fölénnyel vezetett. Abban azonban nincs vita, hogy mindkét elnökjelölt kizárása törvénysértő volt. Persze csak a szerencsének tulajdonítani PPK szereplését sem lenne korrekt, hiszen azért a két forduló között megfordította (kérdés mindezidáig, hogy milyen mértékben) a perui politikai széljárást elsősorban a következők miatt: a két forduló közötti kommunikációjában sokkal hangsúlyosabban jelent meg az anti-fujimorista retorika, ugyanakkor a Keiko ellenes megmozdulásokat sikeresen tudta meglovagolni és ezzel együtt alternatívát kínálni széles tömegeknek (a „nem” hangos kimondása Keikóra valójában csendes „igen” PPK-ra).

peru_2.jpg

PPK Lima központjában kampányol. (forrás:peru21.pe)

 A már említett Keiko pártja körüli botrány csak hab volt a tortán. Mindazonáltal Keiko is hibázott a kampány során, végig hangsúlyozta, hogy nem szándékszik folytatni a kilencvenes évekből ismert kormányzást és politikát, valójában teljesen más lesz ez az időszak, amennyiben a peruiak bizalmat szavaznak neki, mindemellett rögtön saját alelnökének olyan személyt nevezett meg, aki Alberto Fujimori idején is aktív politikai szerepet töltött be, a már említett José Chlimpert. Pedig választhatta volna akár Héctor Becerillt is, akinek semmi köze a kilencvenes évek politikájához, de a mérsékelt fujimoristák körében hatalmas elismerésnek örvend, ugyanakkor a baloldal szemében sem az az elvetemült politikus. Ennek ellenére is azonban figyelemreméltó és megsüvegelendő Keiko Fujimori politikai teljesítménye, hiszen tíz éve még 7, 5 százalékos eredményt értek el, 2011-ben 23, 5 százalékot, míg ebben az évben 39, 8 százalékot, és a Kongresszus 130 helyéből 70-et ők birtokolnak. Szokták is perui körökben mondani, hogy Keiko tíz éve folyamatosan kampányban van, de a számok alapján azt lehet mondani, hogy nem hiába. Bizony a kétezres évek elején és közepén egy lyukas garast sem adott volna senki azért, hogy a fujimorizmus egyszer is visszatérhet Peruba, sőt, az irányzat nagyon nehéz éveket élt át egészen Alberto Fujimori 2007-es Chiléből való kiadatásáig.

Keiko nagyon elszántan állt hozzá a dolgokhoz, sohasem mutatta egy percig sem, hogy feladná, és ami a legfontosabb, fiatalok százezreit tudta maga mögé állítani az évek során, és ez kulcsfontosságúnak bizonyult függetlenül a hivatalos végeredménytől. Keiko a „márkanevet” sem változtatta, másodszor fut neki a Fuerza Popular névvel, erre például apja nem nagyon adott, minden választáson más-más névvel lépett a színre: 1989-ben a Cambio 90 (Változás 90), 1995-ben a Nueva Mayoría (Új Többség), míg 2000-ben a nem túl fantáziadús Cambio 2000 (Változás 2000) névvel futott neki a választásoknak. Ezen a választáson Keiko a régi fujimorista arcok egy részét eltávolította, a legnagyobb név kétségkívül Martha Chávez, aki 2006-ban elnökjelölt is volt és 7,43 százalékot ért el, most nem indult képviselőként sem. Ugyanakkor Luz Filomena Salgado, aki ugyancsak a régi nomenklatúra képviselője rajta volt a listán.

peru_3.jpg

Keiko ellenes tüntetők a Szent Márton téren (Plaza San Martín), Limában. (forrás: centrotampa.com)

A legfontosabb változás azonban az, hogy Keiko alapjaiban reformálta meg a mozgalmat: modernebbé, autoriter jellegét jócskán csökkentve, a demokráciát és az emberi jogokat fontos értékként elismerő pártot épített az elmúlt tíz évben. Mi több elismerte apja hibáit, (1992-es államcsínyt, emberi jogok sorozatos megsértését) és írásban rögzítette, hogy feltétel nélkül betartja a demokratikus rendet és az emberi jogokat. Soha többé április ötödikét, vallja Keiko Fujimori is, ugyanis ezen a vasárnapi napon 1992-ben Alberto Fujimori feloszlatta a parlamentet. Keiko mindenképpen beírja magát a perui politikatörténetbe, és az is biztos, hogy bárki is győzzön a hivatalos eredmények kihirdetése után a következő öt évben a fujimorizmus megkerülhetetlen lesz a latin-amerikai országban. PPK és a Peruanos para el Kambio (Peruiak a változásért) alakulata kb. 20 képviselővel rendelkezik a Kongresszusban, ez legjobb indulattal is 15 százalék, tehát a Fuerza Popular nélkül szó szerint lehetetlen lesz kormányozni. Mindkét jelöltnek van mitől tartania: Keiko nem szeretné, ha egy markáns, az élet minden területére kiterjedő anti-fujimorista pólus alakulna ki ellenében, míg PPK szeretné, ha lemoshatná magáról a limai jelölt címkéjét.

Összességében megfigyelhető, hogy valami ellen (fujimorizmus) könnyebben oda lehet állítani a peruiakat, de ennek is van egy határa, amin túl az ellenségkép folyamatos hangsúlyozása nem elegendő. PPK a tévévitában is gyakorlatilag erre apellált, és ez ennyire volt elég. Nagy kérdés, hogy az emigrációban élő peruiak többsége ki mellé teszi le voksát. Bár az átlag perui számára, aki viszonylag függetlenül közelít a jelöltekhez világos, hogy PPK második fordulós jelenléte és ott várakozásokon felüli szereplése inkább a vetélytársak kizárásának és a baloldali jelölt, Verónika Mendoza masszív támogatásának, mintsem saját nagymértékű elfogadottságának köszönhető, hiszen PPK inkább mondható jobboldali liberálisnak, mint baloldalinak. Bárki is győzzön a végén, az teljesen egyértelmű, hogy nem lesz könnyű dolga, hiszen a gazdasági növekedésnek nem szabad megtorpannia, nem mindegy, hogyan nyúl majd hozzá a bányaiparhoz a majdani győztes, mely iparág az ország húzóágazata. Nagyon fontos terület és a kampányban is központi téma volt a szervezett bűnözés elleni fellépés, azon belül is a kábítószerkereskedelem elleni harc és mindezt úgy, hogy senki számára nem megkérdőjelezhető, hogy Peru demokratikus ország, s mint olyan a demokratikus folyamatoknak tovább kell működniük az országban kormánytól függetlenül. Az is teljesen egyértelmű, hogy még hetekig a választások második fordulójának szoros eredménye lesz a perui politikai közbeszéd központi témája, és abban is biztos vagyok, hogy Keiko Fujimori öt év múlva is bejelentkezik majd az elnöki székért.

Erőss Bulcsú

Argentína: A türelmi időszak lejárt

Mauricio Macri beiktatásával új időszámítás vette kezdetét Argentínában. A Kirchner család által fémjelzett – egyesek szerint sikertörténet, mások szerint visszafejlődés  – 12 év után a politológusok által csak „kirchnerizmusnak” nevezett irányzat elvesztette hajdani erejét. Érthető tehát, hogy hatalmas érdeklődéssel és argentinok millióinak a támogatásával kezdte meg működését az új adminisztráció, amely gyakorlatilag mindent másképp szeretett volna csinálni, mint elődje. Az 1983-ban véget ért katonai diktatúrát követően Argentínát mindig az erős felhatalmazással bíró kormányok jellemezték. Macri esetében azonban ez nem így van, hiszen az általa vezetett koalíció a képviselők 35 százalékát adja csak, míg a szenátorok csupán 23 százalékát. Az ellenzék nélkül ezért nem sok esélye van a kormánykoalíciónak egymagában vezetni az országot, a „kirchnerizmus” embereire szükség van a törvények elfogadásához és a biztos kormányzáshoz egyaránt. Nagy kérdés számomra, hogy ez a viszonylag kényelmes politikai helyzet meddig tartható fenn Macri számára?

Ha van valami, amiben Argentína egyedi – a finom borokat és a konyháját leszámítva – az az, hogy a peronista szakszervezetek hatalmas ráhatással vannak a mindenkori kormány politikájára. Vezetőik halhatatlanok, múltjuk nagy része a közvélemény előtt rejtély, és évtizedek óta az adott szakszervezet első emberei, mint Hugo Moyano, a teherfuvarozók élén. Nem csoda, hogy minden kormány kereste kegyeiket, és ez alól nem volt kivétel a Macri-adminisztráció sem. Mondhatnám, hogy elkerülhetetlen volt ez a lépés Macri részéről, ugyanis az elnök tisztán emlékezhetett még Raúl Alfonsín és Fernando De la Rúa dicstelen sorsára, akiket a szakszervezetek küldtek politikai halálba előbbit 1987-ben, utóbbit 2001-ben.

argentina_1.JPG

Hugo Moyano május elsején szónokol a kormány ellen. (forrás: infocamioneros.com.ar)

Úgy tűnik azonban, hogy a kezdeti szükségszerű bizalom a szakszervezetek részéről nem mutatkozik tartósnak, ugyanis május elsejére Buenos Aires utcáin hatalmas tüntetést szerveztek, mintegy erődemonstrációnak szánva Macri kormánya ellen. Az ok a munkavállalók hatalmas mértékű elbocsátása, valamint a közlekedés, a villany és a gáz árának drasztikus emelkedése. A politikai üzenet azonban félreérthetetlen: emlékeztetni Macrit, hogy a szakszervezetek mindig ott lesznek egyfajta ellenhatalomként. És ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy Macri milyen kiszolgáltatott a törvényhozásban, a Szenátus 49-15 arányban szavazta meg az „elbocsátás elleni” törvényt (ley antidespidos), amely fél évre megtiltja a munkavállalók elbocsátását mind az állami, mind a magánszektorban. Macri szerint ez éppen ellentétes hatást vált majd ki, és valóban igaza lehet, hiszen Eduardo Duhalde (2002-2003) elnöksége idején is elfogadtak egy hasonlót, és az valóban működésképtelennek bizonyult.

A kormányváltást követően az igazságszolgáltatás ugyanakkor határozottnak tűnik Cristina Fernández de Kirchner ex-elnök elszámoltatásával kapcsolatban. Az ex-elnök és fia, Máximo Kirchner, gyanúsítottak a Los Sauces céggel összefüggésben, amely ügyben korrupcióval hozták kapcsolatba őket. Ezek a vádhatóság álláspontja szerint ingatlaneladások és bérbeadások útján történtek, és melyek említett vállalkozáshoz kötődnek. Felmerült még velük kapcsolatban az okirathamisítás, a tiltott meggazdagodás és a pénzmosás gyanúja is. Az utóbbi időben – nem véletlenül persze – elszaporodtak az ex-elnök környezetéhez tartozó vizsgálatok, letartóztatások. Kétségtelen, hogy ebből a csoportból is kitűnik Lázaro Báez nagyvállalkozó neve, aki Néstor Kirchner elhunyt elnök bizalmasa volt. Ezek a lépések akár kétélű fegyvernek is tekinthetőek, ugyanakkor a kérdés elsősorban az, hogy medddig „tűri” ezt a törvényhozás mindkét házában erős támogatottsággal bíró kirchnerista ellenzék, mert ez akár vissza is üthet. Továbbá felvetődhet az is, hogy nem megerősödve jönnek-e ki a leköszönt adminisztráció elszámoltatás alá vont emberei, és akár maga Cristina is ezekből a vizsgálatokból­?

argentina_2_1.jpg

Macri fogadja a spanyol külügyminisztert. (forrás: ambito.com)

Macrinak nem tett jót az április eleji panamai „földrengés” sem, a Panama-iratokban szerepel az ő neve is, de édesapja egyfajta fogadatlan prókátorként a védelmére kelt. Franco Macri, aki az ország egyik leggazdagabb embere azt nyilatkozta, hogy a Fleg Trading Ltd.-ben fia neve csak azért szerepelt, hogy biztosítsa a családi vállalkozás dinamizmusát azokban az időkben, de ezért az elnök semmilyen anyagi juttatásban nem részesült, csupán „merő formaság” volt részvétele az offshore cégben. Nem teljesen egyértelmű számomra, hogy az édesapa szavai segítették vagy inkább rontották az elnök megítélését, hiszen Mauricio mindig is igyekezett tisztes távolságot tartani apjától, valamint saját imázsának felépítésekor nem szerette, ha gazdag felmenőivel azonosítják, már a Boca Juniors elnökeként is megtett mindent, hogy ne a befolyásos üzletember képe alakuljon ki róla az egyszerű argentin szemében, és erre még inkább vigyázott az elnöki székért folyó kampány során. Kétségtelen azonban, hogy a számtalan belpolitikai megoldatlan probléma mellé nem jött jól számára az iratok napvilágra kerülése, és az sem, hogy közeli barátjáról és az elnöki hivatal jogi igazgatójáról, Pablo Clusellasról kiderítette a sajtó, hogy ügyvédi irodája tíz évig a Mossack Fonseca irodával volt szoros üzleti kapcsolatban közvetítőként, mely alatt Panamában az olyan ügyvédeket értik, akik kapcsolattartók az offshore cégek valódi tulajdonosaival és a jogi környezetet készítik elő. Macri offshore-cégekbeli érintettségét Sebastián Casanello szövetségi bíró vizsgálja, ami az elnök szerint ékes bizonyítéka annak, hogy Argentínában az igazságszolgáltatás független.

Eközben Macri tántoríthatatlanul megy a saját útján, e hónapban terjeszti be a kormány a választási törvény módosítását, amely az elektronikus úton történő szavazást is szabályozza, de nem ez a legfőbb erénye a törvénynek, hanem a kampányfinanszírozás átláthatóvá tétele. Persze a hétköznapi ember egyelőre csupán a drágulásokat érzi, az üzemanyagok ebben az évben már negyedszerre változnak az országban, ez összesen kb. 28 százalékos áremelkedést jelent az év első négy hónapjában. Macrit ellenfelei azzal vádolták mindvégig a tavaly őszi kampányban, hogy amennyiben hatalomra kerül, akárcsak anno Menem, elkezd mindent privatizálni, de épp ellenkezőleg történt, semmit nem adtak el eddig, és igyekeznek nyereségessé tenni a veszteséget felhalmozó vállalatokat. Ezt persze leépítések árán szeretnék elérni, ami ellen a szakszervezetek éppen a munka ünnepén tiltakoztak. Egyes neoliberális közgazdászok, akik nosztalgiával gondolnak a kilencvenes évekre azzal vádolják Macrit, hogy ő egyenesen egy jóindulatú kirchnerista valójában. Persze ez téves megállapítás, Macri nem tesz egyebet, mint az állam szerepének szemmel látható csökkentését a gazdaságban, miközben „visszakapcsolja” Argentínát a nemzetközi „vérkeringésbe”. Külpolitikai téren egyértelműen megszüntette az ország viszonylagos elszigetelődését és határozott fellépést tanúsított a térség országaival kapcsolatos kérdésekben.

argentina_3_1.jpg

Cristina és Máximo a bíróságon kihallgatásuk után. (forrás: eleconomista.com.ar)

Két példa szemléltetésképpen: alighogy beiktatták, Macri élesen bírálta Venezuelát a sorozatosan megsértett emberi jogok miatt és beszédes hallgatásba burkolózott a brazil belpolitikával kapcsolatban. Többször hangsúlyozta, hogy jó kapcsolatra törekszik az Egyesült Államokkal és az Európai Unióval egyaránt. Mi sem bizonyítja jobban, hogy az új argentin kormányt komolyan veszik mint az, hogy rövid idő alatt Barack Obama amerikai elnök, Matteo Renzi olasz kormányfő, François Hollande francia elnök és José García-Margallo spanyol külügyminsizter is látogatását tette Buenos Airesben Federica Mogherini az EU külügyi főképviselője mellett.

Összességében nézve az új kormány első négy hónapja sikeresnek tekinthető még akkor is, ha a Macri-adminisztráció legfontosabb megoldandó problémájának tekintett inflációt nem sikerült a várt értékekre lehozni. Nincs hivatalos adat az inflációról, de kormányhoz nem köthető források márciusban 3,5 százalékról beszéltek, míg az áprilisi meghaladhatja a hat százalékot is.  A kormány a második félévben csökkenő inflációt ígér, amely egészen egy százalékig mehet le havonta vagy akár még az alá is. A közvélemény-kutatások ellentmondásos képet festenek: az elnök támogatása továbbra is magas, de ez csalóka, hiszen minden kormányzati időszak elején nagyobb a tolerancia az új elnökkel szemben, viszont ugyancsak magas azok száma is, akik nem látnak kiutat a gazdasági válságból. Tíz argentinból öt rosszabbnak látja saját anyagi helyzetét mint azelőtt, és csak egy ítéli azt jobbnak. Minden azon múlik, hogy mit tud kezdeni Macri az inflációval, ugyanis abban az esetben, ha nem javul 2016-ban a gazdasági helyzet, ez a mostani lappangó de létező elégedetlenségi hullám egyszerre kézzelfogható és reális lesz. Eddig úgy-ahogy, de a szakszervezetek és a kirchnerista ellenzék is együttműködő volt túlnyomórészt, de a türelmi idő lejárt, és a május elsejei tömegmegmozdulások azt sejtetik, hogy gyülekeznek a felhők Macri feje felett. Most béke van, a nagy kérdés a jövőre nézve az, hogy amikor nehezebb idők jönnek, lesz-e majd Macrinak megoldása az akkori politikai helyzetre? Mert ma csupán tüntetések vannak, de holnap már sztrájkok is lehetnek.

Erőss Bulcsú

Lemondott a török miniszterelnök – az ország külpolitikai reorientációja ettől nem áll le

Csütörtökön bejelentette távozását Ahmet Davutoglu török kormányfő, a világsajtó pedig már a lemondása körüli politikai találgatásoktól hangos. Emiatt elterelődik a figyelem a hét két fontosabb eseményéről: öt közel-keleti állam irodanyitása a NATO brüsszeli főhadiszállásán, illetve az Európai Bizottság migránsválsággal kapcsolatos pozitív hangvételű jelentése, amelyek mind Törökország újrakalibrált geopolitikai szerepére mutatnak rá.

Ahmet Davutoglu Törökország egyik legmeghatározóbb politikai gondolkodója és politikusa immáron másfél évtizede. A török külpolitikai stratégia újrafogalmazásával megalapozta, hogy országa elfoglalhassa az azt megillető regionális nagyhatalmi státuszt a Közel-Keleten, amelyre mind történelme, földrajzi fekvése, illetve gazdasági-katonai ereje predesztinálja. Igaz ez akkor is, hogyha sokan felrótták neki, hogy az általa kidolgozott „zéró probléma a szomszédokkal” külpolitikai irányelv nem állta ki az „Arab Tavasz”-nak nevezett jelenség próbáját és egy néhány éves viszonylagos külpolitikai elszigeteltség után Ankarának újra vissza kellett térnie az atlanti szövetségeseihez, szembekerült Oroszországgal és Iránnal, illetve feszültté vált a viszonya Egyiptommal.

1024x1024.jpg

Ahmet Davutoglu török miniszterelnök bejelentette lemondását (forrás: www.houstonchronicle.com)

Törökország geopolitikai érdekei nem változnak Davutoglu távozásával, és bár Recep Tayyip Erdogan török államfő minden bizonnyal olyan miniszterelnököt fog választani, aki jobban fogja támogatni az ország politikai rendszerének átalakításában, a belpolitikai lépések jelentősége eltörpül Ankara most zajló külpolitikai reorientációja mellett. Két fejlemény is jól jelzi a most zajló folyamatot, amely alapvetően meghatározza majd Európa és a tágabb Nyugat sorsát a XXI. században. Az Európai Bizottság szerdán kiadott jelentése szerint Ankara jól halad az EU-val március 18-án megkötött, a migránsválságot kezelni kívánó paktum rá eső feladatainak végrehajtásával, így nyáron minden bizonnyal eltörölhető lesz az uniós vízumkényszer a török állampolgárokkal szemben. Törökország hosszú évek mellőzöttségét követően bizonyítani tudta, hogy Európa biztonsága, beszéljünk akár a migránskérdésről, akár a növekvő instabilitásról a Közel-Keleten, nem teremthető meg Ankara nélkül. Magyarország számára elsődleges érdek, hogy Törökország közeledése egy olyan Unió kialakulásával párosuljon, amely képes kezelni egy ilyen változatos országcsoport hatékony együttműködését.

A hét a Nyugat másik nagy szervezete, a NATO terén is fontos fejleményt hozott, hiszen öt közel-keleti állam, Izrael, Jordánia, Kuvait, Bahrein és Katar irodát nyithatnak a világ legerősebb katonai szövetségének brüsszeli főhadiszállásán és így minden korábbinál szorosabbra fűzik együttműködésüket a NATO-val. Ez a lépés jelzi, hogy az Orosz Föderációval Ukrajna miatt kialakult feszültség mellett a NATO, felismerve a veszélyeket, amelyek a Közel-Keletről erednek, délkelet felé fordul. Izrael és Jordánia kiváló partnerek, hiszen míg előbbi technológiai-katonai nagyhatalommá fejlesztette magát az elmúlt évtizedekben, Jordánia a stabilitás szigetének számít a forrongó Közel-Keleten. Mindkét állam elkötelezett támogatója a terrorizmus elleni harcnak, hiszen az létükben fenyegeti őket. Az Öböl-menti arab államok pedig ugyancsak a NATO fontos partnerei lehetnek a délkeleti erőkivetítés területén. Nem jöhetett volna létre ez a történelmi lépés Ankara hozzájárulása nélkül, amely jelenleg a diplomáciai kiegyezésen dolgozik Izraellel és korábban megvétózta az izraeli képviselet megnyitását a NATO-ban, Izrael nélkül pedig nehezen képzelhető el az együttműködés Jordániával. Törökország az észak-atlanti szövetség délkeleti törekvéseinek a fő motorja lesz, köszönhetően mindazoknak a tulajdonságainak, amelyek regionális nagyhatalommá teszik a Közel-Keleten.

A nemzetközi média és az emberi természet jellemzően politikai személyiségekkel és nyilatkozatokkal van elfoglalva, azonban a mai globalizált világpolitikát sokkal inkább befolyásolják az államok azon geopolitikai érdekei, amelyeknek megértése „nincs a génjeinkben”. Törökország mostani útját is szükségszerű, hogy ne az Erdogan-Davutoglu személyes kapcsolaton keresztül vizsgáljuk, hanem Ankara hosszú távú érdekeit szem előtt tartva. Márpedig ezek az érdekek egy olyan regionális nagyhatalomhoz vezetnek, amely, feltételezve egy erős és magabiztos Nyugatot, arra támaszkodva széleskörű partnerségeket épít ki a Közel-Keleten. A következő hónapokban ennek a folyamatnak lesznek fontos állomásai Törökország részéről az Európai Unióval való együttműködés elmélyítése, az izraeliekkel való kiegyezés, illetve a ciprusi béketárgyalások remélhetően sikeres lezárása. Ahhoz azonban, hogy Törökország betölthesse az térség biztonságát garantáló szerepét Európa és Ázsia határán nekünk, az Európai Uniónak is fel kell nőnünk a feladathoz.

Csepregi Zsolt

Valami készül Németországban

2013-ban, amikor hivatalosan megalakult az Alternatíva Németországnak (AfD), sokan egy komoly emberekből álló, ám alapvetően komolytalan pártot láttak maguk előtt. Az AfD az EU-val és annak vívmányaival (pl. euró, pénzügyi mentőcsomagok) szemben határozta meg magát, és mint ilyen, elsőre nem volt több egy egytémás pártnál. Az elmúlt 3 évben azonban sok minden megváltozott: az országban, Európában és a jobboldali populistaként számon tartott AfD-nél is. Az elit értelmiségi jelleg például már a múlté, ahogy az egytémás program, és a mainstream-be beúszás lehetetlensége is. Az AfD ugyanis a márciusi tartományi választások óta az első számú kihívója a német történelmi pártoknak, vagyis, a konzervatív CDU-nak és a szociáldemokrata SPD-nek. 2017 tehát komoly változásokat hozhat Németország életében is. Érdemes lesz figyelni, mert könnyen lehet, hogy Európa örökre megváltozik.

Annak ellenére, hogy az AfD még csak három éve létezik, volt már a párt minden: jobboldali populista, szélsőjobboldali, sőt, bizonyos fórumokon egyenesen náci is. Ennek fényében nem meglepő, hogy az Alternatíva Németországnak megítélése nagyban függ attól, hogy milyen politikai szemüvegen át igyekszünk őt vizsgálni.

De mielőtt még megpróbálnék 20. századi (vagy még régebbi) politikai billogokat aggatni az AfD-re, sokkal fontosabb megvizsgálni, hogy a múlt vasárnap zárult kongresszusán milyen programot fogadott el a párt: hiszen annál pontosabban meghatározni, hogy mi is az AfD, mit ahogy azt saját választmánya eldöntette, valószínűleg nem tudnám. Ezek alapján tehát az AfD egy iszlámellenes, unióellenes, (tömeges) bevándorlásellenes párt, amely lazítani szeretne a helyi fegyvertartási szabályokon, vissza akarja állítani a sorkatonai szolgálatot, meg akarja akadályozni az atomenergiával történő leszámolást, és a közvetlen demokrácia intézményeit a lehető legszélesebb körben szeretné kiterjeszteni. Ez a párt vezetői és a tagság számára röviden azt jelenti, hogy ők egy modern konzervatív formáció, akik egyszerre szabadelvűek és hazafiasak. Bármit is jelentsen ez így egyben.

Az önmeghatározáson (vagy mások általi meghatározáson) túl azonban lényegesen izgalmasabb végig haladni azon a listán, amit a neves amerikai politikai magazin, a Politico európai kiadása állított össze az AfD stuttgarti kongresszusa, és a párt céljai / főbb programpontjai kapcsán: ez alapján az AfD elsődleges célja a két történelmi párt lassú, de biztos bedarálása. A párt több prominense szerint a jövő évi országos választásokon a mostani közvélemény-kutatásokon számukra kinéző 12-14 százalékos (vagy pár százalékkal magasabb) támogatottságot realizálni közel sem lehetetlen feladat, ahogy az sem, hogy ez után, a 2017-2021 parlamenti ciklusban, felelős ellenzékként egyre nagyobb szeletet hasítsanak ki a CDU és az SDP tortájából. Természetesen, hogy ennek a várakozásnak van-e ma bármilyen valós alapja, nehéz megmondani. De tény, a cél nem lehetetlen.

afd1.jpg

Készen állnak a hatalomra (f: timesofisrael.com)

A második érdekes fejlemény a stuttgarti kongresszus után a Politico szerint, hogy az AfD ezt az előbbit a néppártosodás elérésen keresztül véli kivitelezhetőnek. Bár arra, hogy ez milyen módon erodálja majd a jelenlegi, partvonalon kívüli politizálást és imidzset, még nincs válasz. Az optimisták szerint persze így a jövőben az AfD egyszerre lehet a szabadpiacpártiak és a munkásosztály pártja. A politika azonban ritkán ennyire optimista. Sokkal valószínűbb, mint ahogy azt egy, az alapítás óta párttag elmondta, hogy az AfD nem mehet el néppárti irányba, mert ha megteszi, a jelenlegi koherens és markáns programja feloldódik a középszerűségben.

A harmadik, már korántsem meglepő tény, hogy az AfD nyíltan gyűlöli az iszlámot - olyannyira ráadásul, hogy a párttagság szerint "az iszlám vallás nem része Németországnak". A megszokott német politikai korrektséggel alapjaiban szakító megállapítás azonban csak elsőre tűnhet szokatlannak, mivel a ZDF legfrissebb felmérése szerint a németek közel fele nem nézi jó szemmel az iszlám (vélt vagy valós) terjedését.

afd2.jpg

Készen állnak az AfD megakadályozására (f: bbc.com)

A negyedik, és egyben utolsó említésre méltó pont, hogy a párt jól láthatóan őrlődik a mérsékeltebb többség, és egy radikálisabb kisebbség tagjai között, akik közül utóbbiak erősen húznak az olyan szélsőséges európai formációk felé, mint például a francia Nemzeti Front. Ez az irány bár a párt alapítói, valamint mostani vezetői számára is elfogadhatatlanok, a média és a régi pártok nyilvánvalóan nem lesznek restek kihasználni, amikor az AfD diszkreditálásról lesz szó; persze figyelembe véve, hogy párt vezetői egyfelől irtóznak Le Pen pártjától, másfelől viszont közismerten Putyin-barátok, nem könnyíti meg saját helyzetüket.

Összefoglalva a fentieket: az AfD valós alternatívát biztos sok, a mainstream politikából kiábrándult szavazó számára. Dehogy a jövő évi országos választásokon a még mindig inkább csak formálódó párt valóban képes lehet-e megcsípni azt a 12-14 százalékot, amit a mostani közvélemény-kutatások prognosztizálnak, és ezzel magabiztosan harmadik erővé válni az újonnan megalakuló Bundestagban, képtelenség megmondani. Azt viszont már egyre nehezebb elvitatni az AfD-től, hogy "személyében" valós kihívott kaphat a CDU és az SPD. Vagy már kapott is?

Németh Áron Attila

Ausztria „pálfordulásának” veszélyei

Nyugati szomszédunk az elmúlt egy hét során egyértelmű jeleit adta egy politikai korszakváltásnak. Miközben az osztrák kormány a migránsválsággal szembeni kemény intézkedésekkel kívánja kifogni a szelet az erősödő szélsójobboldal vitorlájából, a most meghozott lépések az Unió további feldarabolódásával veszélyeztetnek.

Mindössze egy évvel ezelőtt Bécs volt a menekültválságra adott magyar válaszok legfőbb kritikusa, elítélve a schengeni övezet határán épített kerítést, addig Ausztria mára a humanista megfontolásokkal szemben látszólag a legalapvetőbb nemzeti érdekeit igyekszik érvényesíteni. Az osztrák kormány, felismerve, hogy nem képes hosszútávon megbirkózni a világ válságzónáiból és szegényebb régióiból érkező néptömegekkel, pontosabban a migránsok által kiváltott társadalmi felzúdulással, sorozatban lépteti érvénybe a szigorításokat a határvédelem és menekültbefogadás területén.

586753bb-c152-4a24-986f-a38751ca3617_v0_h.jpg

Norbert Hofer, az osztrák Szabadságpárt elnökjelöltje (forrás: Die Presse)

Az előző hét szerdáján elfogadott, Európa legradikálisabb migránstörvénye is immáron Bécshez kötődik, amelynek értelmében az osztrák kormány veszélyhelyzetben fél évtől két évig terjedő időszakban már a határon visszafordíthatják azon menekülteket, akik „békés” országon keresztül érkeztek, azaz szinte mindenkit. Ezzel párhuzamosan Ausztria folyamatos nyomás alatt tartja Olaszországot, amelyet a polgárháborúba sodródott Líbia felől érkező közel-keleti, fekete-afrikai menekültek feltartóztatására szólít fel, ellenkező esetben a kulcsfontosságú Brenner-hágó lezárásával fenyegette meg déli szomszédját. A két állam között gazdasági és turisztikai szempontokból is létfontosságú hágónál folyik a kerítésépítés, jelezve, hogy Ausztria nem blöfföl, inkább áldozza fel Rómával meglévő jó viszonyát, mint kockáztatja, hogy további migránsok beérkezésével borzolnia a hazai közvéleményt.

Márpedig a bécsi kormánynak van mitől tartania a hazai fronton, hiszen április 24-én, az osztrák államfőválasztás első fordulóján magasan a szélsőjobboldali Szabadságpárt jelöltje, Norbert Hofer aratta le a babérokat a szavazatok 36 százalékát megszerezve. Az osztrák nagykoalíció jelöltjeit megelőzte a Zöldek jelöltje is, jelezve, hogy a status quo fenntarthatatlan nyugati szomszédunknál. Habár az államfői pozíció nagyrészt ceremoniális szerepet tölt be az osztrák közéletben, a Szabadságpárt diadala jól jelzi a politikai jobbratolódást, márpedig a 2018-as parlamenti választások sincsenek annyira messze, hogy a hagyományos osztrák pártok ne kezdjenek el már most manőverezni és visszacsábítani a kiábrándult szavazóikat.

e128b67bd16fe1cdfeea3ce733d051b38a2330a2dc4dc018ba43a0a999a495fb.jpg

Brenner-hágó az osztrák-olasz határon: összeköt vagy elválaszt? (forrás: The Local.it)

Az osztrák politikai forradalom elkezdődött, függetlenül attól, hogy a május 22-én tartandó második fordulóban a szélsőjobb vagy a Zöldek államfőjelöltje győz, hiszen mindkét párt, eltérő ideológia mentén, de elutasítja az eddigi politikai alapvetéseket. A jelenlegi osztrák kormány így csapdahelyzetben van, lehetséges, hogy mostani, nemzetközi szinten széleskörűen kritizált lépései, amelyekkel igyekszik, ha nem is teljesen mértékben, de a tavalyi töredékére csökkenteni a beérkező migránsok számát, elszigetelik az országot, azonban nem lesznek elengedőek a hagyományos politikai erők hatalmának megmentésére. Márpedig az unióellenesség felé tolódó Ausztria Európa szívében a kontinentális összefogásra mért újabb csapás lehet. Ausztria olyan államokkal összefogva, mint Németország, Hollandia, Svédország, azaz a jómódú, északi államokkal közösen dönthetnek úgy, hogy nem éri meg számukra az európai integráció következtében létrejövő vélelmezett kitettség, amely valójában az elégtelen közös fellépés eredménye, lásd a schengeni határok külső védelmének kérdése a migránsválság esetén. Egy északi, déli-mediterrán blokkra szakadó Európai Unió pedig végső soron még inkább képtelen lesz megbirkózni a XXI. század kihívásaival, legyenek azok globális válságjelenségek, vagy feltörekvő, asszertív-agresszív államok. Az osztrák államfőválasztás május 22-én megtartandó második fordulója így nem csupán Ausztria politikai jövőjét határozhatja meg, hanem Magyarország tágabb geopolitikai környezetét is átalakíthatja.

Csepregi Zsolt

Mellőzné a jövőben az olajnagyhatalom gazdagsága forrását

Április 25-én jóváhagyta a szaúd-arábiai Miniszterek Tanácsa a „Vízió 2030” elnevezésű reformcsomagot, amely az ország olajfüggőségét szüntetné meg a gazdasági ágazatok diverzifikálásával, privatizálással és egyéb gazdasági és társadalmi reformokkal. A Muhammad bin Szalmán Ál Szaúd helyettes trónörökös felügyeletével kidolgozott terv végrehajtása elől ezzel elhárult minden akadály, mivel a Miniszterek Tanácsának miniszterelnöke maga Szalmán bin Abdulazíz Ál Szaúd, az ország abszolút uralkodója.

A „Vízió 2030” alapvetően három pillérre épül: növelni kell az ország „soft power” szerepét az arab/iszlám világ anyaországaként; a világ vezető befektetőjévé kell válnia az országnak, illetve geostratégiai előnyt kovácsolni az ország földrajzi elhelyezkedéséből (Európát, Afrikát és Ázsiát összekötő tengeri és szárazföldi hub-ként). Az eredeti szöveg itt érhető el.

screen-shot-2016-04-27-at-10_08_47-am.png

Muhammad bin Szalmán ismerteti a Vízió 2030 tervet (forrás: Saudi-US Trade Group)

Muhammad bin Szalmán, aki védelmi miniszteri pozíciót tölt be, egy nemrég adott interjúban úgy fogalmazott, hogy Szaúd-Arábia már olyan szinten olajfüggővé vált, hogy a Korán és a prófétai hagyományok mellett az olaj is az alkotmány részévé vált. Az ország a legnagyobb olajexportőr és a második legnagyobb olajtartalékkal rendelkezik a világon, 2011-ben az exportbevételeinek 90 százaléka a nyersolaj értékesítéséből származott. A nyersolaj világkereskedelmi árának meredek zuhanása ezért csapást mért az ország gazdaságára, 2015-ben a költségvetési deficit rekord méretet ért el, a GDP 15 százaléka volt.

A reformcsomag legfontosabb eleme, hogy az eddig zártkörűen működő Saudi Aramco olajvállalat energetikai konszernné fog átalakulni, a 2-3 billió USD összértékű vállalat 5 százalékát értékesítik a piacon. Csupán a cég 1 százalékának a kiárusítása is a legnagyobb első nyilvános kibocsátás (IPO) lenne a történelemben. Muhammad bin Szalmán herceget a közelmúltban a Gazdasági és Fejlesztési Ügyek Tanácsának élére is kinevezték miniszteri pozíciója mellett. Már 2016 elején nyílt titokká vált a közte és az Aramco vezetősége között kialakult párbeszéd az olajcég egy részének piacra viteléről. Nézete szerint többek között az Aramco titkos működése és a feltételezhető korrupciós ügyek is hozzájárultak a 2015-ös gazdasági recesszióhoz. Bár a cég vezetősége még csak év elején kezdett el foglalkozni a kérdéssel és a bennfentesek és szakértők igencsak kritikus hangvételben nyilatkoztak az olajcég piacra dobásával kapcsolatban, a „Vízió 2030” nyilvánossá hozatala után az Aramco felső vezetősége megerősítette az uralkodó tervbe vetett hitét.

Többek között az Aramco részvényeinek értékesítéséből befolyó bevételek is hozzájárulnak majd a 2 billió USD tőkével rendelkező legnagyobb befektetési alap megteremtéséhez a világon. Az 1971-ben alapított szaúdi befektetési alap felduzzasztása után több mint kétszer akkora lesz, mint az eddig vezető norvég befektetési alap és akkora tőkéje lesz, amiből megvehetné a négy legnagyobb amerikai nagyvállalatot (Apple, Microsoft, Alphabet, Berkshire Hathaway). A befektetési alapot emellett az állami vagyon és állami ügynökségek átstrukturálásával fogják növelni. Az alap folyamatosan növeli külföldi beruházásait, többek között Dél-Koreában és Oroszországban voltak a közelmúltban beruházásai.

Jelentős részét képezi a reformcsomagnak a szaúd-arábiai hadiipar tulajdonképpeni megteremtése. A cél, hogy az eddigi 98 százalékos import helyett az állam a fegyverzet legalább 50 százalékát belső forrásból szerezze be, ezáltal csökkentve a függőséget az európai és amerikai hadiipari cégektől. Ennek első lépése egy teljesen állami tulajdonban lévő konszern létrehozása lesz, majd ennek értékesítése a piacon, ami hasonlóan az Aramco esetéhez, az átláthatósághoz és a korrupció visszaszorításához járul hozzá. Az Öböl Menti Együttműködési Tanács (GCC) országai a legnagyobb hadiipari vásárlók, viszont dollár billiók vannak még függőben az eszközbeszerzésekből származó ellentételezési szerződések formájában. Szaúd-Arábia feltételezhetően ezeket akarja felhasználni a gazdaság élénkítése érdekében (az ellentételezési szerződések definícióját lásd itt).

A kormány reformcsomagjával kapcsolatban akadtak mérsékelten, de pozitívan nyilatkozó szakértők, akik optimisták, de gyakorlati lépéseket várnak. A kritikusabb hangvételű szakértők szerint a kormány részéről radikálisabb reformok bevezetése szükséges, a jelenleginél sokkal több területen. Utóbbiak példaként a King Abdullah Gazdasági Város 2035-ig elhúzódó konstrukcióját emelték ki, ami kizárólag a külföldi befektetők és szaúdi magánbefektetők pénzétől függ, akik az olajbevételeket forgatják vissza a projektbe. Az olajfüggőség így egyhamar nehezen lesz megvalósítható.

A reformcsomag részét képezi még számos, általánosan megfogalmazott és a technikai részleteket mellőző elem. Ilyen például az ország olajon túli exportbevételeinek jelentős mértékű növelése (a GDP 16 százalékáról 50 százalékra). Cél a külföldi munkavállalók beutazásának megkönnyítése zöldkártya bevezetésével. A munkanélküliségi ráta csökkentése munkahelyek teremtésével és a nők munkaerő-piaci integrálásával szintén fontos célkitűzés. Számos szaúdi hiányolta a reformprogramból az oktatási rendszer reformjának technikai részletét vagy a politikai rendszer reformjára vonatkozó részeket. Számos fontos kérdés nem került részletes kifejtésre, ami erőteljesen megkérdőjelezi Szaúd-Arábia hajlandóságát a reformok végrehajtására, illetve a kivitelezhetőséget a következő tizenöt éven belül egy olyan országban, amely jelenleg hatalmas kiadásokkal járó háborút folytat, illetve az olajárcsökkenés gazdasági hatásaival küzd, nem is beszélve a regionális hatalmi versengésre Iránnal és egyéb vetélytársaival.

Éva Ádám

Ádám nemzetközi kapcsolatok szakértő, arabista és iranista. Egyetemi diplomáját az ELTE Iszlám tanulmányok mesterképzésén szerezte. Jelenleg az ELTE Arabisztika doktori program hallgatója és az Antall József Tudásközpont munkatársa.

Panama: A célkeresztbe került ország

Április 3-a minden bizonnyal örökre emlékezetes marad Panama történetében, és közel sem pozitív összefüggésben: aznap robbant ugyanis ki az azóta csak Panama-iratok néven elhíresült botrány, amely kisebb-nagyobb mértékben számos ország politikusát, köztiszteletnek örvendő ismert személyiségét érinti. A sokak számára kellemetlen iratok hatalmas felháborodást keltettek világszerte, és nem utolsósorban megtépázták Panama igencsak bizonytalan lábakon álló hitelességét.

A Mossack Fonseca panamai ügyvédi iroda alapítója, Ramón Fonseca Mora, a helyi politikai közélet illusztris képviselője, Juan Carlos Varela elnök bizalmasa, és egészen közelmúltbeli lemondásáig a kormányzó Partido Panameñista (Panamista Párt) elnöke volt amely nem az iratok kiszivárogtatásával (Fonseca szerint hackertámadás történt) függ össze, hanem sokkal inkább a brazil hatóságok cége elleni átfogó nyomozásával. A Mossack Fonseca brazíliai irodája ugyanis az ottani ügyészség szerint érintett a Petrobras-botrányban. A brazil hatóságok Fonseca cége elleni nyomozása Panamában hatalmas belpolitikai vitákat okozott: a kormánypárt egyik alapítója, az ország legendás veterán politikusa, Antonio Domínguez egyenesen felszólította az elnököt, hogy „válassza el” Fonsecát a miniszteri pozíciótól (az elnök tanácsadója volt miniszteri rangban). Akkoriban azonban Fonseca még örült volna, ha cége csupán Brazíliában tesz szert ismertségre, hiszen azóta legalább ötven további ország közvéleménye ismerte meg a Mossack Fonseca nevét.

panama_2.jpg

Ramón Fonseca Mora (f: panamaamerica.com.pa)

Ramón Fonseca mellett az ügy természetesen Panamának sem jött túl jól. Annál is inkább, mert az utóbbi időben az országot a nemzetközi közvélemény egyre kevesebbet emlegette, mint ideális adóparadicsomot. És joggal, hiszen Panama az elmúlt években komoly erőfeszítéseket tett ennek megcáfolására. Tavaly fogadták el például a 23-as törvényt, ismertebb nevén a „fehérítés elleni törvényt”, amely az országon belül a pénzmosás visszaszorítására és a terrorizmus támogatásának ellehetetlenítésére szolgál.

Ernesto Cedeño neves panamai ügyvéd szerint „az ország törvényei nagyon rugalmasak és engedélyezik, hogy cégeket bárki létrehozzon, majd utána eladja azokat, ez teljesen legális”. Ami tilos és jogellenes, hogy egy ügyvéd üzleti kapcsolatban álljon egy olyan ügyféllel, aki bizonyítottan azért akar céget bejegyeztetni, hogy azt pénzmosásra használja. Sőt, a szabályozás olyan szigorú, hogy 2011-ben a 2-es törvény elfogadásával, mely az „ismerd meg az ügyfeledet” néven került a köztudatba, a megbízott ügyvédeknek, ha valami gyanúsat észlelnek ügyfelükkel kapcsolatosan, jelentéstevési kötelezettségük van a hatóságok fele, amit ha elmulasztanak, akár börtönbüntetést is kaphatnak. Cedeño úgy gondolja, hogy a kirobbant botrány most azt a látszatot kelti, hogy Panama szemet huny a törvénytelenségek felett, miközben ez nincs így. A panamai törvénykezés komoly és szigorú, ami a magánvagyon kifehérítését illeti – állítja a neves ügyvéd.

Hasonlóan vélekedik Juan Jované De Puy egyetemi tanár, a 2014-es elnökválasztáson függetlenként induló politikus is. Szerinte a Mossack Fonseca-ügy a földdel tesz egyenlővé minden erőfeszítést, amelyet Panama a pénzmosás ellen tett a közelmúltban. „Panama az elmúlt időszakban számos külföldi befektetésnek adott otthont, ez most változhat innentől kezdve.”

Mindeközben Ramón Fonseca tagadta, hogy cége törvénytelen pénzeket rejtett volna el a hatóságok elől. Azokat a cégeket, amelyeket a Mossack Fonseca alapított, majd utóbb értékesítettek, nem Panamában tevékenykednek, és igazából Fonseca azt hangsúlyozza, hogy nem is ott hozták őket létre. Szerinte, mivel cége Panamában van, ezért kapcsolja össze mindenki az ügyeket Panamával – tévesen, állítja az ügyvédi iroda társalapítója. Panama kormánya ezzel egyidőben világossá tette, hogy nem akarnak bűnbakok lenni ebben a történetben, hiszen minden államnak be kell tartatnia saját törvényeit, szabályozásait cégeikkel és állampolgáraikkal egyaránt. Az elnöki hivatalt vezető miniszter, Álvaro Alemán, úgy fogalmazott, hogy Panama elutasítja és sajnálja, hogy „meggyalázzák” a nevét, következetesen figyelmen kívül hagyva, hogy más nemzetek intézményei és köztiszteletben álló polgárai vettek részt az offshore-üzletekben.

És valóban, mintha úgy tűnne, hogy van egy jól körülírható nemzetközi szándék, amelynek célja, hogy Panama megítélésében csorbát ejtsenek. Ezt több kormánytag is megerősítette, legutóbb a helyi televízióban adott hangot ennek a meggyőződésének Dulcidio De La Guardia gazdasági- és pénzügyminiszter is.

Bizony sok víz lefolyt a Tuira folyón azóta, hogy alig egy éve Panama adott otthont Raúl Castro és Barack Obama első és ezzel együtt történelmi kézfogásának. Akkor mindenki úgy tekintett Panamára, mint az egyetértést, együttműködést elősegítő országra. Ma viszont a Panama-iratok néven elhíresült botrány kapcsán újra a nemzetközi érdeklődés középpontjába került az ország, amely példának okáért tavaly 5,8 százalékos gazdasági növekedést produkált, és ezt érdemes abban az összefüggésben szemlélni, hogy a latin-amerikai átlag növekedés 2 százalékos, míg az országba 5 milliárd dollárt meghaladó közvetlen külföldi beruházás érkezett, ez 17 százalékkal haladja meg a 2014-es évi külföldi befektetéseket. A szolgáltató szektor volt a gazdaság húzóágazata, és gyakorlatilag ennek köszönheti az ország, hogy a térség államait súlytó gazdasági viharok nem érték el Panamát.

A most kirobbant és a Mossack Fonsecát érintő botrány első nemzetközi válaszlépése, hogy Franciaország visszahelyezte Panamát az adóparadicsom országait tömörítő listájára. Az is jól tetten érhető, hogy az első napok kemény politikai kommunikációs nyilatkozatai után, Panama lejjebb tekerte a hangerőt, sokkal visszafogottabban nyilatkoznak az ország politikai vezetői a Mossack Fonseca-ügyben. Mi több, Varela elnök múlt héten kijelentette, hogy a diplomácia az egyetlen járható út a nézeteltérések megoldására, a vitatott kérdések megbeszélésére Panama és a nemzetközi közvélemény között. Mindenesetre Panama bízik abban, hogy nem kerül fel újra a GAFI (Grupo de Acción Financiera Internacional – Nemzetközi Pénzügyi Akciócsoport) listájára, ahonnan februárban került le annak következményeként, hogy a panamai kormány elkötelezettségét bizonyította a pénzmosás elleni harcban. A pénzügyminiszter-helyettes Varela de Chinchilla szerint az, hogy Franciaország Panamát újra adóparadicsomnak tekinti, nem érinti a GAFI listájára való visszakerülését országának, hiszen a kormány minden GAFI-ajánlást figyelembe vett az elmúlt időszakban és ennek szellemében hozta meg törvényeit.

panama_3.jpg

Varela elnök (j), amikor még minden rendben volt (f: prensa.com)

Az viszont biztos, hogy nem teljesen korrekt módon nevezik Panama-iratoknak a kiszivárgott dokumentumokat, ugyanis „csak” az azokat létrehozó cég panamai illetőségű. Az adóelkerülés, adócsalás, vagy éppen a közpénzlopás azonban egyáltalán nem csupán panamai jelenség. Sőt, a dokumentumok Oroszországtól Kínáig, Argentínától Izlandig ismert politikusok neveihez köthető offshore cégekről számolnak be, ezért csupán Panamát hibáztatni a kialakult helyzetért felettébb álságos és kétszínű dolog. Aki picit is foglalkozott az ország politikatörténetével, az pontosan tudja, hogy az előző kormányok alatt joggal tekintettek Panamára, mint az egyik legkedvezőbb adóparadicsomra. A Varela-adminisztráció eddig eltelt 21 hónapjában viszont olyan átfogó jogi szabályozás született a pénzmosás ellen, amely addig példa nélküli volt a közép-amerikai ország történetében. Persze a Gallup felmérése szerint Varela megítélése ettől függetlenül kifejezetten rossz a panamai lakosság körében: a legutóbbi öt elnök közül az egyik legelutasítottabb a mostani államfő. Érdemes azonban hozzátenni, hogy ennek semmi köze a pénzmosás elleni harchoz, a panamaiak mindennapi életét megkönnyítő intézkedések maradtak csupán a kampány szintjén Varela esetében. És legyünk őszinték, ezzel nincs egyedül. És nem csupán a térségben.

Erőss Bulcsú

Hollandia nem kér az ukránokból

Április 6-án Hollandiában példátlan győzelmet arattak az euroszkeptikusok. Az EU-Ukrajna társulási szerződésről tartott népszavazáson 62 százalékkal a szerződést elutasítók kerültek döntő fölénybe. Mindeddig nem volt rá példa, hogy egy tagállam ne ratifikált volna egy kollektív szerződést. Mark Rutte miniszterelnököt nehéz kötéltáncra kényszerítették a népszavazás szervezői, ráadásul a legrosszabb időben, Hollandia EU-elnöksége kellős közepén. Európai szinten azonban még fontosabb, hogy a holland népszavazás kézzelfogható bizonyítékként szolgálhat a kontinensen növekvő EU-ellenes érzésekre, jelentős politikai tőkét adva a többek között a brit euroszkeptikusok kezébe is.

Majdnem elmosta az eső az április 6-i holland népszavazást az EU-Ukrajna társulási szerződésről. Napközben még azt találgattuk az utrechti 1-es szavazóhelyiség elnökével, Jacques Aerts-al, hogy meglesz-e a 30%-os részvétel. Volt időnk megtárgyalni a dolgot, mivel a szavazóhelyiségben alig lézengtek. Sorban állásról szó sem volt, egy-két ember jött be az ajtón pár percenként. Délután háromkor döntöttem úgy, hogy távozok. Ekkor még úgy tűnt, érdektelenségbe fullad az euroszkeptikus GeenPeil csoport kezdeményezése. A részvételi arányok a hírek szerint még öt óra körül is rendkívül alacsonyak voltak. Hogy csak a nagyobb városokat említsük: Amszterdamban 14%, Rotterdamban 15%, Hágában 16%, Utrechtben 15% volt a részvételi arány teaidőben.

url2.jpg

Jan Roos győzelmi mámorban (f: volkskrant.nl)

A népszavazás hátteréről januári cikkünkben számoltunk be részletesebben. Sejteni lehetett, hogy a szerződést ürügyként használva az ellenkampányolók keményen apellálni fognak a választók EU-ellenes érzéseire. A szélsőjobboldali PVV kampányszlogenje például így szólt: „Egy szavazat a szerződés ellen, egy szavazat Rutte és a brüsszeli elit ellen”. Vajon bejött az általánosítás? Hogyan és miért szavazott egy átlagos holland? Az utrechti szavazóhelyiségben tett látogatásom során megkérdeztem pár szavazót, hogy hogyan szavazott, miért úgy és mi alapján tájékozódott. Ugyan nem reprezentatív felmérésről van szó, de számomra úgy tűnt, a holland szavazó jól informált, tudja, hogy mire szavaz. Mindenki rendszeresen olvas hagyományos napilapokat és internetes hírportálokat. Sokan, főleg az igen-szavazók a szerződésbe is beleolvastak. Az alábbi képen egy-egy igen és nem-szavazó véleményét illusztráljuk.

hollandszavazok.jpg

Álláspontok a népszavazás kapcsán (f: Szilágyi Máté János)

A nap második felére megjött a hollandok szavazókedve. Fél tizenegyre kiderült, hogy este kilencig 32%-ra kerekedett a részvételi arány, az Ipsos felmérése szerint. Mivel az eredmény átlépte a 30%-os küszöböt, ezt már számításba kell vennie a holland kabinetnek. Ami még érdekesebbé és EU-szinten is relevánssá teszi a népszavazást az az, hogy elsöprő többség, 62% szavazott a szerződés ellen. Jan Roos, a nem-kampány legfőbb médiafigurája még aznap üzent a miniszterelnöknek: „Rutte, itt az ideje, hogy hallgass a nép szavára.”

Ruttének a lehető legrosszabbkor jött a gyomros, hiszen az EU soros elnökeként épp azon fáradozik, hogy a pragmatikus problémamegoldó szerepében javulást érjen el mind a migráció és klímaváltozás ügyében, mind a közös munkaerőpiac és az eurozóna stabilitása terén. Ugyan a jogi lehetőség adott lenne az eredmény mellőzésére, de az első nyilatkozatok alapján Rutte és kabinetje figyelembe fogja venni a népszavazás kimenetelét. „Ilyen eredmény mellett Hollandia nem írhatja alá a társulási szerződést ilyen formában, nyilatkozta. Rutte utolsó reménye a parlamenti szavazás lehetne, viszont a parlamenti többség, a koalíciós partner PvdA-t is beleértve, már hónapokkal ezelőtt kinyilvánította, hogy tiszteletben fogja tartani a szavazók döntését. A holland nem tehát nagy valószínűséggel nem marad.

url.jpg

Mark Rutte holland miniszterelnök az EU-Tanács előtt (f: volkskrant.nl)

Akkor hogyan tovább? Steven Blockmans, a Trouw szakértője szerint ha Hollandia nem írja alá a társulási szerződést, az minden EU-tagállam számára érvénytelennek minősül. Az EU-n kívüli kereskedelem azonban az Európai Bizottság hatáskörébe tartozik, így a Bizottság dönthet úgy, hogy egy kizárólag kereskedelmi szerződést köt Ukrajnával, mely Hollandia számára is kötelező érvényű lenne. Ebben az esetben a társulási szerződésben foglalt politikai megállapodásokat Ukrajnának minden tagállammal külön-külön kellene megkötnie, természetesen Hollandiát leszámítva. Blockmans szerint a legvalószínűbb forgatókönyv a tárgyalásos rendezés. Szerinte Hollandia párbeszédet fog kezdeményezni a Bizottsággal és a többi tagállammal, hogy olyan kiváltságokat kapjon, amelyek lecsendesítik a holland szkeptikus érzelmeket. Hogy pontosan milyen kiváltságok ezek és milyen téren, az viszont most még nem teljesen világos.

Végszóként megemlíteném, hogy Nigel Farage, a brit EU-ellenes Függetlenség Párt vezetője Twitteren még aznap ’Hurrá’ felkiáltással üdvözölte a holland népszavazás eredményét. Öröme érthető, hiszen a holland euroszkeptikusok ekkora arányú győzelme jelentős politikai tőkét adhat a Brexit támogatóinak, főleg, hogy a brit népszavazásig már csak bő három hónap van hátra. A GeenPeil Jan Roos vezetésével meglátta a lehetőséget: a Politico szerint megegyeztek a brit euroszkeptikusokkal, hogy nyárig az Egyesült Királyságban fognak kampányolni a britek kilépése mellett. Aki nincs ellenünk az velünk van, ugye?

Szilágyi Máté János

János kommunikációs szakértő, kiemelt kutatási területe a holland belpolitika, a multikulturalizmus-kulturfundamentalizmus kérdései, valamint a muszlim kisebbségek európai integrációja. Diplomáit a Debreceni Egyetemen, valamint az Utrechti Egyetemen szerezte. CEEPUS és Erasmus-ösztöndíjas. 

A Kis Vakond esete a Sárkánnyal

Hszi Csin-ping a hatalomra kerülése óta most először járt a kelet-közép-európai régióban. Azonban érdekes módon nem a Kína regionális hídfőállásainak tartott államokba – vagyis például Lengyelországba, Magyarországba – utazott, hanem az ázsiai országgal sokáig távolságot tartó Csehországba. A találkozó egy teljesen új fejezetet nyithat Peking és Prága viszonyában, mivel a jelenlegi cseh vezetés Kínában látja az egyik legfontosabb gazdasági partnert, bár a helyi közéletben még mindig nagyon sokan kétkedve figyelik a kelet-ázsiai ország lépéseit.

A hivatalos diplomáciai kapcsolatok felvétele óta (1949. október 6.) között most először járt kínai államfő Prágában.  Egy hete Hszi Csin-ping – mielőtt kiutazott volna az Egyesült Államokba, hogy részt vegyen a nukleáris biztonsági csúcstalálkozón – egy háromnapos kitérőt tett Csehországban. A kínai elnök ezzel lényegében „viszonozta” Miloš Zeman cseh elnök 2015-ös pekingi útját: ő volt az egyetlen európai államfő, aki részt vett a második világháború befejezésének hetvenedik évfordulója alkalmából tartott ünnepségen. Természetesen ez nagyon pozitív visszhangra lelt a kínaiak körében, és idén Hszi Csin-ping második európai megállója – Nagy-Britannia után – Csehország volt. A cseh vezetés komolyan készült a kínai elnök fogadására. Prága cseh és kínai zászlóba borult, Hszi repülőgépének cseh Gripenek adtak kíséretet, katonai parádék, faültetések és a Prágai várban tartott fogadások jellemezték a háromnapos utat.

Incidensekből sem volt hiány. Ismeretlenek a prágai Hradzsinhoz vezető út mentén kitűzött több tucatnyi kínai zászlót maszatoltak össze fekete festékkel. Szerte a fővárosban tibeti lobogókkal, Kínát elítélő transzparensekkel, Václav Havel és a Dalai Láma közös képével felszerelt tüntetők tartottak demonstrációkat, akik kisebb összetűzésekbe kerültek a Hszivel szimpatizáló kínai csoportokkal. A cseh jobboldal (például a TOP 09) folyamatosan kritizálta a kínai államfő látogatását, miközben a cseh médiában is gyakoriak voltak a viták Prága új Kína-politikájáról.

Ezek a kellemetlenségek azonban – amikről a kínai média egyáltalán nem számolt be – nem vontak le semmit a két elnök találkozójának sikerességéből. Az egyik legfontosabb eredmény, hogy a cseh-kínai kapcsolatok stratégiai partnerségi szintre emelkedtek. Több mint 20 pénzügyi és gazdasági megállapodást írtak alá, mintegy két milliárd dollár értékben. Szándéknyilatkozatokat írtak alá a nukleáris energia, infrastruktúra, egészségügy fejlesztésről.  Újabb kínai befektetők érkeznének a kelet-közép-európai országba, akik a cseh sörgyártásba (Lobkowitz), fociklubokba (Slavia Praha), légi járatokba (Sanghaj-Prága), médiába (Empresa Media) és a turizmusba invesztálnának. Ez utóbbi esetében fontos megjegyezni, hogy Csehország egyre inkább közkedvelt a kínai turisták körében: tavaly már több mint 280 000 látogattak a kelet-közép-európai országba.

kina_xi_a_vilagkorul.jpg

Prága szintén több száz millió dollár nagyságban ruházna be Kínába. A Škoda összeszerelő gyárat épít és a cseh repülőgépgyárak is komoly beruházásokat terveznek. Zeman a találkozó alatt ismét szóba hozta a  300 kilométer hosszú, Duna–Odera–Elba csatorna tervezetet. Úgy tűnik Peking nem zárkózott el teljesen a cseh projekt támogatásától, ami némi magyarázattal szolgálhat arra vonatkozólag, hogy Csehország miért vált hirtelen fontossá Kína számára. Az Új Selyemút (Egy Övezet, Egy Út - OBOR) „végpontja” ugyanis a szomszédos Németország lenne, ahol összeér a szárazföldi és a tengeri útvonal. Hszi elképzelésben Csehország geopolitikai szempontból központi szerepet tölthetne be és a nyugat-európai piacokra vezető út egyik hídfőállása lehetne. Például a 2012-ben elindult 16+1 kezdeményezésben (Kína és a kelet- és közép-európai országok együttműködésében) Prága lenne a legfontosabb pénzügyi és logisztikai központ.  

Ez igencsak nagy változást jelenthet a cseh-kínai kapcsolatokban, ugyanis Csehország sokáig azon kevés európai államok közé tartozott, amelyek eléggé elutasítóak voltak Kínával szemben. Ennek hátterében elsősorban Václav Havel állt: az egykori cseh elnök gyakran bírálta Kínát a Tienanmen téri események miatt, majd később a cseh vezetés Tibet és Tajvan-támogató politikája okozott feszültségeket a két ország viszonyában. 1995-ben mélypontra zuhantak a kapcsolatok, mert a cseh kormány és elnök hivatalosan fogadta Lien Csan tajvani alelnököt és nyíltan kiállt amellett, hogy ismét Tajpej, és ne Peking képviselője üljön az ENSZ Biztonsági Tanácsban. Habár nem sokkal később Prága ismét az egy Kína-elv mellett foglalt állást, de az incidensek miatt évekig egy helyben álltak a cseh-kínai kapcsolatok.

Fordulat a 2008-as pénzügyi válság követően állt be. A cseh üzleti körök már ekkor kiemelt céljuknak tekintették a Nyugattól való függőség csökkentését, a kereskedelmi kapcsolatok fokozását más régiókkal és a kínai befektetések számának növelését. 2014-re Kína lett a második (első Németország) legfontosabb importforrás, mintegy 17 milliárd dollár értékben hoztak be kínai árukat. Ezzel szemben a cseh export csupán 1,1 százaléka (nem egészen 2 milliárd dollár) irányult Kínába, bár az utóbbi években fokozatosan emelkedik. Ugyanakkor a kínai befektetések terén Csehország, a többi kelet-közép-európai országhoz viszonyítva, jelentősen lemaradt: 2015-ig Kína még mindig csak 0,5 százalékát tették ki az országba irányuló közvetlen tőkebefektetésnek, miközben ez Dél-Korea esetében 7 százalék, Japánéban 14 százalék.

kina_xi_a_vilagkorul2.png

A cseh-kínai politikai kapcsolatok javulása igazából a konzervatív Petr Nečas miniszterelnöksége (2010-2013) idején elkezdődött, de minden kétséget kizáróan Zeman alatt történtek a legnagyobb változások. Miloš Zeman már 1999-ben – akkor még kormányfőként – járt Pekingben és a Kínához való közeledés legfőbb támogatói közé tartozott. 2014 őszén a cseh elnök Kínába utazott, és sok megállapodást kötött: új cseh konzulátust nyitottak Csengtuban; közvetlen légi járatot létesítettek Prága és Peking között; valamint a Bank of China fiókot nyitott a cseh fővárosban. Továbbá Zeman – a korábbi cseh államfőktől eltérően – egyáltalán nem bírálta Kína kül- és belpolitikáját, nem tett említést az országban tapasztalt emberjogi helyzetről és az EU-ban is kiemelten támogatta a kínai álláspontokat. Bizonyítva a Kína iránti elköteleződését, valamint az Európai Uniótól és az Egyesült Államoktól való „függetlenségét” (ahogyan nemrég fogalmazott a kínai CCTV-nek adott interjújában), személyesen részt vett a 2015-ös szeptemberi kínai katonai parádén.

Ahogy azonban a kínai elnök látogatása alatt történt tüntetések, zászlóincidensek és viták mutatják, nem mindenki fogadja kitörő örömmel ezt a fajta új külpolitikát, amely érdekekre és nem értékekre alapoz. Miközben Magyarországon a „keleti nyitás” egyik legvitatottabb pontja az Oroszországhoz való politikai-gazdasági közeledés, addig a cseh társadalomban a Kínával való szorosabb együttműködés gerjeszt komoly disputát. A cseh jobboldal gyakran támadja a szociáldemokratákat a túlzott Kína-barátság miatt. Szerintük Zeman célja hátat fordítani a Nyugatnak. Habár gazdasági téren elismerik Kína jelentőségét, de nem akarják, hogy Prága politikai szempontból is „elköteleződjön” a kelet-ázsiai ország irányába és szemet hunyjon a korábban értékalapon működő cseh külpolitika elveire.  

A cseh média, emberjogi szervezetek és értelmiség még az ellenzéknél is sokkal kritikusabb. Legyen szó a kínai értelmiség meghurcolásáról, a kelet-ázsiai ország belpolitikai rendszeréről, vagy kisebbséggel (Tibet, ujgurok) szemben alkalmazott módszerekről, szinte mindig keményen nekimennek Pekingnek. Legutoljára az váltott ki heves tiltakozást, hogy a cseh és a kínai televízió közös, 3D-s animációs sorozatot készített a Kis Vakond  és a Panda történetéből, ami sok ellenző szerint azt jelenti, hogy a cseh kormány „kiárusítja a nemzeti büszkeségeit és jelképeit” egy nem demokratikus országnak.

Mindezek ellenére a jövőben folytatódni fog a két ország közötti kapcsolat elmélyítése. Prága Kína-politikájában alkalmazott módszerek és eredmények bizony fontos tanulságul szolgálhatnak a többi kelet-közép-európai ország – köztük Magyarország – számára is. Ugyanis választ adhat arra a kérdésre, hogy pár év alatt miképp lett a Kínával szemben elutasító Csehországból ázsiai nagyhatalom uniós kapuja.

Krajcsír Lukács

Lukács nemzetközi kapcsolatok elemző, elemzési területe a közel-keleti és kelet-ázsiai országok kapcsolata. Diplomáit a Nyugat-Magyarországi Egyetemen, valamint a Pannon Egyetemen szerezte. Jelenleg PhD-hallgató a Szegedi Tudományegyetemen.

Helyzetértékelés – hol tart az orosz külpolitika?

Moszkva az elmúlt két évben előbb az orosz-ukrán viszonyrendszert zilálta szét, majd a gazdasági szankciók negatív hatásait ellensúlyozandó felgyorsította az Eurázsiai Gazdasági Unió építésének folyamatát, miközben vadászgépei a közel-külföldtől távolabb, Szíriában kötöttek ki.

A putyini külpolitika egy valamit biztosan elért: az oroszok kiszámíthatatlan és vakmerő manővereire a nyugati hatalmak egyáltalán nem, vagy csak jelentős késéssel tudtak reagálni, ami ismételten rámutatott arra a régóta ismert tényre, miszerint a nemzetközi közösség intézményeinek jó része (ENSZ BT, NATO stb.) csak korlátozottan képes olyan helyzetekben reagálni, amikor a mielőbbi intervenció életeket és/vagy területeket menthet meg.

A legjobb példa a krími okkupáció, ahol egy ál-legitim népszavazás kétes eredményeit lobogtatva próbált érvelni Moszkva, míg Kijev nyugatról leginkább csak erkölcsi támogatást és némi vállveregetést kapott. Az eredmény? Krímről és annak erőszakos elcsatolásáról már jóformán nem is beszélünk, a téma egyszerűen nem a külpolitikai agendák része.

Szíria vonatkozásában hasonló felforgató külpolitikát láthattunk: az oroszok úgy küldték oda a vadászgépeiket, hogy előtte érdemben erről nem egyeztettek senkivel sem. Csak bízni lehetett abban, hogy ez a különutas magatartás nem okoz majd még több kárt a szíriai rendezés esélyeit illetően. És a fő veszélyt talán nem is azt jelentette, hogy az oroszok tovább mélyíthetik az amúgy is súlyos szíriai konfliktust; a gond sokkal inkább az, hogy az euroatlantiak megint csak tétlenül nézték végig a partvonalról, hogyan bombázzák az orosz erők az Aszad-rezsim ellenségeit.

Tagadhatatlan, az oroszok húzásai egy sajátos Oroszország-fóbia kialakulásához vezettek Európában, és a sajtó erre a félelemérzetre csak ráerősített. Másik oldalról azonban világosan látszik, hogy Moszkva rövid időre visszavonulót fújt, és nem állt bele újabb kemény ütközetekbe (pl. Törökországgal szemben).

lead_large.jpg

(forrás: theatlantic.com)

Ennek oka egyrészt az, hogy sem Oroszország, sem a NATO nem érdekelt a mostani ütközőzóna (Belarusz, Ukrajna, Kaukázus) felszámolásában. Ez a puffer garantálja azt, hogy nem ütközik a két blokk érdekszférája, nem kerülhet sor a közös határok körül fegyvervillongásokra. (Nem véletlen, hogy a NATO sem sieti el a keleti partnerségben részt vevő államok integrációját, hiszen akkor újabb, a korábbiaknál jóval hosszabb közös orosz-NATO határ jönne létre.) Ne felejtsük el, Ukrajna kapcsán ténylegesen felmerült annak a lehetősége, hogy fegyveres összetűzés alakul ki a NATO és Oroszország között; egy ilyen konfliktus következményei beláthatatlanok lettek volna.

Másrészt van pár olyan konfliktuszóna a világban, ahol a törékeny status quo-t egyszerűen nem éri meg kockára tenni. Erre kiváló példa a szíriai konfliktus, de említhetnénk akár a bizonytalan kaukázusi helyzetet is, ahol egyik fél sem érdekelt abban, hogy a másik túlerőbe kerüljön. Más kérdés, hogy ez szükségszerűen az érintett területek elsorvadásához vezet, lásd a szíriai menekültek egyre romló helyzetét, vagy éppen a kaukázusi térség vitatott területeinek (Dél-Oszétia, Abházia) elmaradottságát.

Harmadszor, az offenzív orosz külpolitikai kurzus az elmúlt években eléggé nagymértékű kiköltekezést eredményezett. Márpedig a szankciók és az alacsony olajárak által sújtott orosz gazdaság számára megengedhetetlen, hogy a közeljövőben bármilyen elhúzódó fegyveres konfliktust felvállaljon. Inkább azt várhatjuk, hogy a szíriaihoz hasonló ad hoc kalandor akciókat visznek véghez, tovább gerjesztve a bizonytalanságot a világ különböző pontjain.

Ami a tanulság: míg a 2000-es években a kooperáció eredményre vezetett Oroszország kapcsán, ma már ezzel nem sokra megy a NATO-EU tengely. Azonban az sem jelenthet megoldást, ha visszatérünk a hidegháborús blokkpolitikához és a „kinek van több fegyvere”-típusú dogmákhoz. Európának meg kell találnia azt a középutat, ami sem nem túl szigorú Oroszoroszággal szemben, azonban nem is engedi, hogy megismétlődjenek a krímihez és kelet-ukrajnaihoz hasonló precedensek. A szankciók rendszere, úgy tűnik, csak félmegoldás. Azonban a tökéletes megoldás megtalálásra az európai hatalmaknak jelenleg sem ideje, sem erőforrása nincs – a lecke viszont fel van adva.

Hámori Viktor

Brazília: Súlyos válságban az ország

Súlyos gondokkal küzd Latin-Amerika legnagyobb állama, ami bár nem most kezdődött, ám a helyzet mostanra mérgesedett el odáig, hogy még a nagyobbik kormánypárt soraiban is hallani olyan hangokat, amelyek szerint Dilma Rousseff elnöknek mennie kell. Az országot ráadásul egyszerre sújtja egy gazdasági és egy politikai válság. A munkanélküliség mindeközben az egekben, 2014 végén még „csupán” hat és félmillió brazilnak nem volt munkája, mára ez a szám közelít a tízmillióhoz. Ilyen körülmények között joggal érzik a brazil emberek, hogy választott vezetőik átverték őket és – ami talán még rosszabb – ellopták a jövőjüket is. Brazíliában múlt hónap közepén hatalmas kormányellenes megmozdulások voltak, ugyanis kiderült: a Petrobras-botrányban minden jel szerint a legendás ex-elnök, Luiz Inácio Lula da Silva is nyakig benne van, akit talán már az elnök sem tud megmenteni.  

Utólag nézve a dolgokat, valószínűleg nem örül Dilma Rousseff, hogy elnöksége előtt tett egy „kitérőt” a Petrobras igazgatótanácsába. Az ott eltöltött időszak miatt ugyanis ma úgy néz ki, hogy nem töltheti ki 2019-ig tartó elnöki mandátumát. Igaz ugyan, hogy közvetlenül a neve nem hangzott el vádlottként, de Brazíliában senki nem hiszi el, hogy ő, mint igazgatótanácsi elnök semmit nem tudott a Petrobrason belül 2003 és 2010 között folyó dolgokról. Ezen időszakban közpénzek hatalmas összegei vándoroltak pártok, politikusok és különböző cégvezetők zsebeibe a Petrobrastól, de más – elsősorban építőipari – nagyvállalatoktól is. A kormányzó Brazil Munkáspárt (PT – Partido dos Trabalhadores) ráadásul legnagyobb szövetségesét veszítheti el a napokban, ugyanis a Brazil Demokratikus Mozgalom Pártja (PMDB – Partido do Movimento Democrático Brasileiro) azzal fenyegetőzik, hogy kilép a koalícióból.

brazilia_1.jpg

"Már nem a nép barátai" (f: bbc.com)

A konfliktus persze nem újkeletű, de ebben Dilma Rousseff hibás lépése is közrejátszott: 2014-ben közvetlenül második győzelme után az elnök mindenképpen meg szeretett volna szabadulni a PMDB-től. Akkori kísérlete számára rosszul sült el, de arra jó volt, hogy ellenségeket szerezzen magának a koalíciós partner vezető politikusai között. Az, hogy egészen mostanáig megmaradt a két párt közti szövetség csupán annak köszönhető, hogy belharcok folynak a PMDB-ben is. Az egyik oldalon a Kongresszus elnöke, Eduardo Cunha vezette tömörülés található, míg a másik térfélen a Szenátus elnöke, Renan Calheiros támogatói állnak. Cunha ellen is vizsgálódik az ügyészség, és ő indította el a Rousseff elleni parlamenti eljárást is, mely utóbbi elmozdítását célozza. A PMDB politikusai felismerték, hogy ugyan a korrupciós ügyek sem tesznek jót a pártnak, de ha kitartanak a PT mellett, akkor egészen biztos, hogy fejjel mennek a falnak. A párt elnöke, Michel Temer az ország alelnöke is egyben, ők adták a turizmusért felelős minisztert, Henrique Alvest is, aki időközben már le is mondott. A Rousseff-kormány 31 miniszteréből hetet adott a PMDB, és a mostani lemondás jelzésértékű, hiszen március 29-én szavaz a párt legfőbb testülete a jövőről, így azonban majdnem borítékolható a végső döntés. Öt hónap múlva ugyanakkor kezdődnek az olimpiai játékok is, tehát ez sem jön jókor a Rousseff-adminisztrációnak.

Közben Lula sajnálatát fejezte ki, hogy Brazília nem számíthat a már elhunyt Hugo Chávez és Néstor Kirchner támogatására, elmondása szerint „olyanok voltunk mi hárman a nemzetközi politika számára, mint Suárez, Messi és Neymar a Barcelona számára, amikor nem találkoztunk, telefonon beszéltünk, majd újra találkoztunk, hogy lelkesítsük egymást, mert a politika nagyon sok lelki támogatást igényel.” Lula kabinetfőnöki kinevezésével kapcsolatosan (Rousseff megpróbálta kinevezni Lulát, hogy vélhetően ezzel mentse meg őt az azonnali felelősségre vonástól - szerk.) Brazília legfőbb ügyésze is megszólalt: Rodrigo Janot kifejtette, hogy arra kéri a legfelsőbb bíróságot, hogy hagyja meg a miniszteri rangú kinevezést, de úgy ratifikálja azt, hogy az ex-elnök kiváltságos státust ne élvezhessen; tehát korrupciós ügyeiben az eddig eljárt bíróságok továbbra is vizsgálódhassanak.

Az ENSZ Latin-amerikai és Karib-térségi Gazdasági Bizottságának (Cepal – Comisión Económica para América Latina y el Caribe) főtitkára, Alícia Bárcena eközben nyilatkozatot adott ki, amelyben támogatásáról biztosította Dilma Rousseff elnököt, és aggodalmát fejezte ki a brazil demokráciát fenyegető lépések miatt, melyek az utóbbi időben megsokasodtak. Ez az álláspont azonban felettébb érdekes, ugyanis Brazíliában semmi nem veszélyezteti a demokráciát. A kormányt annál inkább a felelősségre vonás az elmúlt 14 évért, ezen felül pedig szokatlan részrehajlás ez egy olyan szervezet részéről, amelynek függetlennek kellene látszania és lennie is.

brazilia_2.jpg

"Megfogyva bár, de törve nem" (f: rubendariobuitron.wordpress.com)

A legjelentősebb ellenzéki formáció, a Brazil Szociáldemokrata Párt (PSDB – Partido da Social Democracia Brasileira) már be is jelentette, hogy támogatná Michel Temert, a PMDB elnökét egy átmenetei kormány élén, amennyiben Rousseff lemondana. Aécio Neves hangsúlyozta, hogy ez nem jelentené feltétlenül azt, hogy pártja funkciókat töltene be egy ilyen kormány felállása esetén. Az elmúlt hónapokban jól kivehető egyfajta közeledés a volt elnökjelölt, Aécio Neves pártja és a jelenlegi alelnök pártja között. Egy márciusi felmérés szerint a brazilok 68 százaléka támogatja Rousseff elmozdítását, míg csupán 27 százalékuk gondolja úgy, hogy ez nem jó megoldás. A volt elnök, Fernando Henrique Cardoso (1995-2002) úgy nyilatkozott, hogy az egyetlen kiút a válságból, ha az elnököt lemondatják; eddig egyébként ő nem támogatta a jogi felelősségre vonást, időközben viszont megváltoztatta korábbi álláspontját.

A Petrobras-botrány kipattanása óta sokan jóslatokba bocsátkoztak, hogy meddig fogja Dilma Rousseff elnökként kibírni ezt az időszakot. A tábor, mint mindig, most is megoszlik, én mégis úgy látom, hogy április első napján a helyzet úgy áll, hogy több az olyan érv, amely az elnök menesztése mellett szól, mint ahány ellene. Amellett, hogy Dilma Rousseff 2019-ig Brazília első embere maradjon igazából kevés érv szól. Az egyik ilyen például, hogy az elnök a brazil politikai közélet legnagyobb túlélője a katonai diktatúra óta: Dilma már a hetvenes évektől építette saját imázsát, és a diktatúra idején elszenvedett kínzásait is a maga javára tudta fordítani. Tudja milyen szenvedni, és azt el tudja viselni hosszú távon is, ha nyomás alatt van. Tehát a legendás túlélési ösztöne működhet most is. Második, és talán még erősebb érv maradása mellet, hogy helyette igazából senki nem jöhet szóba, mint komoly esélyes. Hiszen ki lehetne az utóda? Temer, aki eddig mindenben alárendelte magát Dilma politikájának? Kissé hiteltelen lesz tőle hallani több millió brazilnak, hogy mától vele más lesz. Cunha, aki maga is nyakig benne van a korrupciós ügyekben? A harmadik érv Rousseff mellett maga Lula, aki annak ellenére, hogy az elmúlt időszakban alaposan megtépázódott renoméja, a brazil baloldal legkarizmatikusabb politikusa és megkérdőjelezhetetlen vezetője. Ezzel együtt tény, hogy a PT-nek egy nagyon megviselt, de még mindig hatékony gépezete van, amely akár még  a mostani – számukra  kedvezőtlen és legrosszabb – helyzetet is képes megoldani és elsimítani. Ne feledjük, hogy mozgalmak és szakszervezetek tömegei kötődnek Lulához, és a kormányellenes megmozdulások idején ezek is kivezényelték saját híveiket a brazil városok utcáira.

brazilia_3.jpg

"Egymást segítve, amíg lehet" (f: diariocorreo.pe)

A másik oldalon – azaz Dilma Rousseff menesztése mellett – valójában sokkal több érv szól. Néhányat kiragadva: jól látszik, hogy Dilma egyre sebezhetőbb, erőtlenebb, súlytalanabb lett politikai értelemben az elmúlt hónapokban. Soha ilyen alacsony támogatottságot (10 százalék) nem mértek még hivatalban lévő brazil elnöknek. Ráadásul a korrupciós ügyek elértek hozzá is, még akkor is, ha formálisan nem vádolták meg. Delcídio Amaral, a Szenátus volt kormánypárti elnöke, akit tavaly novemberben vettek őrizetbe ugyancsak a Petrobras-botránnyal kapcsolatosan, azt nyilatkozta, hogy Lula és Rousseff maga is tudott a túlszámlázásokról és a pénzmosásról.

Ha úgy vesszük tehát, Rousseff egyedül maradt, hiszen a legerősebb koalíciós támogató, a már említett PMDB elhagyni készül a süllyedő hajót, Lula és a PT is inkább saját bőrét próbálja menteni, nincs energiája és ideje már az elnököt védeni. A PMDB soraiban sokan az elnök elmozdítása mellett érvelnek (Cunha és köre), mások szűkíteni szeretnék az elnök jogköreit, egyfajta félelnöki rendszert preferálva (Calheiros és társai), egy kisebb csoport pedig a jelenlegi politikai felállás mellett kardoskodik. Az biztos, hogy többségben vannak a koalícióból való kilépést szorgalmazók, és azok is, akik közelíteni szeretnék a pártot Aécio Neves szociáldemokratáihoz. Amíg eddig a nagy cégek, vállalatok Dilma mellett foglaltak állást, ez a helyzet 2016-ra megváltozott. A politikai válság még kiszolgáltatottabbá teszi a gazdaságot – mondják – így ők is az elnök távozását sürgetik. Nem utolsósorban, de e felsorolásban utolsóként szólok a médiáról, amely gyakorlatilag mára kormányellenessé vált. Különösen a Rede Globo cégcsoport, amely kitüntetett figyelemmel kísérte az utcai megmozdulásokat. De ne feledkezzünk el a közösségi médiáról sem, amelyet nagyobbrészt fiatalok használnak, akik egyértelműen a mostani kormány bukását szeretnék elérni. Nem csupán maguk miatt, hanem majdani saját gyerekeik élhetőbb Brazíliája miatt is. A brazilok két évvel ezelőtti futballban elszenvedett hatalmas vereségét még túlélte az elnök – a foci Brazíliában élet-halál kérdés – a mostani helyzetből azonban szinte bizonyosan nem tud majd jól kijönni.

Erőss Bulcsú

Je Suis Bruxelles

A franciaországi és belgiumi terrorcselekmények nem csak az Európa előtt álló kihívásokat, hanem a nemzetközi viszonyokat is alapjaiban változtatják meg. Az Iszlám Állam létrejötte, és az Európában végrehajtott terrorakciói egészen új megvilágításba helyezik a biztonságpolitika és a nemzetközi kapcsolatok számos problémáját, s indíthatnak el alapvetőnek mondható változásokat Európában.

A bipoláris világrend felbomlásával az alapvetően stabil, kiszámítható rendszer olyan „világrendetlenséggé” változott, ahol a hatalom nem csupán a nemzetállamok kezében összpontosul. A globális hálózatok, független gazdasági és politikai szervezetek megbontották a vesztfáliai rendszer határait és körvonalait, s a globalizáció és a transznacionalizáció előtérbe került. A 21. században az államok külpolitikája komplex belpolitikai és nemzetközi környezetben zajlik, ahol a szereplők és a struktúrák bonyolultságából következő komplexitás állandóan jelenlévő nehézség. 9/11 meggyőző bizonyítékát szolgáltatta annak az elméleti feltevésnek, hogy a terrorizmus is globalizálódott, vagyis szerves részévé vált a globalizációs folyamatnak. A globalizáció negatív hatásai és a globális terrorizmus közötti összefüggés nyilvánvaló, még ha a kapcsolat nem is közvetlen. A kizárólag a globalizáció negatív hatásait elszenvedő társadalmi rétegek a globalizáció nyerteseit (az Egyesült Államokat és Európát) teszik felelőssé gazdasági, társadalmi helyzetükért, és a deprivált rétegek közül könnyebben kerülhetnek ki a terrorizmus támogatói, szimpatizánsai vagy akár maguk a terroristák is. Fontos azonban megjegyezni, hogy a terroristák többsége középosztálybeli családból érkezik, nem pedig a létminimum vagy az alatt élők soraiból.

gettyimages-516941824_0.jpg

Elégtelen volt a fokozott terrorkészültség Brüsszelben? (forrás: www.vox.com)

Szoros a kapcsolat az erőszak fokozódása és a transznacionalizáció között is. Kialakultak, illetve a nemzetközi közvélemény homlokterébe kerültek az ún. transznacionális terek (pl. Iszlám állam), ahol az állam befolyása megszűnt, vagy soha nem is létezett. A nemzetközi közösség számára a bukott államok rendkívüli kockázatokat hordoznak magukkal, mivel a status quo ellen akár fegyveresen is harcoló szervezetek az instabil politikai, gazdasági környezetet kihasználva ezekről a területekről indítanak támadásokat. A nemzetközi szereplők eszközei igencsak korlátozottak, hiszen ezek az államok nem képesek ellenőrzésük alatt tartani saját területüket.

A 2001. szeptember 11-i terrorakciókra adott válaszok folyamán az erő alkalmazása került előtérbe, s bár nem egy nemzetállam állt a merényletek mögött az Egyesült Államok vezette koalíció mégis egy államot támadott meg. Az afganisztáni háború az amerikai történelem egyetlen háborújához sem hasonlítható, hiszen nem egy másik nemzetállam volt az ellenség, vagyis nem volt szervezett hadsereg, amelyet hagyományos módon le lehetett volna győzni, sem kormányzat mellyel tárgyalni lehetett volna, vagy amelyik aláírta volna a békeszerződést. Azt sem lehetett megmondani, hogy tulajdonképpen ki is az ellenség, mint ahogyan azt sem, hogy mikor ér véget a háború és melyik fél a győztese.

Az afganisztáni intervenció, de különösen a III. Öbölháború, nem csak a nemzetközi közvéleményt, de még az Egyesült Államok hagyományos szövetségeseit (Németország, Franciaország) is megosztotta. Washington a szeptember 11-i tragédia mögé bújva a nemzetközi jog és az ENSZ struktúráin és eljárásain felülállónak képzelte magát, s bár a Biztonsági Tanácstól – mely az egyedüli nemzetközi fórum, amely fegyveres beavatkozásra feljogosíthat – Irak megtámadására felhatalmazást nem kapott, 2003 márciusában mégis lerohanta az országot. A Bush-doktrína nem kizárólag George W. Bush és a neokon héják harci szellemének szüleménye, hanem egy szuperhatalom háborús időkben adott válasza. Az amerikai külpolitika 1945 után elvetve a wilsoni izolációs politikát, globális kötelezettséget vállalt azért a világrendért, amelyet a saját képére formált.

Európa az amerikai védőernyő alatt évtizedekig biztonságban érezte magát, felvette a „béke-osztalékot” vagyis haderejére, katonai képességeinek fejlesztésére és belbiztonságára nem költött olyan mértékben, mint a világ vezetői hatalmai. Az Európai Uniónak fel kell ébrednie, a 21. században a terrorizmus jelenti a legnagyobb veszélyt a nemzetbiztonságra, az Iszlám Állam által támasztott kihívásokra hatékony választ kell találni. A katonai képességek és beavatkozáson túl véleményem szerint európai titkosszolgálat létrehozására lenne szükség, amely az unió területén belül akadálytalanul végezheti tevékenységét.

Bartha Bálint

Tegnap reggel megtámadták Európát

Tavaly januárban, a Charlie Hebdo elleni merénylet után írtam, hogyha Nyugat-Európa nem lesz hajlandó végre szigorú szabályokat hozni a radikalizmus elleni harcban, akkor a különféle terrorcselekmények nem szomorú kivételek lesznek, hanem az állandó gyakorlat elemei. Úgy gondolom, hogy a tegnap reggeli brüsszeli események bebizonyították, hogy az európai döntéshozók az utóbbira voksoltak. Lehet, hogy nem ezt akarták, de idejutottunk.

Tegnap délelőtt, miután minden ismerősöm, akik Európa fővárosában élik életüket biztosítottak arról, hogy jól és biztonságban vannak, arra gondoltam, hogy innen egyszerűen nincs tovább. Négy hónappal a szintén gyomorforgató és szörnyű párizsi merénylet után, az iszlám radikálisok újra lecsaptak. De nem egy népszerű koncertteremben, vagy forgalmas belvárosi vendéglátóhelyek környékén, hanem egy elvben kiemelten védett reptéren és az EU intézmények közvetlen szomszédságában. Az e mögött meghúzódó motiváció megértéséhez pedig már nem kell szimbolizmus, hogy a párizsi éttermet ért golyók Európa alapértékeinek szívébe hatoltak. Ez az egyenlet ugyanis mindenki számára világos üzenet hordoz: Európát megtámadták. Persze a kontinens megannyi lakosa számára ez nem az elmúlt 24 órában történt, hanem korábban, valahol a madridi és londoni merényletek környékén a 2000-es évek elején, de a mostani eset semmi kétséget nem hagy a támadók céljait illetően: Brüsszel vérbe- és rettegésbe fojtása Európának szól.

brusszel1.jpg

Most Belgiummal sírunk együtt. És holnap? (f: globalnews.ca)

Az ISIS szunnita terrorszervezet és szimpatizánsai minket akarnak. Az álmainkat, a szabadságunkat, a nyugalmunkat, a jólétünket, vagyis mindent, ami számunkra fontos és értékes. Tavaly januárban azt írtam, hogy határozott, szigorú fellépés kell ahhoz, hogy ebben megakadályozzuk a radikálisokat. Ez a lépés azonban elmaradt, és ennek az árát most mindannyian megfizetjük. Főleg, ha a tegnap csak egy átfogó terrorkampány véres nyitánya volt, és közel sem láttunk még mindent, amit az elkövetők terveznek. Tegnap Brüsszel, holnap újra Párizs, jövő héten pedig lehet, hogy Koppenhága. Ma ugyanis már inkább az a kérdés, sőt, inkább néhány éve, hogy „na és vajon holnap ki következik?”. Tragikus leírni és belegondolni, de tény: lesz következő. Lesz, mert Madrid után jött Moszkva. Moszkva után London. London után újra Moszkva, majd Párizs. De eközben volt Burgasz, Tel Aviv, Jeruzsálem, Isztambul, és így tovább, egészen Brüsszelig. Miért? Mert a radikális iszlamizmus hadat üzent nekünk.

Lehet persze ezt a kihívást finomabb szavakkal is körülírni, de kell-e? Akarjuk-e? Szerintem nem. Meggyőződésem, hogy az iszlamisták tegnap átlépték az utolsó határt, amit a politikai korrektségben fulladozó nyugat-európai döntéshozói kör és sajtó még elviselhet. Nyilván lesznek olyanok, akik ennek ellenére ragaszkodni fognak majd ahhoz, hogy finomabban bánjunk a bevándorlókkal, finomabban bánjuk az iszlámmal, és ehhez minden joguk meg is lesz. Meg lesz, mert Európában ez a joguk meglehet. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a többség is az ő felfogásuk szerint kell, hogy élje az életét, vagy vonja kérdőre választott vezetőit. A többségnek ugyanis követelnie kell a szigorú fellépést. Követelnie kell, hogy a politikusok végre álljanak a sarkukra és hozzanak kemény, államférfiakhoz méltó döntéseket. Kerüljön végre kimondásra, ahogy évekkel ezelőtt Angela Merkel német kancellár is kimondta, hogy a multikulturalizmus halott. A virágozzék száz virág és a mindenkit befogadunk elvárások nélkül attitűd tegnap délelőtt Belgium földjén elesett. Ma Európa-szerte számos városban párhuzamos társadalmak élnek egymás mellett, pontosabban, egymással szemben.

brusszel2.jpg

"Miért történhetett meg megint?" Válasz a döntéshozóknál. (f: metro.co.uk)

És ez a párhuzamosság nem a londoni magyarokat, vagy a zürichi portugálokat, esetleg a frankfurti olaszokat érinti, hanem a párizsi, brüsszeli és stockholmi muszlimokat. Szélsőségesség ezt kimondani és leírni? Előfordulhat. De az igazság ettől még ez. Természetesen erről nem csak a helyi muszlim kisebbségek tehetnek, hanem mi is, európaiak, mert tudni kellett volna már jó 35-40 évvel ezelőtt is, hogy feltétel nélküli muszlim bevándorlás idevezet. Ha nincs kötelezővé téve a helyi nyelvek elsajátítása. Ha nincsenek világossá téve és betartatva a helyi törvények, normák, akkor a felebaráti szeretet és elfogadás nem barátságot, hanem kegyetlen ellenséget fog szülni. Ezt pedig mi, európaiak, sikeresen elértük. Ideje lenne változtatnunk. Követendő példák vannak, mint Ausztrália, ehhez viszont fel kell venni a kesztyűt. Vajon van még Európában annyi erő? Bízzunk benne.

Németh Áron Attila

Megegyezés született Törökországgal a migránsok visszatoloncolásáról

Az Európai Unió és Törökország március 18-án tető alá hozta a migránsok visszaszállításáról szóló megállapodást, amelytől a válság enyhülését várják az európai politikusok. A terv végrehajtása ugyan eleve kudarcra van ítélve, mégis mérföldkő az európai-török viszony történetében.

Az egy éve tartó migránsválság visszavonhatatlanul átalakította az európai politikai térképet. Hosszú évtizedeket követően az európai belső határellenőrzés eltörlése helyett újra annak visszaállítása került napirendre, erősödnek a Brüsszel-ellenes hangok szerte az unióban, továbbá ezen ügy köré szerveződve megszilárdulni látszik a visegrádi négyek véd- és dacszövetsége. A 2008-as gazdasági világválság által megtört európai társadalmi utópia helyébe ugyan még mindig nem sikerült egy realista és fenntartható víziót találni az Unió egyben tartása érdekében, azonban migránsválság által jelentett fenyegetés, ugyan jelentősen megkésve, de mégis közös válaszadásra sarkalta az európai vezetőket. Felismerve, hogy a menekültek és gazdasági bevándorlók áradatát nem lehet a kontinensen megállítani, megegyezésre kellett jutni Törökországgal, amely Európa délkeleti határának legfőbb őre lehet, amennyiben sikerül az együttműködésben érdekelté tenni Ankarát.

229165.jpg

Migránsok menete Törökországban - érdemesebb lesz várni? (forrás: Today's Zaman)

A múlt héten megkötött megállapodás alapján Görögország visszatoloncolhatja a Törökországból érkezett illegális határátlépőket, azonban minden egyes visszaküldött migránsért cserébe az Uniónak be kell fogadnia egy török menekülttáborokban élő szír menekültet. A csere így elviekben kezelhetőbbé tenné a migránsok beérkezését a kontinensre, bünteti az illegális úton Európába eljutni szándékozókat, akik visszatoloncolást követően a menekültstátuszt kérelmezők listájának legaljára kerülnek, egyben jutalmazza a Törökországban türelmesen várakozókat. A végrehajtás természetesen számos sebből vérzik, kérdéses, hogy a görög hatóságok képesek lesznek-e adminisztratív feladataikat teljes mértékben ellátni, azaz regisztrálni az illegális határátlépőket, ami a visszatoloncolás feltétele. Ugyanakkor Brüsszelnek meg kell küzdenie a migránskvóták ellen ágáló tagállamok kormányaival is, ne gondoljuk, hogy az "önkéntes" befogadás megnyugtató választ ad a problémára. Az Unió ugyanakkor remélhetőleg véghezviszi a görög határvédelem és az ezzel járó adminisztráció megerősítését, amely fontos felismerése annak, hogy Brüsszel nem lehet jelen csupán képviseletekkel és megfoghatatlan jogszabályokkal a tagállamokban, hanem ki kell épülnie a közös határvédelemnek, közös erőből. Görögországnak egyben példát kell mutatnia, hogy nem szégyen elfogadni az északiak segítségét, ha egyszer a külső határvédelem terheiből aránytalan mértékben részesül.

_85911310_migrant_journeys_turkey_to_germany_624_v6.png

Főbb migrációs útvonal Törökország felől (forrás: BBC)

A megállapodás legnagyobb nyertese természetesen az összes adut birtokló Törökország, amely jelentős anyagi segítséget kap a megegyezés keretében, összesen mintegy hatmilliárd eurót. A mostani megállapodás 72 ezer illegális migráns visszatoloncolását tartalmazza, a kvóta elérését követően újratárgyalják azt a felek. Ankara bizonyosan újabb „számlát” nyújt be majd be, ez azonban a valójában nem jelent gondot. A megállapodás valódi jelentősége abban áll, hogy Ankara ígéretet kapott arra, hogy felgyorsítják uniós tagfelvételi folyamatát és idén júniustól vízummentességet kapnak a török polgárok. Törökország egyben vállalta, hogy az eddigieknél intenzívebben támogatja Ciprus újraegyesítésének folyamatát, amely a tervek szerint már idén megtörténhet, ezzel újrarendezve a Földközi-tenger keleti medencéjének hatalmi térképét. A megegyezéssel ugyanakkor különösen elégedetlenek azok, akik az autoriter vonásokkal rendelkező Erdogan-rezsim Brüsszel általi legitimálását látják a mostani uniós-török együttműködésben. Látható azonban, hogy a „nem eléggé demokratikus” partnerállamok elszigetelése semmit sem javít azok belső politikai rendszerén, ellenben a mostani megállapodás számos területen feltételül szabja a török jogszabályok bizonyos fokú harmonizálását az unióval, emellett Brüsszel euró milliárdjaival újra befolyást vásárolhat a korábbi években a Nyugattól eltávolodott Törökországban. Annak ellenére tehát, hogy a megállapodás számos sebből vérzik, és szinte biztosan nem fog tudni a terveknek megfelelően megvalósulni, fontos eszközzé válik Törökország Nyugat felé való reorientálásában, amely az Európai Unió megvédésének legfontosabb pillérét alkotja jelenleg és a belátható jövőben is.

Csepregi Zsolt

Az iráni reformisták nem léteznek

Iráni „reformisták” történelmi győzelméről beszélnek szakértők, beleértve a DiploMaci vendégszerzőjét (Éva Ádám: Az iráni reformisták történelmi győzelme), elfelejtve, hogy iráni reformista politikusok nem léteznek. A választók ugyanis február végén a klérus által megszűrt ultrakonzervatív és konzervatív jelöltek közül választhattak.

Az 1979-es iszlám forradalmat követően sajátos politikai rendszer jött létre Iránban. Az Iráni Iszlám Köztársaság alapvetően Rúholláh Khomeini ajatollah által 1968-ban kidolgozott iszlám kormányzás elméletére épül (velajat-e fakih). Khomeini kétségkívül az egyik legnagyobb hatású ideológus, azonban meg kell jegyezni, hogy az iszlám kormányzás című kötetében megjelenített elveket, már jóval korábban mások is megfogalmazták (Kutb, Ridá, Maudúdi stb.). A velajat-e fakih (vagyis a vallástudós uralma) elv lényege alapvetően az, hogy egy Isten van és az ő kizárólagos joga irányítani, a muszlimoknak pedig engedelmeskedniük kell az isteni akaratnak, törvénynek. Ez az elv nem idegen az iszlámtól, hiszen maga az iszlám szó jelentése: megnyugvás, alávetés (ti. Isten akaratának). Jelen írás keretei között nincs lehetőség kitérni az iszlám totalitására, mely nem csak kizárólag vallás, hanem egy átfogó normarendszer, Bassam Tibi szavaival: „organikus vallás”, melyben „a politikai és vallási funkciók egybeolvadnak”.

Az iszlám köztársaság elméleti alapját a síita vallásban kell keresnünk. A legfontosabb különbség a síita és szunnita iszlám között az imamátus, az imámban való hit. Az imámban való hit gyakorlatilag egyenrangú az Istenben és a Prófétában való hittel. Az imám nem csupán egy vezető, hanem megjeleníti a Prófétát, sőt a leszármazottja, aki közvetíti az isteni törvényeket, ennél fogva a népnek nincs beleszólása az imám megválasztásába. A síizmus társadalomfelfogásában rendkívül erőteljes a tekintélyelvűség, az egy személy általi vezetés. Az imám kiemelkedő – a társadalom felett álló – szerepe abból következik, hogy egyedül ő jogosult az isteni törvény értelmezésére és közvetítésére.

iran-valasztasok3.jpg

"Iráni demokrácia a valóságban" (f: nytimes.com)

Fontos kiemelnünk, hogy a velajat-e fakih elmélet egy alapvetően politikai és nem vallásos elmélet, mellyel Khomeini még a síita vallástudósok között is kisebbségben maradt. Mindezek ellenére Khomeini 1979-től kezdve immár a gyakorlatban is átfogó kísérletet tehetett az iszlám állam megvalósítására, ahol tulajdonképpen a vallás köntésébe bújva legitimálja a saját hatalmát. Egy úgynevezett vegyes rendszer jött létre Iránban, ahol a nyugati demokratikus elemek (parlament, alkotmány, stb.) keverednek a jellegzetes síita vallási és politikai elemekkel. Bár az alkotmány szerint a köztársasági elnöki poszt a második legfontosabb közjogi méltóság, az iráni politikai struktúra és a „papság” jelentősen korlátozza szerepét. A Legfőbb Vezető felügyeli a fegyveres erőket, az igazságszolgáltatást és ő hozza meg a legfontosabb döntéseket bel- és külpolitikában egyaránt. A köztársasági elnök feladatát leginkább a nyugati típusú demokráciákban megszokott miniszterelnöki feladatokhoz lehet hasonlítani.

Az iszlám forradalmat követő első politikusi generáció lassan háttérbe vonul, a fiatalok megjelenésével egyfajta ideológiai megújulási folyamat is végbe mehet. Azonban az ország politikai rendszerének jellegéből és Ali Khamenei, Legfőbb Vezető támogatói köréből (Forradalmi Gárda, baszidsz félkatonai szervezet, Őrök Tanácsa, tartományi kormányzók, stb.) adódóan a jelenlegi választásokat követően nem fogja követni érdemi változás. Az „ellenzék” csak nagyon korlátozottan tud megjelenni az iráni médiában, de mára a lakosság közel fele használja az internetet, amelynek a 2011-es digitális forradalmakban jelentős szerep jutott. Rúholláh Khomeini ajatolláh által lefektetett elvek azonban továbbra is tabu témának számítanak.

Szakértők már a 2009-es vitatható tisztaságú elnökválasztás után az iráni politikai rendszer végét vizionálták. Azonban a politikai elit, ha nem is megfelelő, de a hatalom megtartásához szükséges irányba lépett, könyörtelenül leverte – több tucat halálos áldozat, több száz sebesült árán – a Mir Husszein Muszávi által vezetett zöld mozgalmat. Az arab tavasz hatására, az iráni ellenzék is mozgósította tartalékait, azonban úgy tűnik, hogy Iránban sokkal jobban működik a diktatúra, mint hogy a szervezetlen tömeg megdöntse az Iszlám Köztársaságot.

A Szakértők Gyűlését a köztársasági elnök és a medzslisz (parlament) mellett a választók közvetlenül választják meg. E kizárólag vallási személyekből álló 86 fős testület, az alkotmány értelmében megválasztja a Legfőbb Vezetőt, sőt ellenőrzi, és amennyiben úgy látja, joga van e posztról elmozdítani. Nyolcévente tartanak „szakértők gyűlési” választásokat, ez éppen február 26-án volt esedékes. Tehát az újonnan megválasztott szakértők fogják majd minden bizonnyal kijelölni az új Legfőbb Vezetőt, aki a jelenleg 76 éves, pletykák szerint beteg Ali Khameneit fogja követni.

Az iráni rendszer nem demokratikus, annak ellenére sem, hogy tartalmaz demokratikus elemeket. A februári választásokon nem indulhatott akárki, mert az Őrök Tanácsa, amelyet hat világi, és hat vallási jogász alkot, minden jelöltet átvilágít, s aki életét eddig nem az „iszlám előírásai szerint élte”, attól megtagadhatja az indulás jogát. A Tanács a parlamenti jelöltek felét, a Szakértők Gyűlésébe kandidálók 75 százalékát utasította el különböző indokokra hivatkozva. Illúzió lenne tehát olyan nyugati fogalmakat emlegetni az iráni választások alkalmával, mint demokratikus, reformista, illetve bármit amit a liberális nemzetközi elméletekkel magyarázni lehet, mivel az iráni bel- és külpolitika kőkemény Realpolitik, mert a konzervatív establishment sokkal erősebb, mint akármelyik kevésbé konzervatív politikai szárny.

Bartha Bálint

Nem várt fordulat Szlovákiában

Az egyenesen elképesztőnek nevezhető eredmények közül érdemes kiemelni, hogy a kormányzó Smer-SD a várt 32-34 helyett 28,3 százalékos eredményt ért el, a második helyre a SaS (Szabadság és Szolidaritás) futott be, a negyedik-ötödik helyen pedig szélsőséges (Marián Kotleba pártját tekintve hovatovább neonácinak nevezett) pártok kerültek be a pozsonyi parlamentbe.

Ugyan a kormányalakítás kimenetelét egyelőre nem lehet megjósolni, azt kijelenthetjük, hogy – hiába nyert – a választás legnagyobb vesztese Robert Fico és a Smer-SD. A választók egyértelműen jelezték, hogy nincsenek megelégedve teljesítményével, hiába a szociális csomagok bevezetése, vagy a menekültkérdés előtérbe helyezése (utóbbi inkább a szélsőséges pártokat hozhatta helyzetbe). A kiábrándultságot jelzi az SNS és az NS eredménye, továbbá egy három hónapja gründolt párt, a Boris Kollár vállalkozó vezette Sme rodina (Család vagyunk) 6,6 százalékos eredménye, vagy a Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH) kiesése is. Fico ezzel együtt, mint a legjobb eredményt elért párt vezetője, kijelentette, hogy megpróbálkozik a kormányalakítással. Azonban egyfelől egy partner kevés lenne ehhez, másfelől a választásokat megelőzően mind ő maga, mind ellenfelei eleve kizártak jó pár lehetséges konstellációt.

sk_eredmeny.jpg

(forrás: mno.hu)

Amennyiben Ficónak nem jön össze a kormányalakítás, a szétforgácsolt jobboldal próbálkozhatna meg ezzel, azonban a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) és Kotleba Mi Szlovákiánk (NS) pártja bejutása jelentősen átalakították a mezőnyt. A szélsőséges, rendszerellenes Mi Szlovákiánkkal mindenki kizárja az együttműködést, viszont a jobboldali pártoknak akkor sincs meg a többségük az SNS nélkül, ha mindannyian összeállnak. Ráadásul emlékezhetünk a 2010-ben összeállt jobboldali koalíció 2012-es bukására, amit az a Richárd Sulík robbantott ki, aki most a második helyre vezette az SaS-t. Amennyiben nem jutnak dűlőre a pártok, egy megismételt választás sem teljesen kizárható fejlemény.

A Magyar Közösség pártja 2010 után a harmadik sikertelen parlamenti választását könyvelheti el. Berényi József kijelentette, hogy nincs győztese a választásnak (egyébként Marián Kotlebát és híveit kivéve nagyjából mindenki ezen a véleményen van), hiszen nagyon nehéz – ha nem lehetetlen – lesz stabil kormánytöbbséget hozni. A szlovákiai magyarság viszont egyértelműen a választás vesztesének tekinthető, hiszen a Most-Híd 6,5 százalékot, és ezzel 11 képviselői helyet szerzett, amelyből mindössze heten magyarok, és ez a legrosszabb eredmény Szlovákia fennállása óta.

Az igazi izgalmak tehát a választások után kezdődnek északi szomszédunknál, kíváncsian várjuk a fejleményeket.

Abelovszky Tamás

Választások Szlovákiában – ki nyer ma?

Az előzetes közvélemény-kutatások szerint semmi kétség nem férhet ahhoz, hogy a mai szlovákiai parlamenti választásokon ismét a Robert Fico vezette Smer-SD fog az élen végezni. A valódi izgalmakat az okozza, hogy az ellenzékét képező pártok közül hányan kerülnek be a parlamentbe, milyen koalíciók állhatnak fel a választást követően, illetve hogy a Magyar Közösség Pártja (MKP) meg tudja-e ugrani az ötszázalékos küszöböt.

Ami a száraz tényeket illeti: a FOCUS legutolsó, február 18-i mérése szerint (a szlovák választási törvény nem teszi lehetővé a választások előtti két hétben az adatok publikálását) a Smer – ugyan kevesebb szavazatot szerezve, mint négy évvel ezelőtt, de – 34,6 százalékos támogatottsággal magasan vezeti a népszerűségi listát. A Sieť (Háló) 14%-kal a második, a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) 8,7 százalékkal került dobogóra, őket pedig a Most-Híd, a Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH), az OĽaNO-NOVA és az SaS (Szabadság és Szolidaritás) követi. A bejutási küszöb alá szorult a Sme Rodina és az MKP. Mindez előrevetíti, hogy a Smer ezúttal nagy valószínűséggel nem fog egyedül többséget szerezni, és – ha nem talál koalíciós partnert, akkor – a vele szemben álló szétaprózott jobboldali ellenzék próbálhat kormányt alakítani. Összesen 23 politikai formációra szavazhat a közel 4,4 millió szavazó.

tben4306.jpg

(forrás: ujszo.com)

A Smernek annak ellenére csökkent a támogatottsága, hogy igyekezett kijátszani a menekültkártyát (bár Szlovákiát nem érinti a menekültválság azon felül, hogy a túlzsúfolt ausztriai traiskircheni menekülttáborból ideiglenesen Bős mellé költöztettek néhány száz embert, illetve leszámítva a 149 befogadott iraki keresztényt), többek között az osztrák és a magyar határra kerítést vizionálva. Emellett különféle szociális csomagokkal igyekezett magához édesgetni a választókat. Olcsóbbak lettek a például a vasúti bérletek, húszról tíz százalékra csökkentették néhány alapvető élelmiszer áfáját, továbbá a rezsicsökkentésben is követték Orbán Viktor példáját, és a kisfogyasztóknak visszatérítették a tavaly befizetett földgázdíjak egy részét, 10-150 euró közötti összeget. További ígéretekben is erős a regnáló miniszterelnök: egymilliárd eurós csomagjában szerepel többek között a fiatalok bérlakásprogramja, kollégiumok felújítása, az alacsony keresetűek tb-járulékának további csökkentése, stb. Az ellenzék ezzel szemben nem igazán tudta kihasználni sem a közelmúlt eseményeit (kórházi nővérek tömeges felmondása, a tanárok sztrájkja), sem pedig az egyre erősödő korrupcióellenes hangulatot. Az általános jelszavak (például korrupció elleni harc, kisvállalkozók segítése, vidékfejlesztés) különféle kombinációinak egymás mellé állítása mellett egy dologban azonban az összes párt egyetért: a menekültkvótát mindegyikük ellenzi.A Magyar Közösség Pártja – hiába az új, fiatal arcok szerepeltetése a pártlistán, a Fidesz egyértelmű támogatása és a menekültkérdés meglovagolása az aláírásgyűjtéssel – nagy valószínűséggel ezen a választáson sem fogja megugrani az ötszázalékos küszöböt, így hiába mondhatja magát erős regionális pártnak a magyarok lakta déli területeken mind települési, mind megyei szinten, a párt vezetésének el kell gondolkodnia a folytatáson. Egyes vélemények szerint ha ma az MKP nem jut be a parlamentbe, Berényi József lemondhat tisztségéről, és ebben az esetben Bárdos Gyula követheti őt a pártelnöki székben. Ebben az esetben normális esetben Orbán Viktornak is újra kellene gondolnia a felvidéki magyarok érdekképviseletét felvállaló pártokkal való viszonyt, azonban nem lehet kétségünk afelől, hogy kitart az MKP mellett, és továbbra is hűvös marad a viszony a „vegyespárttal”. A Most-Híd ezzel szemben 8-9 százalék közötti eredményre számíthat, így Bugár Béla pártja biztos lehet az újrázásban. Kérdés, hogy a hatalomra kerülés érdekében milyen összetételű kormányt preferálna Bugár. Alapvetően jobboldali koalícióban gondolkodik a Most-Híd, de a pártelnök nem zárta ki az együttműködést a Smerrel, amennyiben programcéljaik megegyeznek. Bár az előrejelzések alapján nem tűnik relevánsnak, de érdemes megemlíteni hogy ezzel szemben az MKP kizárta a koalíciót Fico pártjával (és az SNS-szel), a jelenlegi ellenzékből összeálló kormányt támogatna.

Az biztosnak látszik, hogy Fico egyedül nem fog tudni kormányt alakítani. Természetes szövetségese lehet az SNS ebben az esetben – a nacionalista párttal egyszer már kormányzott közösen a Smer-SD. A Pravda elemzése szerint második esetként szóba jöhet szövetségesként a Most-Híd és esetleg a Sieť is. Amennyiben a Smer és az SNS is a vártnál jóval kevesebb szavazatot kapna, előtérbe kerülhet a jobboldali pártok együttműködése, azonban elképzelhető, hogy ez hasonló végkimenetellel járna, mint Iveta Radičová kormányának 2012-es bukása – amikor is Fico a markába nevetve visszatért a hatalomba, könnyedén megszerezve a parlamenti többséget az előrehozott választásokon. A voksolást, az eredmények ismeretében ismét számba vesszük a lehetőségeket.

Abelovszky Tamás

Libanon: Ismét két tűz között

Libanonra nemcsak a „cédrusok országa” kifejezést szokták használni, hanem azt is, hogy a „Közel-Kelet lökhárítója”. Ezt a nevet azért kapta, mert a térségben zajló fegyveres konfliktusok, forradalmak, menekültválságok, vagy a vallási felekezetek közötti összecsapások mindig komoly következményekkel érték el az országot. Nem meglepő hát, hogy mára már a legfrissebb, iráni-szaúdi viszály hullámai is beterítették a kis közel-keleti országot.

A szaúdi kormány február 19-én felfüggesztette a Libanonnal – és egyben Franciaországgal – kötött megállapodását, miszerint 3 milliárd dollár értékben francia fegyverekkel látták volna el a Libanoni Fegyveres Erőket (LAF). Rijád továbbá bejelentette, hogy nem utalja át a libanoni rendőrségnek ígért 1 milliárd dolláros támogatást sem. Pár nappal később Szaúd-Arábia felszólította a közel-keleti országban tartózkodó állampolgárait, hogy „biztonsági okokból” hagyják el Libanont, és a közeljövőben ne is térjenek vissza. A többi Perzsa-öböl menti monarchia – Omán kivételével – követte Rijád lépéseit, sőt az Egyesült Arab Emírségek visszahívta a legtöbb diplomatáját Bejrútból.

Nemcsak a diplomáciai térben zajlik azonban hadjárat Libanon ellen: az Öböl-menti monarchiák leállították a libanoni befektetéseiket, egymás után adják el libanoni ingatlanaikat, és még a GCC (Öböl-menti Együttműködési Tanács) tagállamai is elkezdték kivonni a tőkéjüket a libanoni bankszektorból. Odáig fajult a helyzet, hogy eddig közel 100 libanoni vendégmunkást toloncoltak ki Szaúd-Arábiából. De ez még csak a kezdet, mivel a többi monarchia is hasonló lépéseket fontolgat.

A kérdés megválaszolása előtt, hogy mi is állhat a szaúdi döntés hátterében, pár mondatban fontos kitérni a két ország kapcsolatára: Libanon az 1946-os függetlensége óta jó viszonyt ápolt Szaúd-Arábiával, dacára annak, hogy az országban erős volt az arab nacionalizmus. A lakosság jelentős része szekuláris nézeteket vallott, és amolyan „ütközőállamként” funkcionált az arab nacionalista államok és monarchiák, valamint a két szuperhatalom – Egyesült Államok és a Szovjetunió – között. Az 1975-ben kitört libanoni polgárháború idején Rijád a szunnitákat támogatta, de vállalta a felek közötti közvetítést. Szaúd-Arábiának nem kis szerepe volt az 1989. október 29-én Taifában elfogadott Nemzeti Megegyezés Okmány létrejöttében, ami segített lezárni ezt a véres konfliktust (bár a fegyverek csak egy évvel később hallgattak el).

l_php.jpg

"Libanon kettős nyomás alatt" (f: The Economist)

Ezt követően évekig, különösen Rafik al-Haríri libanoni elnök ideje alatt, Szaúd-Arábia és a többi Öböl-menti monarchia dollár milliárdokkal támogatta a libanoni újjáépítést. Csakhogy Haríri 2005-ös meggyilkolásával és a 2006-os libanoni – avagy Hezbollah-izraeli – háború után jelentős megerősödtek a síita mozgalmak és Teherán is nagyobb érdeklődést kezdett mutatni Bejrút iránt. Habár az előző szaúdi uralkodót, Abdullah ibn Abdul-Aziz al-Szaúdot is nyugtalanította Irán növekvő befolyása és a Hezbollah látványos megerősödése, nem állt érdekében a libanoni politikai és társadalmi egyensúly megbontása. Helyette sokkal inkább gazdasági eszközökkel igyekezett rá nyomás gyakorolni: a libanoni külkereskedelem forgalmának több mint egynegyedét a Perzsa-öböl menti országokkal bonyolította le; Szaúd-Arábia volt Libanon legfontosabb exportpartnere; 2015-ben Libanonban az arab beruházások több mint kilencven százaléka (12 milliárd dollárt) az Öböl-menti monarchiák tették ki, miközben a libanoni üzletemberek körülbelül öt milliárd dollár értékben invesztáltak a GCC tagállamokba.

Abdullah halála és Szalman hatalomra kerülése ellenben véget vetett ennek az óvatos szaúdi nyomásgyakorlásnak, és Rijád egyre inkább nyílt színvallásra késztette az Irán és Szaúd-Arábia között egyensúlyozó Libanont. Ez a fellépés azonban nem járt sikerrel, hiszen Bejrút látványosan nem a szaúdi elképzeléseknek megfelelően cselekszik. Libanon például kimaradt – és egyben bírálta – a szunnita koalíció hadműveleteit Jemenben; a háttérben együttműködött Bassár el-Aszad szíriai elnökkel; támogatta az iráni atommegállapodást; valamint jelentősen befolyásolta a két ország viszonyát, amikor letartóztatták a drogcsempész szaúdi herceget és a mai napig nem adták ki Szaúd-Arábiának. A libanoni kormány továbbá egyike volt azoknak, akik a leghangosabban tiltakoztak Nimr an-Nimr síita vallástudós január 2-i kivégzése ellen. A január 10-én tartott Arab Liga találkozón Gibran Bászil libanoni külügyminiszter nem fogadta el a Teherán elleni határozatokat, és sokkal inkább Rijádot tette felelőssé a szunnita-síita viszony elmérgesedéséért, mintsem a teheráni vezetést.

Ennek ellenére Rijádnak nem a libanoni kormánnyal, hanem sokkal inkább a Hezbollah nevű síita szervezettel volt a legfőbb problémája, amely a libanoni politikában megkerülhetetlen tényezővé vált, miközben fegyveresei jelen vannak azokban a regionális konfliktusokban, amelyekben Szaúd-Arábia közvetve vagy közvetlenül érintett. A Hezbollah már 2012 óta harcol Bassár el-Aszad oldalán, Irakban segítenek a helyi síita milíciák kiképzésében, sőt egyes Öböl-menti politikusok és katonai vezetők beszámolói szerint a jemeni húszikkal közösen harcolnak a szaúdi szárazföldi haderők ellen Jemenben. A Szaúd-Arábiából eddig kitoloncolt libanoniakat is mind a Hezbollahhal hozták összefüggésbe, a szervezettel kapcsolatos cégeket és bankokat helyeztek tiltólistára. Rijád nem titkolt célja, hogy az általa létrehozott „iszlám NATO” egyik fő célja legyen a Hezbollahhal való leszámolás, mivel a GCC március 2-a óta terrorista csoportként tartja nyilván.

Kétségtelen, hogy a segélyek leállításával Szaúd-Arábia célja, hogy kicsit visszafogja Bejrút „túlzott” Irán-orientációját és csökkentse a Hezbollah befolyását. Könnyen lehet viszont, hogy az ország próbálkozásai fordítva sülnek el. Lehet, hogy Bejrút még szorosabbra fűzi a kapcsolatait Iránnal, együttműködik Damaszkusszal és nem a Nyugathoz, hanem majd Oroszországhoz fog fordulni fegyverekért. Rijád és a többi monarchia intézkedéseivel pont a LAF-ot gyengíti meg a legjobban, amely a libanoni egyensúly és az egység legfőbb képviselője. A hadsereg a szaúdi pénzek nélkül képtelen modern francia fegyvereket vásárolni, amivel viszont csökkenhet a terrorista csoportok elleni harc intenzitása és sikeressége. Libanon már évek óta ezeknek a radikálisoknak a célkeresztjében van, leginkább a vallási sokszínűség (54 százalék muszlim, ennek fele szunnita és fele síita, 40 százalék pedig keresztény) és a gyengének titulált államhatalom miatt. 2014-ben az Iszlám Állam az an-Núszra Fronttal közösen betört a „cédrusok országába” és egy hétig megszállás alatt tartotta Arszál városát, és a libanoni haderőnek – némi szíriai segítséggel – sikerült kiűznie a városból a terroristákat, de a mai napig itt zajlanak itt a határon fegyveres összecsapások.

A szaúdiak lépései már most komoly belpolitikai válságokat okoztak az országban: Asraf Rífi igazságügyi miniszter lemondott, a szunnita és a keresztény falangista csoportokat összefogó március 14-i koalíció azonnal nekiesett a síitáknak, a Hezbollahot és Michel Aoun vezette keresztényeket tömörítő március 8-i koalíciónak, ismét megbénítva az ideiglenes kormány működését és tovább növelve a politikai bizonytalanságot. Libanonban ugyanis 2014 óta politikai vákuum van, mivel a választások alatt senki sem szerezte meg a kétharmados többséget. A második fordulót nem tartották meg, így azóta nincs elnöke az országnak, csak „ügyvezetője” Tammám Szalám személyében. Ráadásul a GCC döntései ismét zavargásokat és összecsapásokat idézhetnek elő Libanonban, ami a nyár óta zajló „szemétválsággal” együtt szinte megoldhatatlan kihívások elé állítaná a bejrúti kormányt.

libanon-szemet.jpg

"Szemét cunami " (f: telegraph.co.uk)

Végül pedig fontos még megemlíteni, hogy a szaúdi és a többi monarchia szankciói komoly hatással lesznek a libanoni gazdaságra is. A szíriai menekültek száma elérte a 1,3 milliót, a nagyjából 4,5 millió lakosú Libanonban, miközben évtizedek óta jelenlévő mintegy fél millió palesztin menekültek ellátásáról is kénytelenek gondoskodni. A világ egyik leginkább eladósodott országa Libanon, aminek már eddig is közel 10 milliárd dollárjába került a menekültek ellátása, és emiatt Bejrút kénytelen volt újabb hiteleket felvenni a Világbanktól és több segítséget kérni az ENSZ szervezeteitől. Ám Bejrútnak a menekültválsággal együtt más gazdasági nehézségekkel kell szembenéznie: az elmúlt években közel 300 000-en szegényedtek el, kevés munkalehetőség, valamint lakosság több mint egynegyede – 1,3 millióan – külföldön vállalt munkát. Pont ez utóbbi miatt Libanon számára súlyos következményekkel járna, ha az Öböl-menti monarchiák elkezdenék kiutasítani a libanoni állampolgárokat, mivel közel 500 000 – szunnita, síita, de még keresztény is - dolgozik ezekben az országokban, akik a bevételük jelentős részét hazautalják a családjaiknak. Egyes becslések szerint a libanoni vendégmunkásak szerte a világban közel 8 milliárd dollárnyi tőkét utalnak haza, ebből 5,5 milliárd csak a GCC tagállamokból érkezik. Továbbá társadalmi feszültséget is előidézne ekkora libanoni munkaerő hazaküldése: egyrészt a kormánnyal szembe nőne az elégedetlenség, másrészt pedig a szíriai menekültekkel szemben, akik gyakran éhbérért is elvállalják ugyanazt a munkát, és így kiszorítanák őket a hazai munkaerőpiacról.

Alig telt el két hónap a 2016-os esztendőből, a libanoni kormány máris olyan helyzetben találta magát, ami középtávon a kényes politikai és társadalmi egyensúly felborulásával járhat. Rijádnak és Teheránnak is tudatosítania kellene, hogy Libanon békéjének és egységének fenntartása, sokkal fontosabb a közel-keleti befolyásáért vívott regionális párharcnál. Közel-Kelet legsokszínűbb – mintegy 18 felekezetet magába foglaló – társadalma egy tizenöt éven át tartó konfliktus alatt már megtapasztalhatta azt, hogy mit jelent „Közel-Kelet Lökhárítójának” lenni. Pont ezért nem szabad, hogy a történelem megismételje magát és Libanon ismét nagyhatalmi játszmák áldozata legyen.

Krajcsír Lukács

Lukács nemzetközi kapcsolatok elemző, elemzési területe a közel-keleti és kelet-ázsiai országok kapcsolata. Diplomáit a Nyugat-Magyarországi Egyetemen, valamint a Pannon Egyetemen szerezte. Jelenleg PhD-hallgató a Szegedi Tudományegyetemen.

Az iráni reformisták történelmi győzelme

Történelmi rekordnak minősül, hogy a 2016. február 26-án megrendezésre került iráni kettős választásokon az 55 millió szavazóképes állampolgár 60 százaléka járult az urnákhoz, aminek eredményeként mind a 290 fős parlamentben (madzslesz), mind a vallási vezetőket tömörítő 88 fős Szakértők Gyűlésében (madzslesz-e khobregán-e rahbari) meghaladja a reformisták száma a konzervatív principalistákét. Az eredmények alapján a bel- és külpolitikában akár további reformok is várhatók, de a következő legfőbb vezető (rahbar) személye is forradalmi változást hozhat az iszlám köztársaság arculatában.

A mostani eredmények azt az üzenetet közvetítik, hogy a választás nagy nyertese a reformer Haszan Rúháni miniszterelnök frakciója (Iránban hivatalosan nem működnek politikai pártok), aki sikerét annak köszönheti, hogy a P5+1 tárgyalások Irán számára előnyös lezárásával és a gazdasági szankciók feloldásával támogatói szerint elindította az országot a gazdasági fejlődés útján. Ígéretei közé tartozik, hogy bővíti Irán kereskedelmi kapcsolatait, illetve csökkenti a munkanélküliség mértékét a 70 milliós országban, ahol a lakosság több mint 60 százaléka 30 év alatti. A mostani eredmények alapján Rúháni még nagyobb hátszéllel folytathatja a megkezdett munkát, ami számára hivalatosan a 2017-ben esedékes köztársasági elnöki választásokig tart.

A voksolás kimenetele azt is jelenti, hogy a parlamentben közel azonos arányban kapnak majd helyet a reformerek (Reformerek Átható Koalíciója: A második lépés) és a konzervatív principalisták (Principalisták Nagykoalíciója, Nemzet Hangja). A bejutott képviselők 25 százaléka pedig független jelölt. Hivatalos pártok hiányában a képviselőházi politikára úgy kell tekinteni, mint elit csoportok olyan vetélkedésére, amelyben a tagok folyamatosan változnak, vagy éppen oldalt váltanak. Az iráni atomtárgyalásokkal kapcsolatos legfőbb kritika azzal kapcsolatban érte a reformistákat, hogy a Nyugattal való megegyezés/nyitás egyet jelent az ország kiárusításával. Ez ellen szól ugyanakkor az a tény is, hogy Rúháni elnök minden döntéséhez szükség van Ali Khámenei legfőbb vezető jóváhagyására. Illetve valamennyi reformista jelölt azt nyilatkozta, hogy számára az iszlám forradalom eszméinek védelme az elsődleges kötelesség, az ország arculatán nem szeretnének változtatni, csupán a gazdasági prosperitás megteremtése a céljuk.

 iran-valasztasok1.jpg

"A fiatalok változást akarnak" (f: cnn.com)

Az 1979-es iráni iszlám forradalom alatt létrehozott alkotmány egy konzervatív iszlám teokráciát teremtett meg, demokratikus elemekkel. Rúhollah Khomeini ajatollah 1989-es halálával azonban egy „csendes intellektuális forradalom” vette kezdetét, amelyben megjelentek az iszlám és szekuláris reformer irányzatok, a politikai intézményekben pedig a keményvonalasok mellett a centrista és reformista elemek (lásd. Kamrava, 2008). Ha binárissá szeretnénk egyszerűsíteni az iráni politikai aréna ábrázolását, akkor azt mondhatjuk, hogy az ország konzervatív értékeit (az iszlám forradalom eredményeit) mindenféle revízió nélkül az 1989 óta hatalmon lévő Alí Khámenei legfőbb vezető képviseli egyértelműen, míg a centrista és reformista erők aránya dinamikus a változó összetételű demokratikusan választott politikai intézményekben (Szakértők Gyűlése, Parlament, Kormány, Köztársasági elnök).

A korábbi reformer köztársasági elnök Mohammed Khátemi (1997-2005) két ciklusa alatt feszült volt a viszonya a legfőbb vezetővel, illetve társadalmi bázisát sem sikerült kiszélesítenie, így a nagy elvárások eredmény nélkül maradtak. A Khátemi és szintén korábbi elnök Rafszandzsáni támogatását is élvező reformista koalíció Rúháni elnökkel most történelmi sikert ért el, ugyanakkor a túlzott optimizmust számos szakértő túlzásnak tartja és figyelmeztetnek, hogy az iráni belpolitikát nem szabad leegyszerűsíteni a principalista-reformista ellentétre, mivel számos jelölt egyszerre több listán is előfordulhat, így a februári választás nem egyszerűen a különböző listák összecsapásáról szól.

Az iráni politikai rendszert az egyértelmű demokratikus jegyek (demokratikusan választott parlament és köztársasági elnök) ellenére gyakran írják le autoriter rezsimnek a nyugati sajtóban, amire indokot adhat, hogy a legfelsőbb vezető valamennyi politikai intézmény döntése fölött vétójoggal rendelkezik. Ráadásul az ő, illetve a legfőbb jogi méltóság jelöltjeiből összeálló 12 fős Őrök Tanácsa (iszlám alkotmányvédelmi tanács) valamennyi típusú népszavazás előtt szubjektíven megszűri a jelöltek listáját. A februári választások előtt a tizenkétezer parlamenti jelölt mintegy felét, illetve a Szakértők Gyűlése esetében a 800 jelölt mintegy négyötödét előzetesen diszkvalifikálta az Őrök Tanácsa. A legjelentősebb sikernek azt könyvelték el a reformerek, hogy mind a harminc teheráni mandátumot a reformisták koalíciója által összeállított „Remény Listájának" (liszt-e omíd) parlamenti jelöltjei szerezték meg. Ugyanakkor a szkeptikusok a jövőre nézve ezt nem tartják olyan jelentős eredménynek figyelembe véve, hogy az előzetes szűrésen szinte kivétel nélkül csupán a kevés ismertséggel és befolyással rendelkező reformer jelölteket engedte átmenni a tanács.

iran-valasztasok2.jpg

"Hallatni akarják a hangjukat" (f: csmonitor.com)

Kevesen ismerik az iráni legfelsőbb vezetőség autoritásának „gyenge pontját”, hogy a legfelsőbb vezető cím nem öröklődéssel, hanem demokratikus választás útján, a 88 fős Szakértők Gyűlésének döntésével kerül utódlásra. Az iráni belügyminisztérium február 29-én bejelentette, hogy a volt köztársasági elnök Akbar Hásemí Rafszandzsáni és a jelenlegi Haszan Rúháni is helyet szerzett a testületben 50 másik reformista szövetségesük mellett, így a parlament után a Szakértők Gyűlésében is háttérbe kerültek a keményvonalasok. Azt még a 76 éves Alí Khámenei is elismerte, hogy a soron következő Szakértők Gyűlésének összetétele meghatározó lehet utódja kiválasztásában, mivel nem lenne váratlan a következő 8 éves ciklus során bekövetkező elhalálozása. Az Őrök Tanácsa e testület esetében is elkaszálta a legprominensebb jelölteket. A reformisták karizmatikus alakját, Haszan Khomeinit (Khomeini Ajatollah dédunokája) a legfelsőbb vezető figyelmeztette, hogy ne hozzon szégyent dédapjára reformista törekvéseivel, majd az előzetes szűrésen február 10-én hivatalosan is diszkvalifikálták. Így bár a reformisták és konzervatív keményvonalasok aránya az előbbiek javára dőlt el az idei választásokon, egy esetleges döntéshelyzet esetében veterán keményvonalas képviselőkkel találják szemben magukat.

A 2016. februári választások eredményének következményeit nehéz lenne megjósolni, mindenesetre egészen biztosan igazuk van azoknak, akik ezt egy referendumként tartják számon Rúháni politikájára nézve. Mint ahogy a „második lépés” elnevezés mutatja a koalíció nevében, a nukleáris tárgyalások után a választások eredményeképpen kialakul egy olyan kedvező politikai környezet a reformista köztársasági elnök számára, amelyben könnyebben megvalósíthatja programját és a következő harmadik lépésként az elvárásoknak megfelelően Iránt kiemelheti a gazdasági recesszió állapotából. Ehhez csupán a még mindig jelentős számban lévő keményvonalasokat, a legfőbb vezetőt, az Őrök Tanácsát, illetve adott esetben a Forradalmi Gárdát kell meggyőznie az általa képviselt irány helyességéről. Mint láthatjuk, számos ellenzéki erő létezik még, de a „második lépést” megtették a reformok megvalósítása érdekében a reformisták.

Éva Ádám

Ádám nemzetközi kapcsolatok szakértő, arabista és iranista. Egyetemi diplomáját az ELTE Iszlám tanulmányok mesterképzésén szerezte. Jelenleg az ELTE Arabisztika doktori program hallgatója és az Antall József Tudásközpont munkatársa.

Dél-Amerika: Hosszú út vezet a korrupció öleléséből

Az utóbbi hónapokban politikai változások szele járta át a dél-amerikai kontinens néhány országát, például Argentínát vagy Venezuelát. De még ott is, ahol helyén maradt a régóta regnáló baloldali vezetés, repedezni látszik a rendszer. Ezzel kapcsolatban elég, ha Bolíviára utalunk, hiszen a lakosság népszavazáson utasította el (51,31 százalék), hogy Evo Morales elnök, és alelnöke, Álvaro García Linera 2019-ben is indulhassanak újabb mandátumért. A sorban azonban még említhetjük Brazíliát is, ahol Dilma Rousseff és kormánya gyakorlatilag belefulladt a korrupcióba. Az elkövetkezőkben a kontinens fajsúlyosabb országainak belpolitikai helyzetét járom körbe, igyekezvén számba venni egyes országokban az elmúlt időszak legfontosabb politikai folyamatait.

Brazíliában a korrupciót sem úgy szokás értelmezni, mint a fejlett nyugati demokráciákban. A könnyebb érthetőség kedvéért, ha az átlag brazil magasnak ítéli a rá kiszabott adót, akkor nem fizeti be, és ezt teljesen természetesnek tartja. De ha a közlekedési bírság elkerülése érdekében a rendőrnek pénzt ad, az sem tartozik számára a korrupció kategóriájába. A napokban egy letartóztatott újságírónő, Mónica Moura, aki a Petrobras olajvállalat korrupciós botrányában való érintettség miatt került előzetes letartóztatásba kijelentette, hogy az építőipar latin-amerikai zászlóshajója, az Odebrecht éveken át hatalmas összegekkel támogatta különböző dél-amerikai elnökök kampányait. Köztük például a már elhunyt Hugó Chávez 2011-es kampányát, amelynek összköltségvetése 35 millió dollárra rúgott és az újságírónő szerint ebből egymillió dollárt az Odebrecht fizetett offshore cégeken keresztül. Érdekesség, hogy az Odebrecht az egyik érintettje a Petrobras-botránynak is, miután – több más építőipari céggel egyetemben – a vállalat éveken keresztül jóval a normál piaci ár felett végezte a Petrobras építési megrendeléseit, majd a pénzt „visszaforgatták” az állami olajvállalat vezetőségébe, és azoknak a politikusoknak a zsebébe, akik szemet hunytak a történések felett.

venezuela_5.jpg

"Amnesztiát, most" - Venezuelában is megroppant a hatalom (f: elconfidencial.com)

Mindennek tetejében ráadásul már jó ideje a brazil gazdaság sem muzsikál valami fényesen. A tavalyi évben például a világ legnagyobb vasérctermelő óriásvállalata, a Vale, 12 milliárd dollárt meghaladó veszteséggel zárt, ami az utóbbi harminc év legmagasabb negatív mérlege. De már a korábban említett Petrobras is „csupán” közel hatmilliárd dollár veszteséget termelt a korrupciós ügy kipattanásakor, 2014-ben. Értelemszerűen a gazdasági válság magával hozta a politikai válságot is, és amennyiben Dilma Rousseff nem hoz meg fájdalmas politikai lépéseket (adóemelés, kiadáscsökkentés), akkor a helyzet még súlyosabbá válik. A jelenlegi felmérések alapján Rousseff a mindenkori brazil elnökök közül a legnépszerűtlenebb, hiszen támogatottsága tíz százalék alá csökkent.

A szomszédos Argentínában azonban pont ellenkező a helyzet, legalábbis ami a reményeket illeti. Az elemzők többsége abban egyetért, hogy az ország visszatért a nemzetközi porondra, miután 12 évig a „kirchnerizmus” évei alatt gyakorlatilag el volt zárva a külvilágtól. Az új argentin kormánynak nem titkolt célja lépésről lépésre haladni a belpolitikában, ezzel egyidőben pedig gyökeres változások végrehajtása a külpolitikában. Előbbiben vannak kisebb sikerek (pl. pedagógus szakszervezetekkel történő megállapodás), míg utóbbiban egyértelműen a béke, barátság és a kölcsönös tisztelet a mérvadó. Az új külügyminiszter Susana Malcorra is többször megfogalmazta, hogy az USA-hoz fűződő intelligens és felnőtthöz illő kapcsolat elengedhetetlen, de más és jobb kapcsolatra törekednek Uruguay kormányával és az EU országaival is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy az olasz miniszterelnök és a francia elnök már megfordultak argentin földön Mauricio Macri beiktatása után, Barack Obama március végi látogatása pedig jelzésértékű, egyértelmű bizonyítéka annak, hogy Argentína visszakerült a térképre. Ugyanakkor kudarc lehet Macri számára, hogy a Vatikánnal nem sikerült továbbra sem elfogadtatnia magát és kormányát, február 27-én az Apostoli palota könyvtárában mindössze 22 percre fogadta Ferenc pápa az argentin elnököt, és az arckifejezése mindvégig komor maradt. Elemzők szerint a találkozók időtartamának hosszából és a pápa arcáról lehet a legjobban leolvasni egy-egy találkozó sikerességét. A két legbefolyásosabb argentin találkozása tehát nem sikerült valami fényesen, ezt csak tetézi, hogy miután a dél-amerikai kontinens több országát végiglátogatta, a pápa megerősítette a kétoldalú találkozón, hogy 2016-ban sem készül szülőföldjére, Argentínába.

argentina.jpg

"Nem a legjobb barátok" - Mauricio Macri és a pápa (f: lanacion.com.ar)

Peruban napok óta arról cikkez a helyi sajtó, hogy Ollanta Humala elnök pénzt kapott a már említett brazil Odebrecht építőipari vállalattól. Az elnök a múlt héten ezzel kapcsolatosan be is kérette a limai brazil nagykövetet, Marcos Raposo Lopest, hogy „hivatalos információt kérjen” a brazil Globo újságban megjelentekkel kapcsolatosan. Természetesen Humala mindent tagad és visszautasította még a feltételezést is. Peruban április 10-én egyébként elnökválasztásokat rendeznek.

Bolíviában az elnök és környezete nagyon reménykedett a népszavazási győzelemben, amely Moralest és alelnökét még hatalomban tarthatta volna 2019 után is, de a 6,5 millió választópolgár többsége, még ha csak hajszállal is, de megakadályozta ezt. A közösségi média felülete nagymértékben hozzájárult a nemek győzelméhez, hiszen a kormánypropaganda nem adott teret az ellenzéki hangok megjelenítésének, ezért még a kampány hajrájában is buzdították az ellenzékiek híveiket Moralesék ellen a legnépszerűbb közösségi felületeken.

bolivia.jpg

"Szeretik, de már nem eléggé" - Evo Morales (f: nwcable.com)

Venezuelában kialakult valamiféle párbeszéd az ellenzék és a kormányzópárt között, de ez valójában még édeskevés, a felek abban értenek egyet csupán, hogy mindkét fél stratégiai célja 2016-ra a társadalmi béke. Azonban az ellenzék szerint ezt a békét nem lehet elérni anélkül, hogy változások ne következzenek be minden területen. Az ellenzék szerint egy olyan választáson, melyre az „örök parancsnok” árnyéka nem nyomja rá bélyegét, Maduro egyetlen ellenzéki jelölttel való küzdelemben sem kerülhetne ki győztesen. A kormány szerint ugyanakkor a 2014-es rendszerellenes tüntetéseket sem lehet úgy megoldani, hogy általánosságban mindenkinek megbocsájtanak, utalva arra az amnesztiatörvényre, melyet az „ellenzék” (amely a parlamentben valójában többség) terjesztett be a 2014 – es eseményekkel kapcsolatosan, amely során 43-an vesztették életüket.   Felmérések szerint a „chávizmusnak” jelenleg is ötmillió szavazója van, ami a szavazók 40 százaléka, tehát jelentős erő van még azért Maduro elnök mögött.

Chilében Bachelet elnök népszerűsége hatalmasat csorbult az elmúlt időszakban, jelenleg 65 százalék utasítja el az elnököt, míg csupán 26 százalék szerint ő a legmegfelelőbb vezetni az országot. Az ország volt elnöke, Sebastián Piñera (2010-2014) a „Capital” c. folyóiratban kritizálta az elnököt és családját utalva arra, hogy Bachelet fia és menye korrupciós ügybe keveredtek. A volt elnök a chileiek húsz százaléka szerint megkerülhetetlen szereplője lesz a 2016-os chilei belpolitikai történéseknek. Múlt pénteken Dilma Rousseff az országba látogatott, a két ország között kiváló a viszony, utoljára a brazil elnök két éve, Bachelet 2014. márciusi – második – beiktatásán látogatott el Santiago de Chilébe.

chile_1.jpg

"Mindketten komoly gondban" - Bachelet és Rousseff (f: 24horas.cl)

A fentiek alapján jól látszik, hogy Dél-Amerikában továbbra is központi helyet foglal el a korrupció kérdése, és a korrupció maga komoly gátja a térségben lévő országok fejlődésének is. Jelenléte a különböző társadalmi rétegek közötti hatalmas különbségek egyenes következménye, és hiába igyekezett mindegyik kormány csökkenteni a térségben a szegénység mértékét, az olló a gazdagok és a szegények között hosszú évtizedek óta egyre csak növekszik. Mindkét társadalmi csoportnak érdeke, hogy korrumpáljon, a szegénynek azért, hogy úgy ahogy, de tengesse életét, a gazdagnak pedig azért, hogy társadalmi státusát és primátusát megerősítse. Gyakorlatilag kijelenthetjük, hogy a latin-amerikai országok lakóinak elege lett a korrupcióból és a jövő azt sejteti, hogy legyen egy kormány bal- vagy jobboldali, ha a népharag fellángol, mindkettő leváltásra kerül. A társadalom törvény előtti egyenlőséget akar, szociális jogokat és az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférést. Ma csak azoknak van erre esélyük, akik meg tudnak fizetni egy ügyvédet. Egyelőre tehát borús az idő a kontinens felett.

Erőss Bulcsú

Konferencia a magyar-román együttműködés jegyében

Legutóbb két éve, 2014 tavaszán rendezte meg a Mathias Corvinus Collegium (MCC) a Neighbourhood Dialogues című mini-konferenciáját, amely azzal a nem titkolt céllal jött létre, hogy közelebb hozza egymáshoz hazánkat és szomszédait. Az első rendezvény magyar-szlovák szemszögből vizsgált elsősorban népesedési kérdéseket, a mostani második pedig, amely magyar-román fókusszal valósul meg, a két ország EU-s teljesítményét próbálja meg górcső alá vonni. A márciusi konferencia hátteréről, valamint pontos céljairól beszélgettünk Zemkó Boglárka projektvezetővel.

 

Két évvel ezelőtt az elődöd, Légrádi Zsófi, aki a Neighbourhood Dialogues ötletgazdája is volt, azt mondta, hogy egy konferenciasorozat létrehozása a legfőbb célotok, amely évről évre olyan témákat vizsgál, melyek nemcsak nekünk, magyaroknak, de az éppen aktuális meghívott szomszédunknak is fontos, mert ezek az aktuális és fontos témák segíthetik elő egymás megismerését. Személy szerint Te hogy látod, a korábbi magyar–szlovák, majd most a küszöbön álló magyar–román konferencia valóban hidat képez / képezhet hazánk és szomszédai között?

Zemkó Boglárka (ZB): A konferenciánk mögött meghúzódó alapcél valóban egymás megismerése. Ráadásul ez a törekvés nem hogy nem változott az elmúlt két évben, hanem csak erősebb lett, köszönhetően annak, hogy a szomszédos országok fiataljainak érdeklődése elképesztő. Hihetetlen öröm látni, hogy bármilyen külföldi egyetemet, diákszervezetet, szakkollégiumot keresünk meg a rendezvényünkkel, a válasz szinte minden esetben pozitív. De nemcsak Szlovákia vagy Románia irányából van őszinte fogadókészség, hanem például Lengyelországból és Csehországból is.

mcc-nd_logo.jpg

Ez remekül hangzik, ugyanakkor meg kell kérdeznem: ha ennyire nagy az érdeklődés a konferencia iránt, akkor hogyhogy kimaradt rögtön egy év? Vagy az első konferencia tanulságai miatt gondoltátok úgy, hogy inkább maradjon ki egy év, hogy legközelebb minden tökéletes legyen?

ZB: Úgy gondolom, hogy Zsófival az élen hatalmas munkát végeztünk (Boglárka két éve, a magyar-szlovák konferencián projektmunkatárs volt – szerző) már az első évben is, főleg úgy, hogy ezt az egészet mi a nulláról kezdtük el: nem voltak kész kereteink, programunk, bejáratott kapcsolatrendszerünk. Ennek ellenére szerintem létrehoztunk egy működőképes, sikeres, és sokak által érdeklődéssel követett rendezvényt. Természetesen a fontos tanulságokat levontuk, illetve levontam, és az idei konferencia már ezek figyelembevételével szerveződik.

Mondasz néhány ilyet?

ZB: Persze, szívesen. Az első és legfontosabb, hogy a magyar-szlovák eseményre jellemző kiemelkedő szakmaiságot mindenképpen meg akarjuk őrizni, éppen ezért idén is felkészült, az adott területeken járatos kutatókat, szakembereket, politikusokat hívunk meg a rendezvényre. A második, hogy konferencia alapját adó párbeszédet, egymás jobb megismerésének lehetőségét szintén megőrizzük. Ehhez részben a felvetett témák (mind a fő-, mind a mellékterületek relevánsak a két ország szemszögéből), a meghívott, és előbb emlegetett szakmai előadók (minden témában egy hazai, egy szomszéd országbeli és egy további, független nemzetközi szakértő kerül meghívásra), valamint a résztvevő hallgatóság (fele-fele arányban lesznek hazai és régiós fiatalok) ad majd megfelelő alapot. A harmadik, hogy a gyakorlati aspektusát az eseménynek erősíteni fogjuk, tehát, hogy ne csak szakmai előadások, beszélgetések és viták kísérjék az egészet, hanem adott esetben legyenek világos, kézzelfogható eredmények is. Ez az első konferencián kisebb hangsúlyt kapott, de idén kiemelt célunk, hogy működő, a jövőben felhasználható együttműködési stratégiákat dolgozzunk ki a két ország számára. Végezetül pedig, amin szintén van még mit javítanunk, az a hazai diákok elérése és bevonása.

Nem érdeklődnek a hazai fiatalok? Vagy csak a szomszédos országok fiataljai aktívabbak?

ZB: Utóbbit mondanám. De tény, előbbi sem áll távol a valóságtól. Legalábbis a magyar–szlovák konferencia egyik fontos tapasztalata volt, és ez azért az idei szervezőmunka közben is látszik, hogy a hazai diákok valamivel visszafogottabbak, tartózkodóbbak, mint a régiós fiatalok. Holott az első rendezvény témái (demográfiai trendek, népesedési politika, nyugdíjrendszerek, elvándorlás), csak úgy, mint az idei (uniós szereplés, jogharmonizáció, gazdasági kilátások), abszolút releváns kérdéseket feszeget a magyar diákok számára is. Mindenesetre bízunk benne, sőt, lényegében biztosak vagyunk benne, hogy a kisebb nehézségek ellenére a konferencián közel egyensúlyban lesznek a külföldi és hazai diákok, köszönhetőn olyan partnereknek, mint a Rajk, az Arsboni vagy az AEGEE.

mcc-bogi.jpg

Zemkó Boglárka

Melyek az idei magyar–román konferencia legfontosabb témái?

ZB: Magyarország, valamint Románia elért eredményei, valamint jövője az Európai Unióban. Tehát honnan indult a két ország, milyen célokkal, és ezekből mit sikerült elérni, mit nem, és mi várható a közeljövőben. Továbbá nagyon fontos, és erre külön hangsúlyt fektetünk, hogy megvizsgáljuk azokat a pontokat, lehetőségeket, amelyek mentén a két ország szorosabban együtt tud, együtt tudna, vagy együtt is tudott működni, és hogy ezeknek milyen pozitív következményei voltak vagy lehetnek.

A rendezvény struktúrája ezt a meglehetősen széles spektrumot át tudja fogni?

ZB: Biztosan. A célunk ugyanis nem egy mélyen szakmai konferencia megszervezése, ahol minden egyes kérdést az alapoktól mostanáig vizsgálunk, minden kis részletet elemezve. Egy komoly, a szakmaiságot és a gyakorlati tapasztalatokat vegyítő eseményt szeretnénk megvalósítani, ahol minden résztvevő kap egy biztos, jól használható képet arról, hogy hol és merre tart a két vizsgált ország az EU-ban. Röviden ezért úgy fogalmaznék, hogy kiváló szakmai alaptudást adunk a jövő vizsgálatához.

Ez utóbbi elérését segíti minden jelentős panel. A kétnapos konferencia első napján lesz egy külpolitikusok, diplomaták, uniós szakértők meghívásával zajló kerekasztal („két ország helyzetének meghatározása”), majd egy neves jogász részvételével egy jogharmonizációs rész („jogi folyamatok: sikerek, kudarcok, jövő”). Ezeket követi további két panel, amely a legfontosabb aktuális témákat vizsgálja (gazdaság / migráció). A konferencia második napján pedig a fiatalok néhány gyakorlati workshop keretén belül lehetséges forgatókönyveket dolgoznak ki meghatározott dimenziók mentén (EU jövője, a két ország gazdasági helyzetének alakulása), majd ezekhez a forgatókönyvekhez készítenek elő együttműködési stratégiákat.

Most amúgy hol álltok a szervezésben?

ZB: Összességében jól. Az idei projektcsapat is nagyon lelkes, mindenki remek munkát végez. A kitűzött határidőket sikerült tartanunk, jelenleg marketingkampányunkon dolgozunk. Néhány területen természetesen még van mit tenni. Ilyen például a hazai fiatalok bevonása, amit korábban említettem is, viszont azzal, hogy idén is 40-50 fő meghívását tervezzük, durván fele-fele arányban, érzésem szerint ezzel sem lehet / lesz gond.

Szóval egy év kihagyás után ismét egy sikeres Neighbourhood Dialogues elé nézünk?

ZB: Semmi kétségem efelől.

 

A soron következő, magyar-román fókuszú Neighbourhood Dialogues 2016. március 18-19 között kerül megrendezésre Budapesten. A konferencia médiapartnere a DiploMaci blog.

Izrael példátlan összegeket csoportosít át az arab közösség felzárkóztatására

Az idei év két szempontból is fordulópont az izraeli és a palesztin arabság életében: Izrael ezer milliárd forintnak megfelelő sékelt különít el az arab közösségének felzárkóztatására, ezzel egy időben a Palesztin Hatósággal is a korábbinál intenzívebb gazdasági együttműködésről folynak tárgyalások. A zsidó állam nem csupán gazdasági potenciálját igyekszik növelni, hanem mindez szorosan összefügg az ország biztonsági helyzetével.

Szilveszter előtt egy nappal az izraeli törvényhozás példa nélküli gazdasági tervet fogadott el az izraeli arab közösségek gazdasági körülményeinek fejlesztésére vonatkozóan. A következő öt évben 15 milliárd sékelt, azaz több, mint ezer milliárd forintnak megfelelő összeget csoportosítanak át a költségvetésben az arab szektor számára. A terv számos elemből áll, beszédes, hogy az ipari parkok támogatására és a Negev-sivatagban élőknek szánt beruházásokra szánt keretösszegek közel fele az arab közösségek javára lesz elkülönítve az idei évtől kezdve. Más területeken is a fő szabály, hogy az arab szektort gyarapító fejlesztésekre legalább az egyes költségvetési keretszámok 20%-át kell költeni, amely megegyezik az izraeli népességen belül az arabok számarányával. A kiemelt területeken továbbá preferenciális elbírálás alá esnek ezek a projektek és így a támogatási arányok 25-30% körül mozognak a következő öt évben, például a közlekedési beruházások területén. Az arab közösség természetesen nem egy homogén egység, a keresztény arabság még a többségi zsidó társadalomnál is magasabb arányban rendelkezik egyetemi diplomával és jelentősen felülreprezentáltak az egészségügyben, míg az arab anyanyelvű drúzok a fegyveres szerveknél szolgálnak kiemelt arányban. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az izraeli arabság által lakott területek többsége felzárkóztatásra szorul, az idén elindított fejlesztési mechanizmus pedig már néhány éven belül látványos eredményeket hozhat.

f141202zzff04.jpg

Móse Kahlon, Izrael pénzügyminisztere (forrás: The Times of Israel)

Izrael ugyan a világ egyik legmagasabb egy főre eső nemzeti össztermékével büszkélkedhet, azonban az OECD tagállamok közül társadalmi egyenlőség tekintetében a sereghajtók között található, így fontos a leszakadó arabság gazdasági integrálása. A mostani gazdasági paktum bemutatta egyben, hogy milyen kiterjedt hatalommal rendelkezik az izraeli pénzügyminisztérium költségvetési osztálya, amely a tervet kidolgozta és az izraeli pénzügyminiszter, Móse Kahlon vezetésével azt ellentmondást nem tűrően keresztülnyomta a törvényhozáson. Emellett hatékonynak bizonyult az izraeli arab pártok közös indulása a legutóbbi parlamenti választásokon. A Knesszetben harmadik legerősebb frakcióval rendelkező arab-nacionalista, iszlamista, kommunista összefogásból született Egyesült Lista érdekérvényesítő képessége elengedhetetlen volt a terv elfogadásában és fontos szerep hárul rá a végrehajtás ellenőrzésében is.

Mindeközben napvilágra került, hogy Kahlon előrehaladott tárgyalásokat folytat palesztin kollégájával a ciszjordániai munkaerő és a palesztin cégek Izraelben való működésének megkönnyítéséről, továbbá a palesztin területek infrastruktúrájának fejlesztéséről. A kialakítás alatt lévő megállapodás segítségével különösen a fiatal palesztinok körében magas munkanélküliséget kívánják leszorítani a felek. A terv a palesztinok gazdasági körülményeinek javítása révén egyrészt segíthet a már fél éve tartó forrongás lecsillapításában, ugyanakkor Izraelnek nagy szüksége van a friss munkaerőre, hiszen nemzetgazdasága szinte „túlnőtte önmagát”.

Az izraeli politikai viszonyokhoz képest, ahol a parlamenti pártok hosszas bizottsági vitákba bonyolódnak az egyes kérdések kapcsán, mindkét terv meglepően gyorsan halad a megvalósulás felé. A gazdasági intézkedések, amelyek az izraeli és palesztin arabság gazdasági jólétét igyekeznek fejleszteni kimondva- kimondatlanul elsődlegesen nemzetbiztonsági kérdésnek számítanak Izraelben. Hozzájárulnak a hazai nyugalomhoz, biztosítják a nemzetközi jóindulatot, végső soron pedig az izraeli kormány is pontosan tudja, hogy az ország kis méretéből következően ki kell használnia minden lehetőséget a gazdasági potenciál növelésére, amelyre aránytalanul nagy terheket rónak a katonai kiadások. Márpedig a jelenlegi közel-keleti állapotokat nézve az izraeli haderő fejlesztése továbbra is az ország nemzeti össztermékének jelentős részét követeli majd.

Csepregi Zsolt

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu