„Németország túl sokáig élvezte a luxust, hogy olyannak képzelte magát, mint egy kis ország. Most, hogy az új kormány végre összeállt, Németországnak el kell kezdeni úgy gondolkodni és cselekedni, mint egy erős gazdasági hatalom – lehetőleg mielőtt az új miniszterek belekényelmesednek a régi rutinokba.”

Ezt állítja Sophia Besch, és ha megnézzük, valóban igaza van: a választási kampányban alig esett szó Németország Európa-politikájáról, leginkább belföldi témák voltak terítéken. A világban zajló fejlemények, nevezetesen Donald Trump elnöksége, Emmanuel Macron reformtervei és a Brexit olyan kihívások elé állítják Németországot, amihez egyértelmű stratégiával kell bírnia.

Az új koalíciós kormány, bár Európa-politikáját a macroni tervekre válaszul készítette el, kevéssé valószínű, hogy alapvetően gondolná át a gazdaságpolitikáját – kizárt, hogy támogasson olyan ötleteket, mint a közösségi adósságmegosztás, vagy egy komolyabb méretű közös büdzsé kialakítása, írja a szerző.

Ezen kívül viszont sok egyéb gazdaságpolitikai lépést tehet és kell tennie. Uniós szinten erősíthetné a tőkepiaci és a bankuniót, pénzt tehetne a bankmentő programokba. Ehhez feltételül kötheti, hogy tagállami szinten tisztítsák meg a bankrendszert, és hozzanak sokkal szigorúbb szabályokat rájuk vonatkozóan.

Belföldön komoly feladat, hogy leszorítsa az államháztartási többletet és felpörgesse a fogyasztást, például az alacsonyabb keresetűek helyzetbe hozásával és a közszférai dolgozók megerősítésével. Az új kormánynak új kereskedelempolitikával is elő kell rukkolnia, hiszen a Trump-adminisztráció protekcionista politikájával hatalmi vákuum keletkezett a világpolitikában, ami tökéletes lehetőség Németország és az EU számára. Az új kereskedelempolitikának egyéb célokat is szolgálnia kell, hiszen ezzel tudja Németország a piacgazdaság és a jogállamiság eszméjét erősíteni a tágabb szomszédságában.

A teljes cikket itt olvashatja el:
https://www.project-syndicate.org/commentary/new-german-government-european-agenda-by-sophia-besch-2018-03?a_la=english&a_d=5a9d0b8678b6c7256049e4b6&a_m=&a_a=click&a_s=&a_p=%2Ftopic%2Fwill-germany-lead&a_li=new-german-government-european-agenda-by-sophia-besch-2018-03&a_pa=topic-commentaries&a_ps=

Németh Olivér

Az Iszlám Állam bukásával régi ellenség ismételt felbukkanásától lehet tartani: a Council on Foreign Relations elemzése arra próbál rávilágítani, hogy a 2011-es arab tavasz óta történt események csendes nyertese nem más lehet, mint az al-Kaida.

„Miközben az elmúlt években az Iszlám Állam sikeresen uralta a főbb címeket, és a különféle belbiztonsági szolgálatokat, az al-Kaida csendben újjáépítette önmagát. A múlt nyáron tett, új egyesülésről szóló nyilatkozata a szervezet afganisztáni jelenlétének feltámadásával, valamint a szíriai, jemeni, s szomáliai helyzetének megerősítésével kombinálva csak aláhúzza a rugalmasságát és valós erejét az Egyesült Államok néhai terrorista ellenségének.”

„Noha az al-Kaida újjáépítésének és újjászervezésének kezdete visszább datálódik a 2011-es arab tavasz kezdeténél, az azt követő felfordulás kétségkívül hozzásegítette a szervezetet ahhoz, hogy magára találjon. A 2011-es és 2012-es sikeres merényletek sora ugyan arra engedte következtetni az optimistákat, hogy az al-Kaida egy legyőzött erő, mégis úgy tűnik, hogy az al-Kaida azok közé a regionális szervezetek közé tartozik, akik a legtöbbet tudtak profitálni az arab tavasz csúcsán.”

„Az al-Kaidához hű egységek, valamint a különféle szövetségeseik jelenleg több tízezres létszámot tesznek ki, elegendő képességgel arra, hogy megbontsák a regionális stabilitást, vagy hogy támadásokat indítsanak a deklarált ellenségeikkel szemben. Csak Szíriában több, mint 20 000 főnek parancsol a szervezet, és valószínűsíthető, hogy további 4000 Jemenben, és 7000 Szomáliában várja az utasításokat.”

„A szervezet nagyhangú, szektákra emlékeztető hangvételben tett kinyilatkoztatásai a közösségi médiában tovább élesítették a történelmi ellentéteket a szunniták és síiták között, ami kellően hatásos belépőt adott ahhoz, hogy megszilárdítsák jelenlétüket a szíriai belpolitikában. Az al-Kaida választott eszköze a Dzsabat an-Núszra front lett, mely az iraki al-Kaida csatlósaként kezdte, azonban miután utóbbi átszervezte magát az iraki Iszlám Állammá (ISI), az al-Kaida vette át a jelentősen megerősödött szervezet felett az irányítást.”

„Noha az Iszlám Állam uralta a világ fókuszát az elmúlt években, az al-Kaida a háttérben meghúzódva erősítette meg különféle bástyáit. A valóság az, hogy jelenleg az al-Kaida már sokkal veszedelmesebb fenyegetést jelent Szíriában, mint az ISIS. A Hajat Tahrir al-Sham nevű szervezet, mely a legutóbbi al-Kaida által szövetségbe fogott alakulat jelenleg a legnagyobb lázadó csoport az országban, mely az elmúlt évben egész Idlib tartományra kiterjesztette befolyását, végig a szír-török határ mentén.”

„Az ISIS jelenleg már nem tudja felvenni a versenyt az al-Kaidával sem a világra gyakorolt hatást, sem az emberi erőforrásokat, sem a szervezetek kohézióját tekintve. Csak két szempont szerint bizonyul erősebbnek az Iszlám Állam riválisánál: a brandjének erősségét, s azt a vélelmezett képességet tekintve, hogy hatalmas port kavaró terrortámadásokat képes végrehajtani Európában.”

A cikket a következő linken olvashatja:

https://www.cfr.org/expert-brief/al-qaedas-resurrection 

Holló Richárd

A Közel-Keletet érintő amerikai politika realitásairól ír a Council on Foreign Relations elemzése. A Trump-kormány ambícióit egyrészt jellemzi az Obama-féle iránnyal való szembefordulás, másrészt az, hogy sok esetben a nyolcvanas, kilencvenes évek módszereire, elviségére emlékeztet a jelenlegi stratégia.

„Klisévé vált kijelenteni, hogy a Közel-Kelet egy olyan abszurd örvény, melyet a halál, az erőszak, a degradáció, a korrupció, extrémizmus és önkényuralom ural, s mindezt Donald Trump csak még rosszabbá tette, hála a bárminemű reális stratégia hiányának. Első ránézésre Trump politikája a penge élen való táncnak, egyszerű keménykedő retorikának tűnhet, mely nélkülöz mindenféle mélységet.”

Végigtekintve az iraki újjáépítési konferencia kudarcán, és a török elnök, Recep Tayyip Erdogan azon fenyegetésén, hogy az amerikai katonai vezetést egy "ottomán pofonban" kéne részesíteni, Tillerson közel-keleti útjának valódi üzenete az, hogy az amerikai politika sokkal inkább érdekeket, semmint értékeket tart fontosabbnak a térségben. Ez pedig inkább emlékeztet a nyolcvanas, kilencvenes évek amerikai politikájára, nem pedig egy újszerű, az egész sivatagot magából kiforgató megvadult Trumpra, ahogy egyes kommentárok jelenleg igyekeznek beállítani a helyzetet.”

„Három fő csapásvonal fedezhető fel: a terrorizmus elleni harc, Irán visszaszorítása és Izrael támogatása. Ezért van az, hogy Tillerson találkozik Sziszi elnökkel Kairóban, azt üzenve, hogy a Trump-csapat addig támogatja "saját fiait" amíg ők osztoznak az amerikai érdekeken.”

„A korábbi stratégia a meglévő amerikai dominancia ideájára építkezett. De amíg jelenleg az Egyesült Államok továbbra is jelentős erőket tud felsorakoztatni a különféle regionális ellenségei ellen, szövetségesei már nem szentelnek figyelmet az ő érdekeinek. Régen elmúltak azok az idők, amikor a szaúdiak, a törökök, az Emirátusok, az izraeliek mind úgy gondolták, hogy Washington felhatalmazást bír adott politikájának megvalósítására, vagy hogy a Fehér Ház jogosult rendet és stabilitást hozni a térségbe. Most már e hatalmak mind szeretnének saját kézzel belenyúlni a regionális politikába, mely törekvések attól függetlenül súlyos következményekkel járnak, hogy Washington mit kívánna tenni. A brutális valóság az, hogy a Közel-Kelet továbbra is önkénnyel átszőtt, és instabil régió fog maradni, a washingtoni szándékoktól függetlenül.”

A teljes cikket a követkeő linken olvashatja el:

https://www.cfr.org/blog/trumps-middle-east-strategy-totally-boring

A közeljövőben esedékessé válik Donald Trump és Benjamin Netanjahu találkozása. A két vezető számos nagy jelentőségű megoldatlan problémával kénytelen szembenézni, azonban jelenleg vitán felül áll, hogy a legégetőbb kérdés az, hogy hogyan fékezzék még Irán térnyerését Szíriában.

„Izrael korábbi figyelmeztetései beigazolódni látszanak a február tizedikei, izraeli légtérbe behatoló iráni drón akciójának fényében, így Trumpnak és Netanjahunak mindenképp meg kell fontolnia hogyan segíthetné az Egyesült Államok Izraelt abban, hogy hogyan védje ki és hárítsa el az efféle támadásokat.”

„Az izraelieknek el lehet nézni azt a zavarodottságot, melyet a jelenlegi amerikai politikával kapcsolatban érezhettek. A január tizenhetedikei, Szíriát érintő beszédében a külügyminiszter Rex Tillerson megjelölt 5 fő feladatot, melyet a Szíriában maradt 2000 fős amerikai különleges egységnek szánnak az Iszlám Állam legyőzését követően. Ezek között ugyan szerepel Irán szíriai katonai berendezkedésének megakadályozása, de Tillerson azon döntése, hogy a közel-keleti körútja során nem látogat el Izraelbe, rossz fényt vetett az amerikai-izraeli koordináció alakulására, főleg a február tizedikei események tükrében.”

„Hogy a problémát tetőzze, február huszonharmadikán Trump közölte a riporterekkel, hogy az amerikai csapatok szíriai jelenlétének egyetlen célja van: "Egy okunk van ott lenni: hogy elkapjuk az ISIS-t, megszabaduljunk az ISIS-től, és hazamenjünk."”

„Most, hogy Irán egyre agresszívebben telepít síita milíciákat, drón operátorokat, és más felszereléseket Szíriába azzal a kimondott szándékkal, hogy ezekkel Izraelt támadja, a zsidó államnak ki kell terjesztenie csapásméréseinek célját, mind földrajzilag, mind az elérni kívánt cél tekintetében.”

„A jól megszervezett nyilatkozatok és demonstrációk Izrael önvédelmi jogának támogatására segíthetnek megerősíteni azt az értelmezést, hogy jelenleg nem Izrael az agresszor, hanem csak válaszol az iráni fenyegetésekre. Ez jelenleg valószerűbb, mint bármikor korábban, tekintve, hogy Irán először mért közvetlenül, s nem valamilyen közvetett úton támadást Izraelre.”

„Az Egyesült Államoknak diplomáciai erőfejtésekkel is ki kéne egészítenie a támogatását, melyeknek 3 fő célra kellene fókuszálniuk: Oroszországra, Libanonra és Iránra. Izrael ugyan jól kezeli a közte és Oroszország közti konfliktusok felszámolását, de az Egyesült Államoknak közben kéne járnia abban, hogy megerősítse Izrael kérelmeit arra nézve, hogy Moszkva emeljen kifogást az iráni provokációk, és katonai jelenlét ellen Szíriában. Libanonban, mely ország jelentős szenvedéseket lesz kénytelen eltűrni, ha a Hezbollah csatlakozik az összetűzésekhez, az Egyesült Államoknak alá kéne támasztania Izrael elrettentő üzeneteit.”

„A rakétavédelem egy újabb jelentős területe az amerikai támogatásnak. Izrael közepes és nagy hatótávolságú rakétarendszerei ugyan telepítve lettek, és működőképesek, de továbbra is korlátozott lefedettséget garantálnak. Elfogó rakéták felgyorsított gyártását célzó ütemtervvel lehetne segíteni Izraelt abban, hogy hatékonyabban védje meg magát egy esetleges valós háború esetén.”

„Irán visszaszorítása, vagy talán egy nap a harc Irán ellen egy közös amerikai-izraeli érdek és projekt. Izrael védelmének támogatása mellett biztosítanunk kell, hogy minden jövőbeli lépést tekintve a két állam koordináltan jár el.”

A teljes cikket a következő linken olvashatja el:

http://foreignpolicy.com/2018/03/04/bibi-needs-trumps-help-countering-iran-in-syria/

Holló Richárd

Az Európai Unió intézményeinek csökkenteni kellene az adósság mértékét a soron következő többéves költségvetés megbeszélései során.

Az Európai Bizottság és az Európai Parlament reméli, hogy kevesebb, mint egy éven belül megállapodásra jutnak a következő többéves pénzügyi keretről. Ami csúcsteljesítmény lenne, hiszen a költségvetésnek számos kihívásra kell választ adnia: a Brexit által okozott 90 milliárd eurós hiánytól kezdve, az új prioritásokon (biztonságon, bevándorláson, védelmen és éghajlatváltozáson) át, az uniós fővárosok közötti nézeteltérésekig.

A legtöbb uniós vezető február 23-án fogadta el, hogy 2020 után további forrásokat fognak az EU költségvetésébe beilleszteni. A kiegyensúlyozott költségvetés fogalmát nem szabad elavultnak tekinteni, ugyanis a szociális paktum középpontjában áll.

24 tagállam még az év vége előtt elköltötte állami jövedelme teljes részét, közülük Franciaország volt a legkiegyensúlyozatlanabb pozícióban (55 nap fedezet nélkül, enyhe romlás az előző évhez képest), majd Spanyolország (50 nap fedezet nélkül, enyhe romlás), és Románia (48 nap fedezet nélkül, éles romlás). Csupán négy tagállam (Németország, Svédország, Málta, Ciprus) könyvelhetett el többletet.

A teljes cikket itt olvashatja el:

https://www.euractiv.com/section/eu-priorities-2020/opinion/debt-a-measure-of-eu-democracies-illness/  

Kovalovszki Kartal

Talán kicsit megbújik az a hír a tavalyi német, illetve az idei magyarországi választások árnyékában, hogy március 4-én választásokat tartanak Olaszországban. Az ország jelenleg is sok gazdasági-társadalmi problémával bír, nem sikerült teljesen kilábalni a 2008-as válság okozta sokkból. Ez pedig lecsapódik a politikában is – a baloldal gyengülése és az euroszkeptikusok megerősödése tisztán látható tendencia, ami ezen a választáson azonban patthelyzet kialakulásával fenyeget.

Nehéz finomítani azt a tényt, hogy az olaszok nem éppenséggel a stabil kormányaikról ismertek - az Olasz Köztársaság 1946-os kikiáltása óta 28 kormányfő 72 év alatt 64 kormányt emésztett fel. A jelenlegi kormányfő, Paolo Gentiloni 2016 decembere óta van hatalmon, miután az előző miniszterelnök, Matteo Renzi lemondott tisztségéről alkotmányos reformtervezetének népszavazáson történő elutasítása nyomán.

A sok kormányalakítás annak is köszönhető, hogy (magyar mércével mérve főleg) sok párt van jelen a parlamentben, így ritkán van egy vagy két pártnak egyértelmű kormánytöbbsége. Ezért sok pártot kell bevonni a kormánykoalícióba, ami így meglehetősen ingatag, akár egy-két párt kilépésével is elveszhet a többség.

A jelenlegi választáson alapvetően három erőcentrum van: az Öt Csillag Mozgalom (Movimento 5 Stelle - M5S) euroszkeptikus párt; a jobbközép koalíció, amiben megtalálható a Silvio Berlusconi fémjelezte Forza Italia, a szélsőjobboldali Fratelli d’Italia és a szintén euroszkeptikus Lega Nord; illetve megméretteti magát a balközép szövetség is, aminek egyértelműen meghatározó pártja a Demokrata Párt (Partito Democratico - PD), amely jelenleg a miniszterelnököt adja.

Nézzük meg először a balközepet: a pártelnök és az erős ember még mindig Matteo Renzi, aki – ha uniós szemszögből nézzük – tökéletes partner lenne Emmanuel Macronnak az eurózónára és egyáltalán az EU-ra vonatkozó reformtervei véghezviteléhez. A belpolitikára vonatkozóan Renzi óvatos gazdaságpolitikát ígért, ami a GDP 130%-ára rúgó olasz államadósság fényében nem egy rossz gondolat. Emellett komoly családtámogatást (Olaszországban egy szülőképes nőre körülbelül 1,4 gyermek jut a Világbank 2016-os adatai alapján) és azt is ígérte, hogy minden biztonságpolitikára költött euróra egy kultúrára költött euró jut.

Matteo Renzi (Demokrata Párt) ex-miniszterelnök
Forrás: Termometro Politico, https://www.termometropolitico.it/1245677_matteo-renzi-premier-ombra.html

A jobbközép pártszövetség Magyarországon is ismert húzóneve a híres-hírhedt Silvio Berlusconi, aki pártja, a Forza Italia listavezetőjeként szerepel a választásokon. Fontos megjegyezni azonban, hogy még ha meg is nyerné a választást, nem lehetne miniszterelnök: 2013-ban adócsalás miatt elítélték, amivel az olasz korrupcióellenes törvények alapján a Szenátus automatikusan eltiltotta 6 évre közhivatal viselésétől. Berlusconi azt ígéri választóinak, hogy egyszerűsítené az adórendszert, egykulcsos adót vezetne be, így mindenkinek egységesen 23% jövedelemadót kellene fizetnie. Tervét szövetségese, a Lega Nord is támogatja, bár ezt alacsonyabb adókulccsal képzeli el.

Az Öt Csillag Mozgalom a többiektől eltérően egyedül méretteti meg magát. Listavezetője, Luigi di Maio már enyhített a szélsőségesen euroszkeptikus retorikán, ami megalakításától kezdve jellemezte a pártot, hogy nagyobb támogatottságot érhessen el – már nem ragaszkodnak ahhoz, hogy népszavazást írjanak ki az euró használatáról.

A bevándorlás, ami komolyan sújtja Olaszországot, természetesen a kampányban is fontos téma. A jobbközép pártszövetség álláspontja a kérdésben a szigorú határvédelem mellett az, hogy az adott országokban, helyben kell segíteni, ott kell megakadályozni, hogy a menekültek elinduljanak, míg a már Olaszországban lévő, illegálisan ott tartózkodókat pedig visszaküldenék hazájukba. A M5S hívószava a kérdésben a „zéró partraszállás”, de ezt szintén a helyben való támogatásokkal képzelik el. Emellett a beérkező menekültek automatikus, európai szintű elosztását, és a menekültkérelmek egyszerűbb és gyorsabb elbírálását ígérik. A PD szintén támogatja a helyben segítés tervét, fejlesztene az uniós elosztási mechanizmuson, illetve felvenné a harcot az emberkereskedelemmel, folytatná az emberek kimentését a Földközi-tengeren imbolygó bárkáikról, és védelmet nyújtana a háborúk és üldöztetések ellen menekülők számára.

Balról jobbra: Giorgia Meloni (Fratelli d’Italia), Silvio Berlusconi (Forza Italia) és Matteo Salvini (Lega Nord)
Forrás: repubblica.it, http://www.repubblica.it/politica/2018/01/06/news/arcore_berlusconi_meloni_salvini-185956273/

A menekültkérdésen felül több egyéb probléma is akad Olaszországban. Érintettem már a magas államadósságot, de a gazdasági-pénzügyi jellegű gondok nem merülnek ki ebben: ide sorolható a nehéz helyzetben lévő, és sok rossz hitellel rendelkező olasz bankrendszer; az alacsony gazdasági növekedés, főleg a déli régiókban, illetve a magas, 2017 végén 10,8%-os munkanélküliségi ráta, ami a fiatalok körében még magasabb, 32,2% (Istat, 2017 decemberi eredmény). Emellett pedig aggasztó a már említett alacsony termelékenységi ráta, ami komoly népességfogyást eredményez az országban.

Mindezek a gondok megmutatkoznak a győzelmi esélyekben is. A legutóbbi adatok február 16-án jöttek ki, Olaszországban ugyanis a választások előtt két héttel nem tehetnek közzé új közvéleménykutatásokat. Az eredményekből kitűnik, hogy sokan Renzit és a baloldalt okolják az ország nehéz helyzetéért: a közvéleménykutatók 28% köré teszik a balközép, és 21% köré a PD támogatottságát a biztos pártválasztók körében.

Ennek nagyon úgy tűnik, hogy a jobbközép lesz a legnagyobb nyertese. A pártszövetség 35%-on állt akkor, a két legerősebb párt, a Forza Italia és a Lega Nord körülbelül 18 és 10-11%-ot képviselt.

A M5S szintén sokat erősödött 2013 óta: a párt egyedül képes maga mellé állítani a szavazók 28-29%-át, amivel messze a legerősebb párt. Szövetségesek nélkül ez azonban kevés lehet. Annál is inkább, mert február vége felé kirobbant egy kisebb botrány a M5S pár parlamenti képviselője körül, ugyanis különféle visszatérítésekkel, együttesen több tízezer eurót tettek zsebre. Ez azért különösen probléma az Öt Csillag Mozgalom esetében, mert a párt a régi pártok ellenében a tisztességre, becsületességre építette fel magát.

Luigi di Maio (Öt Csillag Mozgalom)
Forrás: Financial Tribune, https://financialtribune.com/articles/world-economy/71710/italy-mp-says-euro-referendum-is-last-resort

Azonban még ha ki is egészítjük a listás adatokat az egyéni képviselői mandátumokkal, még akkor is azt kapjuk, hogy egyik pártnak sem lesz meg a többséghez szükséges szám. Így pedig Olaszországban nehéz helyzet alakulhat ki, ugyanis vagy kisebbségi jobbközép kormány fog alakulni, vagy kénytelen lesz a két pártszövetség lenyelni a keserű pirulát, és összefogni egymással, a M5S ugyanis teljesen szalonképtelen pár. Bárhogyan is legyen, a politikailag instabil kormány kialakulásának lehetősége újra ott lebeg Olaszország feje felett, ami sem az országnak, sem az Európai Uniónak nem jó kilátás.

Németh Olivér

Robert Schwartz írása a Deutsche Wellén jelent meg

Bulgária külügyminisztere, Ekaterina Zaharieva ismételten a schengeni zóna bővítésére szólította fel az Uniót. A Die Weltnek adott interjújában nem csupán általánosságban a bővítést tartja kívánatosnak, hanem Bulgária és Románia csatlakozását az övezethez a naptári év végéig. Noha maga az igény nem új, a bolgár EU-elnökség okán újra aktualitást nyert a bővítés kérdése, amely a szóban forgó országok esetében már 2007 óta függőben van.

Noha a technikai követelményeket mind Bulgária, mind Románia teljesíti az Európai bizottság szerint, a bővítést rendre elutasító tagállamok, köztük elsősorban Németország és Franciaország rendre kritikával illetik a jogállamiság és a korrupció helyzetét az érintett országokban. A közeljövőbeli bővítés egyik legnagyobb ellenzője, a bajor belügyminiszter, Joachim Hermann is kívánatosnak tartja ugyan, hogy minden EU-tagállam a schengeni övezet részévé is váljon egyúttal, azonban álláspontja szerint mindez nem veszélyeztetheti a német állampolgárok biztonságát. Márpedig Hermann a szervezett bűnözés és a korrupció mértéke miatt jelenleg nem látja alkalmasnak a két aspiránst az EU külső határainak védelmére.

Bár a németországi választások előtt Merkel, valamint korábban Juncker is a lehető leghamarabbi bővítés mellett tette le a voksát, kérdéses, mikor tudnak a szóban forgó államok megfelelni a nyugati tagországok támasztotta követelményeknek. Románia esetében például maga Juncker mondta el, hogy noha korábban jelentős előrelépés történt az országban a korábban kifogásolt korrupciót illetően – amivel vélhetően a romániai korrupcióellenes ügyészség munkájára célzott –, az újabb fejlemények szerinte nem elfogadhatóak a Bizottság számára. Vélhetően ezzel a szociáldemokrata kormány igazságszolgáltatási reformjait, valamint a korrupció dekriminalizálása felé tett lépéseit illette kritikával.

Az eredeti írás itt olvasható:

http://www.dw.com/en/bulgaria-and-romania-push-to-join-eus-schengen-area/a-42665840

Mészégető Tamás

Az iszlám nevében terrorizmust folytató szervezetek közül talán a nigériai Boko Haram tudta magáról a legbarbárabb képet kialakítani. Az észak-nigériai vidék nyomora és elmaradottsága szülte szervezet már több éve pusztít az ország északi államaiban és a szomszédos országokban is, komolyabb ellenállás nélkül. A Boko Haramnak nincsenek törvényei, csak ösztönei és szükségletei, melyek kielégítésére az erőszakot képes csak használni. Néhány szakértő szerint a szervezetet tartósan felszámolni csak a területre nehezedő elképzelhetetlen körülményekkel együtt lehetne. Amíg ez nem történik meg addig nem marad más, mint tudomásul venni létüket és az okozott veszteséget.

„A nigériai kormány több napos hallgatást követően megerősítette, hogy vasárnap 110 lány tűnt el, miután a Boko Haram megtámadott egy észak-keleti várost.

Az Információs Minisztérium szerint a lányok a Yobe állambeli Dapchi városában található Kormányzati Tudományos és Műszaki Kollégiumból tűntek el, feltehetően a Boko Haram fegyvereseinek hétfői behatolását követően.

Muhammadu Buhari nigériai elnök vasárnap azt mondta, hogy a korábban oda küldött csapatok mellett további légierőt vetnek be az eltűnt lányok kereséséhez.

A felfegyverzett harcosok teherautókkal rohamozták meg Dapchi városát hétfő délután, beszámolók alapján kifejezetten a lányok iskolája után kérdezősködve.

A hatóságok eleinte tagadták, hogy lányokat raboltak volna el és azt állították, hogy a bokrok között rejtőztek el a támadás után.

A Boko Haram, ami durva fordításban annyit tesz, hogy „Tiltott nyugati oktatás”, 2015-ben tett esküt az Iszlám Államnak és több támadást is végrehajtott iskolák ellen. A milícia elborzasztotta a világot, amikor majdnem négy évvel ezelőtt 276 lányt rabolt el a chiboki bentlakásos iskolából.”

Az eredeti cikket itt olvashatja el:

https://www.voanews.com/a/migeria-confirms-110-girls-missing-after-boko-attackl/4269948.html

Bejan Ervin

Martin Selmayr küldetése: a Juncker örökség

Az Európai Bizottság új főtitkára, Martin Selmayr elsődleges küldetése Jean-Claude Juncker elnök örökségének biztosítása lesz a migráció, a digitális egységes piac, az energiaunió, és a szabadkereskedelmi megállapodások megszilárdítása, megerősítése terén.

Selmayr-t ritkán látni jellegzetes iratai nélkül a Bizottság berlaymont-i parancsnokságának folyosóin, vagy bárhol máshol. A magas rangú bizottsági tisztviselők gyakran panaszkodnak az általuk előterjesztett számos jogalkotási kezdeményezéssel kapcsolatban, melyekben nem jártak a vártnak megfelelően az Európai Tanács nemzeti vezetői.

Főtitkárként azonban Selmayr hangsúlyt fog fektetni Juncker megbízatásának fennmaradó jogalkotási prioritásainak előmozdítására, amelyeket a Bizottság, a Tanács és a Parlament decemberi nyilatkozata részletezett.

Juncker és Selmayr kezdettől fogva ígéretet tett egy "politikai" Bizottság felállítására, amelynek központosított, hierarchikus irányítási stílusa és egy rendelete van, amely szerint az összes politikai döntéshozatalnak tükröznie kell azt a politikai platformot, amelyen Juncker mint vezető jelölt kampányolt 2014-ben.

Főtitkárként Selmayr lesz az intézményközi kapcsolatokért felelős legfőbb tisztségviselő – ami egy olyan terület, ahol - finoman szólva is - Junckerrel hosszú múltjuk van.

Az Európai Parlamentben Selmayr-t egy meg nem választott bürokratának tekintik, aki nem tartja tiszteletben a Parlament szerepét mint az európai választók hangját.

Selmayr új bástyájából olyan pozícióban lesz, amiből megkezdheti annak a víziónak a bevezetését, amit ő és Juncker álmodott meg Európa jövőjéről – vagy legalábbis a Bizottság jövőjéről.

A teljes cikket itt olvashatja el:

https://www.politico.eu/article/martin-selmayr-mission-the-jean-claude-juncker-legacy-european-commission/

Kovalovszki Kartal

Németh Olivér elemzése

Ahogy egyre közelednek a 2019-es európai parlamenti (EP) választások, úgy válik egyre fontosabbá a kérdés: legyenek, vagy ne legyenek csúcsjelöltek? A rendszernek vannak támogatói és ellenzői egyaránt, és a téma megosztja Európa vezetőit is: ellentét feszül az Európai Parlament és az Európai Tanács között. Mindenesetre már most, több mint egy évvel a választások előtt megindultak a találgatások a Spitzenkandidatok személyéről.

A francia és a német választások lezárultával, Emmanuel Macron francia elnök viharos fellépésével és a 2019-es európai parlamenti választások közeledtével pár hónapja újra fellángoltak a viták az Európai Unió intézményi reformjának szükségességéről. Ezzel együtt pedig megint a viták kereszttüzébe került a Bizottság elnökének megválasztását szabályozó ún. „Spitzenkandidaten”, avagy „csúcsjelölti” rendszer is.

A múlt héten Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke tett hitet az elsőként a 2014-es választásokon használt folyamat mellett, de előtte támogatta azt az Európai Parlament, illetve Leo Varadkar ír miniszterelnök is.

Az európai állam- és kormányfők azonban inkább a folyamat ellen foglaltak állást. Emmanuel Macron már tavaly szeptemberi, a Sorbonne-on elmondott beszédében ellenezte a rendszert, de például Andrej Babiš cseh miniszterelnök sem híve annak, hogy a 2019-es EP választásokon ugyanígy válasszák a Bizottság elnökét. Véleményük pedig találkozik az Európai Tanács tagjai többségének véleményével.

Emmanuel Macron francia köztársasági elnök és Leo Varadkar ír miniszterelnök
Forrás: https://www.express.co.uk/news/politics/868987/emmanuel-macron-europe-eurozone-reform-latest-news-Leo-Varadkar-ireland

A magyar köztudatban kevéssé ismert a  csúcsjelölti („Spitzenkandidaten”) rendszer lényege, és a hozzá kapcsolódó eljárás. Az Európai Unióról szóló szerződés 17. cikkének (7) bekezdése kimondja, hogy az Európai Tanács, vagyis a tagállamok állam- és kormányfőiből álló testület az európai parlamenti választások eredményét figyelembe véve, minősített többséggel javaslatot tesz a Bizottság elnökének személyére az Európai Parlamentnek. Ezt követően az EP tagjai többségének szavazatával választja meg őt. A 2014-es EP választások előtt ezen rendelkezés nyomán találták ki, hogy minden európai parlamenti párt nevezzen meg már a kampány során egy kvázi listavezetőt, aki egyúttal a párt jelöltje a bizottsági elnök tisztségére – ők lettek a csúcsjelöltek (Spitzenkandidaten), és innen jön a folyamat elnevezése is.

A 2014-es EP választási kampányban a jelöltek aktívan részt vettek, még tévévitát is rendeztek számukra. Végül pedig valóban a választásokon győztes Európai Néppárt csúcsjelöltjét, Jean-Claude Junckert jelölte az Európai Tanács a Bizottság elnökének, és a Parlament nagy többséggel meg is szavazta őt. A rendszer azonban csak egy politikai megegyezésen alapszik, jogszabályban semmilyen módon sincs rögzítve.

A csúcsjelölti folyamat megszületésétől kezdve megosztó témának számít Európában, nagy számban találhatók támogatói és kritikusai egyaránt. Előbbiek azt szokták kiemelni, hogy komoly előrelépésnek tekinthető a korábbi rendszerhez képest, amikor az elnök személyéről az Európai Tanács zárt ajtók mögött, a háttérben határozott. Így átláthatóbb a rendszer, nagyobb legitimációval bír az elnök, és végre van valami tiszta kapcsolat a Parlament és a Bizottság között.

Ellenzői szerint azonban a rendszer nem oldja meg az Európai Unió demokratikus deficitjét, hiszen most sem a választók kezében van a döntés, sőt, így már a megválasztott tagállami vezetők hatáskörébe sem tartozik a döntés – erről gyakorlatilag a legnagyobb tagállamok és a pártelitek döntenek. Ráadásul ez a folyamat sehol sincs leírva az uniós szerződésekben.

A csúcsjelöltek tévévitája a 2014-es EP választásokkor
Forrás: European Parliament Multimedia Centre - https://multimedia.europarl.europa.eu/sk/eurovision-debate-between-candidates-for-presidency-of-european-commission_3801_pk

Ahogy ráfordulunk a 2019-es EP választásokra, egyértelmű, hogy kezdeni kell valamit a helyzettel, ez azonban nem ennyire egyszerű. Az Európai Tanács tagjainak részéről egyre inkább olyan hangokat hallani, hogy nem feltétlenül fogják tartani magukat ehhez a megállapodáshoz. A másik oldalon a nagyobb parlamenti pártok már kijelentették, hogy csak az általuk megnevezett Spitzenkandidatokat hajlandók megszavazni – ezt a múlt héten a Parlament határozatban is rögzítette.

Bár a választások csak jövőre lesznek, és egyáltalán nem biztos, hogy ezt a rendszert fogják követni, a találgatások már mindenesetre megindultak a jelöltek személyéről. Jean-Claude Juncker már tavaly nyilatkozta, hogy nem kíván újra indulni, helyére párton belülről esélyesen indulhatna Michel Barnier, akit Juncker a 2014-es kampányban maga mögé utasított, és aki jelenleg az EU főtárgyalója a Brexit ügyében. Az előző választáson a szocialisták Martin Schultzot indították, aki azonban most a német belpolitikában tevékenykedik – bár az elmúlt napok német koalíciós tárgyalásainak fejleményei után ki tudja, lehet visszatér a brüsszeli politikába -, így esélyes lehet Frans Timmermans, a Bizottság első alelnöke, vagy Federica Mogherini is. Az ALDE (Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért) erős embere pedig a dán biztos, Margrethe Vestager lehet.

Új fejlemény, hogy Emmanuel Macron még a 2019-es választások előtt létre szeretne hozni egy európai parlamenti formációt (hiszen pártja, az En Marche jelenleg nem rendelkezik EP képviselőkkel), és felröppent a hír, miszerint a volt olasz minisztelnök, Matteo Renzi lenne a csúcsjelöltjük.

A kérdés erős konfliktusokat generál az uniós intézmények között, és azokon belül is. Bár még van idő a választásokig, mégis fontos lenne időben feloldani az ellentéteket, ezek ugyanis a legszélsőségesebb esetben a Bizottság munkájának hónapokig való ellehetetlenüléséhez vezetnének, ami az Európai Unió egészére nézve káros hatással lenne.

Úgy fest, az Európai Unió végre érdemi lépéseket tesz a nyugat-balkáni térség integrációja felé. Legalábbis erre enged következtetni a találóan “A bővítési folyamat hiteles perspektívája a Nyugat-Balkánon” nevet viselő új stratégia, amely már nevében is jelzi, hogy a korábbi bővítési törekvések nem voltak hitelt érdemlőek. Az érdemi továbblépést ugyanakkor továbbra is nehezítik a belépés előfeltételeit jelentő olyan kitételek, mint az emberi jogok tiszteletben tartásának, illetve a jogállamiságnak a megléte, vagy a régió államai közti bonyolult, a térséget destabilizáló viszonyok javítása.

Ezúttal azonban az EU a NATO-val – amely ebben az évben várhatóan Macedónia, illetve valószínűsíthetően Bosznia-Hercegovina számára ajánlhat tagságot - együttműködve igyekszik kiteljesíteni befolyását a régióban. Teszi mindezt nem csak abban a reményben, hogy a térség ellenőrzésével a migrációs válság is hatékonyabban kezelhető majd, hanem az orosz és török befolyás visszaszorítását is a bővítéstől reméli. Noha utóbbiak figyelmét az utóbbi időben jelentősen lekötötték belső problémáik, illetve a szír, valamint ukrán hadszíntereken folyó konfliktusok, mindkét állam jelenléte, befolyása a térségben komoly történelemre tekint vissza, így várhatóan nehéz feladatnak bizonyul majd a befolyásuk csökkentése.

Juncker korábbi, a közeljövőbeli bővítést elvető irányelveivel ellentétben a stratégia a Berlini folyamat következő lépésének tekinthető, és 2025-öt jelöli meg a szerb illetve a montenegrói tagság megvalósulásának határidejeként. Ugyan 2025 is nagyon távol van még, és addig az uniós, illetve a csatlakozásra aspiráló országok vezetése, politikája sokat változhat, Brüsszel törekvése az EU és az Egyesült Államok világos üzenetét közvetíti nagyhatalmi riválisaik felé.

A teljes cikk az alábbi linken olvasható:

https://geopoliticalfutures.com/credible-eu-strategy-balkans-expansion/

Mészégető Tamás

Dél-Afrika gazdasági és társadalmi fejlődésének megtorpanását a kormányzó párt elképesztő korrupciója, „urambátyám”-rendszere és a rasszok mentén húzódó törésvonal mélyülése jelképezte. Jacob Zuma távozásával esély nyílik ezeknek a problémáknak a megoldására, azonban komoly próbatétel lesz az ország számára. Cyril Ramaphosától elsősorban a közel egy évtizedig tartó Zuma-világgal való szakítást, erkölcsi megújulást és gazdasági fejlődést várnak a választók. Hogy az ANC tényleg akarja-e ezt a megtisztulást, vagy csupán a Zuma okozta károkat akarja mérsékelni a választások előtt, egyelőre még nem tudjuk.

„Február 14-én este egy országos televízióadásban Jacob Zuma lemondott Dél-Afrika elnöki posztjáról, mivel 15-én egy bizalmatlansági szavazás elé nézett volna. A kormányzó Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) hamar lépett, és parlamenti többségével elnökké is választotta Cyril Ramaphosa elnökhelyettest és pártelnököt. Zuma elnök nem túl méltóságteljes beszédében, leszögezte, hogy csakis azért mondott le, mert az ANC ellene fordult, és ragaszkodott hozzá. A párt úgy összegezte, hogy Zuma túl nagy tehertétel lett a 2019-es választásokra nézve.”

„Mindamellett Zuma fenyegetés volt az ANC elképzeléseire. A patronázsrendszerre támaszkodó vezetési technikája, az önzősége és egy atavisztikus zulu törzsi rendszerre való ácsingózása komolyan aláásták a párt alapvető elveit: a rasszra és nemre való tekintet nélküli demokráciát. Így - különösen a városokban - az ANC bázisa nem ment el szavazni, vagy átsodródott az egyik ellenzéki párthoz. Cyril Ramaphosának és más „reformereknek” az ANC-ben sokat kell dolgozniuk, hogy helyreállításk az ANC-be mint a joguralom iránt elkötelezett demokratikus mozgalomba vetett bizalmat.”

„Ramaphosa következő lépése a nemzet helyzetéről szóló beszédének megtartása lesz, ami az -amerikai - unió helyzetéről beszédre hasonlít.  Nem sokkal azután bemutatja költségvetési tervezetét. Mivel Zuma lemondott a posztjáról ahelyett, hogy megvonták tőle a bizalmat, Ramaphosa megörökli a kabinetjét, de szabadon változtathat is rajta. A dél-afrikaiak arra számítanak, hogy a Ramaphosa-kormány szakmailag sokkal kompetensebb lesz, mint az elődje, és a gazdasági növekedésre fog koncentrálni.

Az eredeti cikket a következő linken olvashatja: https://www.cfr.org/blog/finally-jacob-zuma-resigns-president-south-africa

Bejan Ervin

Miközben a fokvárosi lakosok számára lassan realitássá válik a fejenként ötvenliteres vízkvóta, addig a vidéki bortermelők szintén próbálják átvészelni a vízhiányt. Brian Browdie (Quartz Africa) a több évszázados múlttal és komoly piaci súllyal rendelkező dél-afrikai bortermelésről írt cikke erre a problémára mutat rá.   

„A Fokvárost szorongató katasztrofális vízhiány most a Fokföldet és Dél-Afrikát a világ hetedik legnagyobb bortermelőjévé tevő szőlőültetvények termelését fenyegeti.”

„A nyugat-fokföldi borvidéken tapasztalható csapadékhiány, az öntözéshez használt vízkészletek szűkösségét eredményezve, immár egymás után a harmadik évben van jelen. A vízhiány fokozza a nyomást a vidéki gazdaság gerincét alkotó, és 300.000 embert foglalkoztató iparágon.”

„Valószínűleg minden téren veszteséget okoz majd a termelőknek” - mondja Roland Peens kereskedő, fokvárosi és johannesburgi irodákkal rendelkező pincetulajdonos, továbbá a Wine Cellar weboldal egyik igazgatója. Szerinte a vízhiány miatt több termelőnek is ki kell majd szállnia az üzletből. „Ennek hatását csak a következő években fogjuk majd érezni” - teszi hozzá.

„A dél-afrikai boripart sújtó időjárás az európai szőlőültetvényeken is tizedelt. Jégeső, fagy és szárazság károsította a szőlőtermést - a világ bortermelésének együtt kétharmadát kitevő – Olaszország, Franciaország és Spanyolország szerte.”

Peens előrejelzése szerint ez magasabb fogasztói árakat és világszintű termelői racionalizálást fog eredményezni. “Kétségtelenül éghajlati változás van folyamatban” - mondja. “A szőlő szezonja erre nagyon hamar rámutat.”

Az eredeti cikket a következő linkre kattintva olvashatja el:

https://qz.com/1189336/cape-town-water-crisis-south-african-wine-vineyard-harvest-will-be-hit-by-drought/

Bejan Ervin

Stephen Blank cikke a Real Clear World-ön jelent meg

Vlagyimir Putyin elnökké választását, immár negyedik alkalommal, mindenki kész tényként kezeli, ahogyan a választások nem teljesen demokratikus voltát is kevesen vonják kétségbe. Komolyabb meglepetésekre már csak azért sem kell számítanunk, mert a regnáló elnök legkomolyabb kihívójának számító Alexei Navalny-t a január végi, a választások bojkottjára felszólító demonstrációkkal egy időben a rendőrség letartóztatta.

Egyesek azt kérdezik, mi szükség van egyáltalán a választások megtartására? Valójában elsősorban nem a kimenetel, hanem a választási rituálé, a rezsim széleskörű támogatottságának prezentálása a választások elsőszámú funkciója. Ennek szellemében az elnök kitűzött célja nem csupán a szavazatok 70%-ának megszerzése, hanem a 70% feletti részvételi arány elérése is, amely számok megkérdőjelezhetetlen legitimitást kölcsönöznének győztesnek.

Utóbbi cél, elsősorban épp a komoly kihívó hiánya miatt, nehézségekbe ütközik. Ahogyan azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Navalny-t főképp azon városi fiatalok támogatták, akik úgy látják, Oroszország jelenleg nem tud számukra kedvező jövőképet felmutatni. Utóbbi kérdésre a jelenlegi vezetés azért sem tud hatékonyan válaszolni, mert bármely komolyabb gazdasági reform a jelenlegi hatalom pozícióin rontana, így ilyen irányú lépésekre nem számíthatunk a közeljövőben.

A választásokat övező apátia ellenére rendelkezésre állnak persze a mozgósításhoz szükséges eszközök. Oroszországot a lakosság 82%-a továbbra is nemzetközi nagyhatalomnak szeretné látni, ezen ambíciót az elnök korábban is sikeresen aknázta ki. Ugyanakkor az immár nyilvános 70-70-es célok esetleges nem elérése egyesek szerint a hatalom legitimációjának megkérdőjelezéséhez ,és esetlegesen egy elhúzódó belpolitikai válsághoz vezethetnek, amely Európára is hatással lehet.

A teljes cikk angol nyelven az alábbi linken olvasható:

https://www.realclearworld.com/articles/2018/01/31/the_real_purpose_of_russias_presidential_election_112696.html

Mészégető Tamás

A megerősödő Irán, romokban fekvő Szíria, polgárháborús Jemen és egy de facto diktatórikus rezsim vezette Törökország mellett Izrael az Egyesült Államok legstabilabb, és egyben legerősebb szövetségese a térségben. Vajon a változó világpolitikai helyzet milyen mértékben befolyásolhatja Izrael régiós helyzetét? James Stavridis írása a Bloombergen.

„Irán felemelkedése egy régi szövetség megerősödésének új lehetőségeit vetíti előre.”

„Az izraeli szövetségeseink szerencsére kedvező helyzetben vannak: sziklaszilárd stratégiai szövetségesei az Egyesült Államoknak, amely több kulcsfontosságú kérdésben támogatja őket, Izrael mögött emellett egy élénk és innovatív gazdaság áll, ezen kívül egy harcedzett hadsereg védi az országot, mely a különleges erők bevetésétől akár az offenzív kibertámadásokra is képes. Izrael emellett nemrég fedezett fel offshore földgáztartalékokat, szóval nyugodtan kijelenthetjük, hogy Izrael számos szempontból egy „szuperhatalom” a Közel-Keleten.”

„Ezzel szemben Izrael egy másik felemelkedő regionális hatalommal néz szembe: az Iráni Iszlám Köztársasággal. Irán imperialista törekvései évezredekig, egészen a Perzsa Birodalomhoz nyúlnak vissza. Nagy, gyorsan növekvő és fiatal demográfiával, illetve erős és tapasztalt hadsereggel rendelkezik, ezenkívül hatalmas olajtartalékok támogatják gazdaságát. Az irániak politikai befolyást akarnak szerezni Irakban, Szíriában, illetve Libanonban, hogy kialakíthassanak egy ún. „síita folyosót” Teherántól a Földközi-tengerig. Irán egyre inkább közeledik Törökországhoz és Oroszországhoz (melynek befolyása a térségben Putyin szövetségesének, Bashar al-Asszad háborús bűnös sikeres védelmének nyomán egyre inkább növekszik). […]”

„Közös stratégiát kell alkotni Irán kezeléséhez. […] Ez együttműködést jelent, mely alatt a regionális és a Közel-Keleten kívüli partnerrel karöltve való konfrontációt értem. Az iráni katonai és hírszerzési provokációkra való válaszként új szankciókat is ki kell dolgozni. Az USA-nak az iráni atommegállapodásban kell maradnia, a hibái és a maga korlátai ellenére, és Teherán megfékezését kell vezetnie. […]”

„Ösztönözni kell az izraeli-szunnita kapcsolatok fejlődését. […] Irán megerősödésével Izraelnek lehetősége nyílik szövetséget kötni Szaúd-Arábiával és az öböl menti államokkal, azonban a szövetségnek egyértelmű történelmi okokból megvannak a maga gyengepontjai. Ennek ellenére Irán felemelkedése potenciálisan egy új stratégiai összehangolás lehetőségét jelentheti.”

„Az Egyesült Államoknak mindenekelőtt erősnek kell maradnia Izrael mellett. […] A két nemzet sosem fog minden nemzetközi és politikai kérdésben egyetérteni, legyen szó a ciszjordániai telepekről, vagy az éghajlatváltozáshoz való hozzáállásról, azonban az izraeliek változatlanul az USA legközelebbi szövetségesei maradnak a világ háború sújtotta régiójában.”

A teljes cikket itt találja:

https://www.bloomberg.com/view/articles/2018-01-19/how-the-u-s-and-israel-can-reshape-the-middle-east

Son Nam Nguyen

Volt idő, amikor mindenki azt hitte, hogy Frans Timmermans lesz az Európai Unió következő nagy dobása. Jean-Claude Juncker deklarált „jobbkezeként” úgy tűnt, hogy ő lesz a legbefolyásosabb EU-tisztviselő Brüsszelben.

Egyesek úgy gondolták, hogy Timmermans, a „rising star” fogja meghatározni az Európai Bizottság munkáját a 2014-2019-es időszak végére, de 2016-ra a „Timmermánia” véget ért.

Csillaga ironikusan akkor kezdett hanyatlani, amikor a legnagyobb politikai eredményét érte el, mely során sikerült Törökországgal megállapodni 2016 márciusában, amely kulcsfontosságúnak bizonyul az EU migrációs válságának kezeléséhez. Ennek ellenére a 2016. júniusi brit népszavazást követően a várt lépésekkel ellentétben Juncker az Európai Bizottság Brexit-ügyi főtárgyalójává Michel Barniert nevezte ki, az Európai Néppárt tagját.

A Brexit reflektorfényéből kiszorulva, kevésbé hálás feladatok tartoznak hozzá, többek között a bevándorlás kérdése, a lengyelországi jogállamiság megroppanásának kiküszöbölése, és az Európai Parlamenttel való kapcsolattartás fejlesztése. „Hadd fogalmazzak úgy, hogy nem mindig kapom a legegyszerűbb feladatokat.” – jelentette ki egy interjúban.

A lengyelországi helyzet megoldása még várat magára, hiszen a háttérben Juncker és más EU-s vezetők eltérően vélekednek a konszolidációval kapcsolatban. Továbbá Boyko Borisov, a bolgár miniszterelnök (országa az EU soros elnökségét tölti be) kijelentette, hogy a Lengyelország ellen bevezetett büntető intézkedések nem jártak sikerrel.

A szociáldemokrata ideológia harcos védelmezőjeként nem fél kritizálni a politikai riválisokat sem – Angela Merkelt a választási győzelmek kapcsán bírálta, és jobboldali politikusokkal is szívesen csatározik, beleértve Mark Ruttet is, a holland miniszterelnököt, aki szerinte túlságosan is nagy bizalmat fektet a szabad piacba.

A 2017. márciusi, holland általános választásokon a Szociáldemokrata Munkáspárt összeomlott, így kiesett a kormányzó koalícióból.

 A teljes cikket itt olvashatja el:

https://www.politico.eu/article/frans-timmermans-dying-star-eu-next-big-thing-no-longer/

Kovalovszki Kartal

Bulgária (az Európai Tanács soros elnöke 2018 első felében) kijelentette, hogy az elnökségének középpontjába helyezi a levegőminőség fontosságát. Az országot közvetlenül érintette a probléma: itt a legmagasabb a régióban a halálozási arány légszennyezés következtében, évente több mint 13.000 halálos áldozattal jár a finom szemcsés szennyezés – az EU egészét tekintve ez az adat 400.000 fő.

A tiszta levegő problémája egy egész kontinensre kiterjedő probléma. Míg a közép- és kelet-európai országok a porral és a finom szemcsés szennyezéssel küzdenek, addig a nyugat-európai országok nagy mennyiségű nitrogén-dioxidot jegyeznek a városokban.

2017 elején öt nyugat-európai tagállam – Franciaország, Németország, Olaszország, Spanyolország és az Egyesült Királyság – végső figyelmeztetést kapott, ami az Európai Bizottság utolsó lépése volt, mielőtt az Európai Bíróság elé utalja az ügyet.

"Harcolnunk kell a levegő minőségének javítása érdekében."- mondta Daniel Calleja, a Bizottság környezetvédelemért felelős főigazgatója.

A Bizottság a Tiszta Levegő Párbeszéd révén igyekszik elősegíteni a különböző kormányzati szintek közötti együttműködést, ami során a tisztviselőket hangolja össze, hogy a lehetséges intézkedéseket és az EU források felhasználását meg tudják vitatni. Írországban, Luxemburgban és Magyarországon már folyamatban van ilyen Párbeszéd.

Továbbá a Bizottság megkezdte a levegőminőségi törvények felülvizsgálatát, ami 2019-ig tart. Ez valószínűleg az EU légszennyezettségi határértékeinek növekedéséhez vezet, amelyek jelenleg nem olyan szigorúak, mint az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szabványai.

Az országokra nehezedő nyomás nőni fog, hiszen az Európai Környezetvédelmi Ügynökség legfrissebb adatai szerint a 28 EU-tag közül 22 megsérti a nitrogén-dioxidra vonatkozó jelenlegi határértékeket.

A teljes cikket itt olvashatja el:

https://www.politico.eu/article/commission-says-we-need-to-fight-air-pollution/

Kovalovszki Kartal

Az Iránban december végén lezajlott tüntetések során egy kisebb tömeg a sahi rendszer visszaállítását követelte, s a leköszönt Pahlavi dinasztia száműzött fiát, Reza Pahlavit éltette. A Foreign Policy írása arra világít rá, minek köszönhető a sahi rendszer jelenlegi népszerűsége.

„A december 28-án induló tüntetések hetén, mely az 1979-es forradalom 39. évfordulóját előzte meg, kisebb tömegek Irán-szerte a néhai sah, Mohammed Reza Pahlavi fiát, a száműzött koronaherceget éltették.”

„Reza Pahlavi, aki jelenleg 57 éves, egész felnőtt életét az Egyesült Államokban töltötte. Nehéz elképzelni, hogy bármilyen formában is restaurálják a hatalmát egy olyan országban, melyet gyerekként hagyott el. Jelenleg, az iráni tüntetők nagy többsége 30 év alatti, ami azt jelenti, hogy egy olyan rezsim visszaállítása mellett tüntetnek, melyben soha nem éltek.”

„Ennek rövid magyarázata a televízió – leginkább az iráni száműzöttek által sugárzott műholdas adók. A legtöbb száműzött, aki Iránt elhagyta a sah támogatója volt, és rengetegen közülük Los Angelesben telepedtek le. A kilencvenes évek elején kezdtek néhányan közülük csatornákat indítani, s azokat Iránban sugározni. Irán Legfőbb Vezetője, Ali Hamenei már többször is kifejezte, hogy a Nyugat, és az iráni száműzöttek egyfajta „puha háborút” viselnek Irán ellen, melyhez a médiát használják fel, mint az agresszió eszközét.”

„Mivel az iráni rezsim legtöbb politikai kritikusa őrizetben vagy száműzetésben van, a konzervatív és reformista erők között pedig hosszú ideje feloldhatatlan ellentét húzódik, a fiatal irániak körében rendkívüli az igény egy politikai alternatíva felé. A médián és a szórakoztató iparon keresztül pedig egyetlen ilyen alternatíva jut el hozzájuk, ez pedig a sahi rendszert éltető médiumokon keresztül jelenik meg.”

A teljes cikket a következő linken olvashatja el:

http://foreignpolicy.com/2018/01/12/a-london-television-station-has-convinced-iran-the-shah-was-great/

Holló Richárd

„Phenjan atomrakétáinak elpusztítása még mindig az Egyesült Államok nemzetvédelmi érdeke.” – Edward Luttwak véleménycikke a Foreign Policy-n.

„Minden eddigi rakétateszt kiváló alkalmat biztosított volna az Egyesült Államok számára, hogy azt tegye Észak-Koreával, mint amit Izrael tett 1981-ben Irakkal, vagy amit 2007-ben Szíriával – nevezetesen egy jól célzott támadással lefegyverezni egy olyan diktatórikus rezsimet, aminek sosem szabadna fegyverrel rendelkeznie, nem beszélve a tömegpusztító fegyverekről. Szerencsére még van ideje Washingtonnak egy hasonló támadást indítani Észak-Korea felé, amely elpusztítaná az atomfegyvereit. Ezt a lehetőséget komolyan meg kell fontolni, ahelyett, hogy elutasítanánk.”

„Természetesen vannak ellenérvek Észak-Korea megtámadása kapcsán, azonban a leggyakrabban hangoztatott érvek sokkal gyengébbek, mint az általánosan elfogadottak.

Az egyik téves érv, amiért nem támogatják Észak-Korea megtámadását, az a közvetlen megtorlástól való félelem. Az amerikai hírszerzés szerint Észak-Korea már rendelkezik olyan atomfejekkel felszerelt ballisztikus rakétákkal, amellyel el tudják érni az Egyesült Államok területét. Azonban ez szinte biztosan csak túlzás, vagy jövőre vonatkozó számítás, amit gyors cselekvéssel még meg lehet akadályozni. […]

Ha az észak-koreaiaknak sikerült volna a legutóbbi tesztek óta, ilyen rövid idő alatt a robbanófejek teljeskörű mérnöki fejlesztésére és kezdeti legyártására – méghozzá a szűk költségvetésükkel – akkor a tudományos és mérnöki tudásuk példátlan és hihetetlen lenne.”

„Az igaz, hogy Észak-Korea képes lenne a megtorlásra a hagyományos rakéta tüzérségét felhasználva Dél-Korea fővárosa, Szöul és a környező területek ellen, ezzel közel 20 millió fő életét kockáztatva. Az amerikai katonai tisztek a „tüzes tengertől” félve nem lépnek semmit, azonban ennek a gyenge pontnak nem szabadna lebénítania az Egyesült Államokat.”

„40 évvel ezelőtt, mikor Jimmy Carter úgy döntött, hogy visszavonja az amerikai csapatokat, Dél-Koreának óvóhely hálózat megépítését ajánlották a katonai tanácsadók. […] Az elmúlt néhány évben Dél-Koreának lehetősége volt Izraelből és az Egyesült Államokból Iron Dome telepek importálására, amik akár az Észak-Koreából érkező rakéták 95%-ának megállítására is alkalmas.”

„Egy esetleges Szöul elleni támadás miatt sem lehet tétlen az Egyesült Államok, mivel Észak-Korea már egyeduralkodó az Iránnak való ballisztikus rakéták eladásában, nem nehéz tehát azt sem elképzelni, hogy atomfegyvereket is értékesít Phenjan.”

„Egy másik ellenérv a támadással szemben, az az esetleges kivitelezés nehézsége, ami még az előző érvnél is kevésbé meggyőző. Az érvelés szerint Észak-Korea lefegyverzéséhez több ezer bombázásra lenne szükség, azonban általunk ismert észak-koreai nukleáris létesítményekből kevesebb, mint három tucatnyi van, közülük számos egészen kis méretű. Ennek eredményeképpen semmilyen körülmények között nem lenne szükség több ezer bombázásra.”

Az eredeti cikket itt találja:

http://foreignpolicy.com/2018/01/08/its-time-to-bomb-north-korea/

Son Nam Nguyen

Újabb afrikai fejlesztő állam születhet? Egy biztos, Emmerson Mnangagwának rövid távon péznre és legitimációra van szüksége, ha a hatalmát konszolidálni akarja. Ehhez elsősorban a nemzetközi pénzpiacokhoz fordul, de hogy mennyi tőkét sikerül az országba vonzani, és hogy mekkora győzelmet tud aratni, egyelőre kérdéses.

„Emmerson Mnangagwa poszt-Mugabe rezsimje egyszerre konszolidálja a hatalmát, és tesz lépéseket a gazdasági nyitás irányába. Ennek érdekében az új elnök alelnökévé nevezte ki a hadsereg korábbi vezetőjét, Constantino Chiwengát, az embert, aki azt a puccsot vezényelte Mugabe ellen, aminek következtében Mnangagwa hatalomra került. Ezen felül Mnangagwa bejelentette két miniszter letartóztatását, akik Mugabe feleségének, Gracenek segédkeztek, hogy a hatalom örökösévé váljon.”

„Mnangagwa eddigi leglátványosabb szakítását Mugabéval az összedőlt zimbabwei gazdaság újjáélesztése érdekében tett konkrét lépések jelentetik. Ezért nemzetközi befektetésekért és kölcsönökért nemzetközi pénzügyi intézményekhez fordul. Hogy megerősítse a nemzetközi bizalmat, elkezdte visszaadni a fehér tulajdonosok farmjait, valamint a szóvivője azt állítja, hogy a „földreform” véget ért.”

„Rövidtávon, Mnangagwa gazdasági liberalizációs stratégiája, és egyidejűleg Mugabe illiberális politikai rendszerének fenntartása (a felsővezetésben megjelenő pár új szereplő ellenére) valószínűleg működni fog. Ez felbátoríthatja, hogy 2018-ban választáson méresse meg magát, amire a nemzetközi vélemény sarkallja is.”

A teljes cikk a következő linkre kattintva érhető el:

https://www.cfr.org/blog/mnangagwa-tightens-screws-zimbabwe

Bejan Ervin

A bolgár politikusoknak és hivatalnokoknak a Bulgáriáról kialakult sztereotípiákkal is lehetőségük nyílik megküzdeni az EU Tanácsának soros elnökeként. Az ország ma az Unió legszegényebbjeként és legkorruptabbjaként van számon tartva, valamint a  European Council on Foreign Relations tanulmánya szerint a különböző tagországok közti együttmüködések legkevésbé aktív szereplője. Ilyen előzményekkel sokakban merül fel a kérdés, vajon aktív, egységes Unióért tevéknykedő, vagy pedig passzív, a történéseket csupán követő elnöke lesz-e Bulgária az EU Tanácsának.

Szófiának fél év alatt az Unió elnökeként olyan problémakörökben kellene előrelépést elérnie, mint az egységes migrációs politika megvalósítása, a PESCO védelmi együttműködés tartalommal való megtöltése, vagy az európai politikára befolyást gyakorolni igyekvő Oroszországgal szembeni megfelelő válaszlépések. A Nyugat-Balkán ügyének előmozdítása talán a legkönnyebb feladat lehet, hiszen május 17-én Szófia ad otthont a Nyugat-Balkáni csúcsnak.

Hogy képes lesz-e bármely területen jelentős eredményeket elérni a bolgár elnökség, még kérdéses. Azonban várhatóan mindenképp magával hozza majd az Unió működésének mélyebb megismerését és megértését az ország vezetőinek és hivatalnokainak körében, ami a későbbiekben más tagországokkal folytatott együttműködések, és Bulgária érdekeinek aktívabb képviseletének táptalaja lehet.

Vessela Tcherneva írása az alábbi linken olvasható (European Council of Foreign Relations):

http://www.ecfr.eu/article/commentary_bulgaria_the_unforeseen_effects_of_the_presidency

Mészégető Tamás

Davis Ellison a The Foreign Analyst-en megjelent cikkében a PESCO, azaz az állandó strukturális együttműködés működésének nehézségeiről írt. Az EU közös kül- és biztonságpolitikáján belül létrehozott kezdeményezés „jött előtérbe az európai integrációs projekten belül”. Bár ez a téma nem annyira népszerű az integrációban, az orosz fenyegetés, az elhúzódó menekültválság, a Brexit és a feszült transzatlanti kapcsolatok miatt mégiscsak szükséges a NATO mellett egy európai uniós védelmi projekt is.

Bár ez egy komoly előrelépés, mégsem beszélhetünk még egy közös európai hadseregről, addig még el kell jutni. Van azonban több probléma is, ami alááshatja ezt a megállapodást: a kelet-európai tagállamok NATO iránti elköteleződöttsége és „Brüsszellel” szembeni ellenérzései, a katonailag semleges tagállamok, a fegyverrendszerek összehangolása és a fegyvergyártó cégek lobbija, illetve a nemzeti hadseregek felkészületlensége és hatékonyságának hiánya.

Ahogy a szerző fogalmaz: „ahhoz, hogy bármilyen tényleges előrehaladás lehetséges legyen, a közép-kelet-európai tagállamok aggodalmait is figyelembe kell venni”, ugyanis ezek a tagállamok az orosz fenyegetés árnyékában biztonságosabbnak gondolják a NATO nyújtotta védelmet. Ráadásul ezek a tagállamok jelentették a legtöbb fejtörést az EU-nak, főként a két renitensnek tartott Lengyelország és Magyarország.

Másik lassító tényező lehet a semleges tagállamok részvétele. Fontos lenne, hogy minden állam segítse a projekt előremenetelét, ez lenne az egységes EU-s kezdeményezés lényege, de ha ezek az országok fenntartják semlegességüket, nagyon nehéz lesz akár a hadseregek koordinációja, akár egy egységes európai hadsereg kiépítése.

„A PESCO lényege, az európai védelmi kutatások és beszerzések összehangolása, egy független logisztikai kapacitás kialakításával egyetemben, komoly ellenállásba fog ütközni a protekcionizmus, illetve a nemzeti hadseregek felkészületlensége és hatékonyságának hiánya miatt” – írja a szerző.

Mindezen problémák mellett nagyon nehéz lesz az előrehaladás a PESCO kezdeményezésben, túl sok a tényező, hogy egyérteműen optimistán lehessen tekinteni a PESCO jövőjére. Mégis, ha megnézzük, milyen lassan fejlődött eddig a közös kül- és biztonságpolitika, egyértelműen kimondható, hogy komoly jelentőséggel fog bírni a kezdeményezés az európai védelmi politikára.

A teljes cikket itt olvashatja el:
http://theforeignanalyst.com/pesco-what-impact-on-european-defense/

Ha az Európai Unió nem növeli erőfeszítéseit az éghajlatváltozás elleni küzdelemben, lemarad a közlekedés szén-dioxid-mentesítésére vonatkozó kötelezettségvállalásaiban.

Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség decemberben számolt be arról, hogy az üvegházhatást okozó gázok kibocsátása már a harmadik egymást követő évben emelkedett az EU-ban. Ennek ellenére az Európai Bizottság mérsékelni kívánja az összes növényi alapú bioüzemanyag előállítását (pl. a megújuló etanolt, ami átlagosan 66 százalékkal csökkenti az üvegházhatást okozó gázok mennyiségét a fosszilis tüzelőanyagokhoz képest), míg az Európai Parlament Környezetvédelmi Bizottsága teljes egészében kivonná azokat 2030-ig.

Az Európai Parlamentnek törekednie kellene arra, hogy 15 százalékos ambiciózus célkitűzést határozzon meg a közlekedésben a megújuló energiaforrásokra vonatkozóan, és világosan megkülönböztesse a jó bioüzemanyagokat (pl. etanol) és a rosszakat (pl. pálmaolaj).

Fontos lenne, hogy ne higgyük el a félretájékoztatást, miszerint a növényi alapú bioüzemanyagok termelése az emberek szájából veszi ki az élelmet. Valójában az etanol gyártása alacsony szén-dioxid-kibocsátású üzemanyag mellett magas fehérjetartalmú állati takarmányt eredményez. Az Európai Bizottság szerint "elhanyagolható" az európai etanolgyártásnak az élelmiszerárakra gyakorolt hatása. Az ENSZ FAO, az UNFCCC és az IEA nemzetközi ügynökségei mind azt állítják, hogy a bioüzemanyag-termelés és az élelmiszer-termelés együtt is létezhet.

Jelenleg sokan sürgetik az új technológiákba (pl. második generációs bioüzemanyagokba) történő beruházásokat, de amíg nincs politikai következetesség, nehéz meggyőzni a befektetőket a megújuló energiákról.

Az Európai Parlamentnek még nincs egyértelmű álláspontja, de januárban plenáris szavazásra kerül sor, így itt lehetőség nyílna kiállni az EU bioüzemanyag-politikája mellett. Kedvező jelnek tekinthető, hogy a tagállamok részéről megvan az elhatározás.

A teljes cikket itt olvashatja el:

https://www.politico.eu/sponsored-content/how-the-european-parliament-can-save-the-eus-biofuels-policy/

Kovalovszki Kartal

Miután Beata Szydlo sikerrel vette az ellenzék által kezdeményezett bizalmi szavazást, miniszterelnöki posztjáról még aznap este lemondott pártja, a Jog és Igazságosság (PiS) nyomására. A miniszterelnöki székben a korábbi kormányfő-helyettes, fejlesztési és pénzügyminiszter Mateusz Morawiecki váltja. A váltás okait és az új kormányfő főbb feladatait, jövőképét a European Council on Foreign Relations cikke járja körül.

„A közösségi médiát gyorsan ellepték a kormánypárt ellenzőinek gúnyos megjegyzései, miszerint Szydlonak azért kellett távoznia, mert túl jó vezető volt. Ugyanakkor sokan zavarodottak voltak. Elvégre a leendő ex-bankár miniszterelnök Donald Tusk korábbi lengyel kormányfő, jelenlegi Európai Tanács elnök gazdasági tanácsadója volt, aki Kaczynski ősellensége a lengyel belpolitikában. Morawiecki ambiciózus és kompetens, és jó eséllyel nagyobb mértékben tudja magát függetleníteni a pártelnök Kaczynskitől, mint elődje. (…)

De mi szükség volt a szerepek újraosztására? A hivatalos verzió szerint Szydlo teljesítette a küldetését a politikai és szociális változtatások első szakaszának megvalósításával, míg a reformok második szakaszában másfajta képességekre, elsősorban gazdasági ismeretekre van szüksége a kormányfőnek. (…) Ugyanakkor más értelmezései is vannak a történteknek. Egyesek szerint már a 2019-ben esedékes választásokra készül a Jog és Igazságosság egy modern és energikus jelölttel, aki Donald Tusk konzervatív alternatívájaként jelenhet meg. Mások a kormánypárton belüli erőviszonyokkal, Szydlo túlzott népszerűségének ellensúlyozásával magyarázzák a váltást. (…) Ugyanakkor azt az értelmezést sem szabad elvetni, hogy az új vezető szerepe nagyrészt abban áll, hogy európai körökben változtassanak a Lengyelországról kialakult képen. (…) Az új kormányfő diplomáciai képességei és gazdasági ismeretei pedig jó alapot adhatnak egy hatékony Lengyel-EU vitarendezésre.”

A teljes cikk az alábbi linken olvasható:

http://www.ecfr.eu/article/commentary_polands_facelift_to_win_back_friends_in_europe

Mészégető Tamás

Dél-Afrika elnöke végleg elveszítette pártja támogatását. Pártja vezetőségi választásán saját jelöltje, egyben exfelesége, alulmaradt párton belüli ellenzőivel és jelöltjükkel, Cyril Ramaphosával szemben. A Council on Foreign Relations magazin újságírója, John Campbell a következőképp látja a helyzetet:

„Cyril Ramaphosa győzelme az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) vezetőségi versenyében legalább rövid távon jót tesz a demokratikus intézményeknek, a jogrendnek és a dél-afrikai gazdaságnak. Valószínűleg ő lesz az államfő a 2019-es választásokat követően, és még azelőtt rákényszerítheti a hiteltelen és korrupt Jacob Zumát az elnökségről való lemondásra.

Zuma elnök jelöltje az ANC vezetőségi versenyében Nkosazana Dlamini-Zuma, egy orvos, többszörös miniszter, az Afrikai Unió bizottságának egykori elnöke, egyben volt felesége és négy közös gyermekük anyja volt. Figyelemre méltó pályafutása során profitált Zuma patronázs-és kapcsolatrendszeréből, illetve a pártgépezet fölötti befolyásából, de ez a befolyás nem volt végtelen. Ramaphosa győzelmét részben ugyanaz az ANC pártgépezet eredményezte, amelyik technikai indokokkal zárt ki pár olyan delegáltat, akik közül sokan Dlamini-Zumát támogatták volna.

A választási verseny a párton belüli mély megosztottságot tükrözte, részben a vezetői személyiségek, de egyre inkább közpolitikai tekintetben. Mint a poszt-apartheid korszak alkotmányon és jogrenden alapuló politikai rendszerének egyik építője, és mint milliárdos üzletember, Ramaphosa előtérbe helyezi a feketék többségét sújtó szegénységet, és ezt a dél-afrikai gazdaság növekedésével, piacbarát elvekkel, valamint kedvező befektetési környezettel enyhítené, míg Dlamini Zuma a párt populista szárnyához tartozik. Retorikájában a fehér kisebbségtől a fekete többség felé irányuló újraelosztást helyezi előtérbe, tekintet nélkül a hazai és a nemzetközi befektetői közösség aggodalmaira. Rokonszenvezett exférje támadásaival, amik a radikális gazdasági változások gátjai, nevezetesen a média, a bíróságok és a jogrend ellen irányultak.”

A teljes cikk a következő linken érhető el: https://www.cfr.org/blog/cyril-ramaphosa-wins-anc-leadership-race-south-africa

Bejan Ervin