Van annak valami furcsa bája, amikor egy ország két vezető pártja, a két ellentétes politikai oldalon állva szinte ugyanazt akarja. Márpedig a francia szocialisták és a konzervatívok lényegében hónapok óta egymásra licitálva szeretnék megregulázni mind a hazai, mind a globális nagytőkét. A sorban némileg új színfoltot csak a szocialisták elnökjelöltje, Francois Hollande hozott, aki január végén, tőle szokatlan módon, vehemens támadást intézet a nemzetközi pénzvilág ellen.
A veterán szocialista Hollande sohasem tartozott a keményvonalas baloldaliak közé. Mindig is a küllemének megfelelően, kissé lassan, kissé joviálisan állt a politikához, ami mégis egész tisztes pályát biztosított a számára. Nicolas Sarkozy francia elnök első számú kihívója ugyanis több mint tíz évig volt pártjának titkára, volt polgármester és volt még elnöki tanácsadó (Mitterand mellett) is, tehát közel sem áll mögötte olyan elhanyagolható múlt, mint amilyet a jobboldal szeretne láttatni. Persze azon kár vitatkozni, hogy Francois Hollande mennyire energikus vagy éppen unalmas, mert az egyszerű tény, hogy a 2007-es Sarkozy-vel ellentétben ő egyáltalán nem hozza lázba a választókat. Ám számára talán éppen ez a szürkeség lesz majd az, ami később fényes győzelmet szállíthat, hiszen a jelenlegi elnök mindenbe belefolyó személyisége a könyökén jön már ki szinte minden franciának.
("A nemzetközi pénzvilág végzete?", f: www.gala.fr)
Éppen ezért első hivatalos választási nagygyűlésén sokakat meglepett Hollande, miután a baloldal vezetője – aki nem mellesleg a legfrissebb közvélemény-kutatási adatok szerint stabilan vezet a hivatalban lévő elnökkel szemben – tőle szokatlan módon lendületes és harcias volt. A szocialista elnökjelölt szerint ugyanis a pénzügyi szektor hatalmába kerítette a francia gazdaságot és a társadalmat, ami ellen keményen fel kell lépni. Rá kell bírni a bankokat, hogy azok elválasszák egymástól a spekulációban érdekelt és a hitelezői részlegüket, valamint, hogy végre feladják adóparadicsomi érdekeltségeiket. Ezen felül Hollande visszaállítaná még a nyugdíjkorhatárt (korábban Sarkozy emelte 62 évre), 45%-os adókulcsot vetne ki a leggazdagabbakra, létrehozna egy állami bankot, amely a köztársaság számára stratégiai jelentőséggel bíró vállalatokat segítené és mindent megtenne annak érdekében, hogy 2013-ig 3 százalék alá süllyessze az államadósságot.
Természetesen nem kell hozzá közgazdasági PhD, hogy az ember lássa, amit az Insitute d’ Entreprise tökéletesen le is vezetett, vagyis, hogy kormányra kerülése esetén ezen intézkedések olyan (további) lyukat ütnének a költségvetésen, amit az egyébként is gyenge lábakon álló Franciaország nem biztos, hogy túlélne – legalább is egy kiadós gazdasági zuhanás nélkül biztos nem. Persze nem kétséges, Francois Hollande is tudja, amit megannyi Uniós politikus, hogy a választók sok esetben nem a realitást szeretnék hallani, hanem egyfajta álmot, egy megszorítások nélküli, könnyed életről. Ám a szomorú helyzet az, amivel szerencsére sokan tisztában is vannak, hogy az Európai Unió számára a kellemes és nyugodt, gazdasági nehézségek nélküli napok elmúltak. Az elkövetkező évek sora vélhetően recesszióban, vagy minimális növekedés mellett fog telni úgy, mint például Japánban, ahol az elmúlt húsz évben alig mérhető bárminemű növekedés. Ideális esetben tehát egy választási kampánynak, ami az ország történetének egyik meghatározó fázisában zajlik nem a demagógiáról, hanem az igazi problémákról, az igazi célokról kellene szólnia. Röviden arról, hogy az elmúlt ötven évben bár hagytuk, hogy a pénzpiacok és pénzintézetek a fejünkre nőjenek, most mégis értelmes emberek módjára megpróbáljuk kijavítani a múlt hibáit. De mindezt úgy kell tenni, hogy azzal egy jól jövedelmező, rengeteg tehetséges embert magába foglaló, és a nemzeti gazdaságok számára (növekedés szempontból) sok esetben fontos szektort ne tegyünk tönkre.
Egyelőre azonban Európa-szerte marad a szűklátókörűség, a bankárellenesség, a pénzvilág kivéreztetésének szándéka, a realitások felismerésének teljes hiánya, ami, ahogy Franciaországban, úgy az egész kontinensen is súlyos, talán még a mostaninál is súlyosabb gazdasági problémákat okozhat a számunkra.
Németh Áron Attila
