A török miniszterelnök hamar eloszlatta a naiv ábrándot, hogy a kapcsolatok gyors normalizálása jöhet, miután az izraeli kormányfő Barack Obama amerikai elnök látogatásának végén bocsánatot kért a Mavi Marmarán történt 2010-es incidens miatt. Miközben mindkét ország stratégiai érdeke lenne a széleskörű együttműködés folytatása, Erdogan belpolitikai célokra használja fel a diplomáciai győzelmet.
Sokat változott a Közel-Kelet 2010 óta, amikor Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnök még nyugodtan dobhatta el az izraeliekkel fenntartott praktikus együttműködésre alapozott kétoldalú viszonyt. Akkor Törökország kívánatos gazdasági és politikai modellként tündökölt az arab közvélemény szemében, az izraeliekkel kirobbantott diplomáciai csörte csak megerősítette a mérsékelten iszlamista török kormány helyzetét a régióban. Az „arab tavasz” nyomán kirobbant szíriai polgárháború azonban hatalmas biztonsági kockázattá növekedett Törökország számára, míg a szakítás idejében a török kormány abban a hitben élt, hogy Szíria lesz az egyik legnagyobb piaca a török termékeknek és működő tőkének. A szép tervekből azonban népirtás és hatalmas menekültáradat lett. Hasonlóan vakvágányra futott a török-iráni közeledés, hiszen miközben Törökország rá van szorulva a keletről érkező szénhidrogénekre, az Iránnal ellentétes stratégiai érdekei a déli határain ugyancsak egy táborba kényszerítenék Izraellel.
A hála diszkrét kifejezése Ankarában (forrás: www.turkishnews.com)
Hosszú ideje nyilvánvaló volt mit kell tennie a Netanjahu kormánynak a kapcsolatok normalizálásának érdekében: Törökország bocsánatkérést vár, kárpótlást kér a tengeri incidensben meghaltak családjainak és a Gázai övezet „blokádjának” feloldását követeli. Netanjahu az előbbi két feltételt könnyedén teljesíthette, hiszen túl van a nehézkes kormányalakításon és a bocsánatkérés legnagyobb ellenzője, korábbi külügyminisztere Avigdor Lieberman, némi korrupciós botrány okán nem különösebben szólhatott bele a diplomáciai folyamatba. A harmadik követelés teljesítése azonban nehéz lesz, különösen azok után, hogy néhány hónapja iráni gyártmányú rakétákkal támadta Izrael nagyvárosait a gázai övezetet uraló Hamasz terrorszervezet. A zsidó állam már jelentősen lazított a Gázai övezetbe érkező áruk ellenőrzésén, azonban azt feladni a folyamatos fenyegetettség miatt biztosan nem fogja. Kérdéses, hogy a Netanjahu és Erdogan között lefolytatott telefonbeszélgetés után mit értett a török kormányfő azon a kijelentésén, hogy a kapcsolatok normalizációja nem fog egyik pillanatról a másikra megtörténni, minden attól függ Izrael feloldja-e a blokádot. Ezzel nyilvánvalóan nyitva hagyta maga előtt a lehetőséget a kiegyezés elöli visszatáncolásra. Az Egyesült Államok a háttérben természetesen komoly nyomást gyakorol Erdoganra, hogy ne látogasson el a Gázai övezetbe „ellenőrizni az izraeli ígéretek betartását”, amelyet ugyancsak megígért a török kormányfő.
Az izraeli bocsánatkérés után plakátözön jelent meg Ankarában, amelyen a diadalmas Erdogannak köszöni meg a város önkormányzata, hogy dicsőséget hozott országának az izraeli bocsánatkérés kicsikarásával. A török médiában is folytatott propagandakampány nem meglepő, hiszen ezekben a hetekben léptek új szakaszba a terrorista Kurd Munkapárttal folytatott tárgyalások, amelyeket erősen kritizálnak a török nacionalista erők. Kérdés azonban, hogy eléri-e az Obama által elősegített bocsánatkérés az igazi célját: az izraeli-török biztonsági együttműködés felújítását a mostani hihetetlenül kritikus helyzetben, hogyha a török kormánynak fontosabbak az olcsó belpolitikai győzelmek, mint a közel-keleti helyzet rendezése izraeli segítséggel.
Csepregi Zsolt
