Szenkaku: Kis szigetcsoport, nagy konfliktus

2014. február 05.

A Szenkaku-szigetek körüli feszültség nem csillapodik Kína és Japán között. A vita, amelynek keretében mindkét fél magának követeli a szigetcsoportot, folyamatos okokat szolgáltat a két ország nacionalista vezetésének arra, hogy a másikat támadja. Az Egyesült Államok természetesen a szövetséges Japán pártáján áll (ahogy több más régiós állam is), de ez Kínát értelemszerűen nem érdekli. Tavaly év végén bizonyos nemzetközi sajtóorgánumok már az esetleges háborút latolgatták a Kelet-kínai tengeren, ami bár nem valósult meg, de tény, nincs is annyira messze, mint azt sokan talán remélik.

A Kína és Japán között feszülő ellentét egyik fő forrását a Kelet-kínai tengeren található, kínaiul Diaoju-nak, japánul Szenkaku-szigeteknek nevezett egység vitatott hovatartozása képezi. A terület összesen nyolc szigetet foglal magába, melyek közül három csupán lakatlan szikla. Státuszukat tekintve jelenleg a japán okinavai igazgatási körzetébe tartoznak. Az állam évente megújított bérleti szerződésben foglaltak alapján gyakorolja fennhatóságát az eredetileg egy japán család magántulajdonában levő szigetek felett. A területnek szimbolikus jelentése van a két ország kapcsolatában. Ha hovatartozása szóba kerül, akkor Kína minden esetben felemlegeti azt, hogy a 2. világháború során „az imperialista Japán kifosztotta és megerőszakolta Kínát”. A szigetvita felszakítja az amúgy sem fényes bilaterális kapcsolat múltbéli sebeit, emlékeztet a lezáratlan történelmi konfliktusokra, valamint a japán megszállás emlékére. A mindkét félre nehezedő belpolitikai nyomás, valamint az államok nacionalista szellemiségű vezetése is nehezíti a megegyezést. Az állampolgárok elvárják az erőteljes fellépést a saját érdekeik megvédése céljából. A szigetekhez tartozó területi vizekre való behatolás és az azok feletti légtér engedély nélküli használatát minden esetben a felek szuverenitásuk megsértésének tartják. Ennek fényében komoly aggodalomra adott okot, hogy a közelmúltban Kína légvédelmi azonosító övezetet jelölt ki a Kelet-kínai tengeren. Ennek értelmében, minden oda berepülő gépnek azonosítania kell magát, és folyamatos rádiókapcsolatot kell tartania a kínai légi irányítással. Tiltakozásképpen amerikai, japán és dél-koreai harci repülők egyaránt átrepültek – bejelentés nélkül – a terület felett, ami tovább szította az ellentétet.

szenkaku.jpg("Igen, ezért akarnak harcolni", f: www.theguardian.com)

Történelmileg elsőként a kínai Ming- dinasztia (1368-1644) korából származó írásban találhatunk említést a szigetekről. Ekkor még hivatalosan nem mondták ki, hogy a terület kínai fennhatóság alatt állt volna. A dokumentum egyedül arról tesz említést, hogy hol húzódik a határ az akkor még független Rjúkjú Királyság és a Szenkaku-szigetek között. Később a japánok elfoglalták a Rjúkjú-szigeteket, majd a Japán által megnyert első kínai-japán háború (1894-1895) után a Szenkaku-szigetek is fennhatóságuk alá kerültek. A második világháború lezárását követően az 1951-es San Franciscó-i békeszerződés értelmében a szigetek egészen 1972-ig az Amerikai Egyesült Államok fennhatósága alá tartoztak. Miután azok újra japán kézbe kerültek, heves kínai tiltakozás alakult ki, melyet az 1968-69-es ENSZ kutatás eredménye csak erősített. Ekkor nyert bizonyosságot, hogy nagy mennyiségű kőolaj található a területen, mely kitermelése nagyban hozzájárulhatna mindkét állam közel-keleti országoktól fennálló energiafüggőségének csökkentéséhez. Véleményem szerint ez csak egy jó indokként szolgált a vita felélesztésére, ugyanis a terület kis kiterjedése és a pontos számadatok hiánya miatt a hosszú távú kiaknázás sem csökkentené olyan szinten az energiaigényt, hogy az gazdaságilag is meghatározó erővel bírjon. Főleg abban az esetben lenne jelentéktelen, ha a szigeteket egy gazdaságilag kimerítő konfliktus árán szerezné meg bármelyik fél.

Az államok ezek után sem tudtak megegyezni a szigetek hovatartozását illetően, így az 1978-ban megkötött – a Kína és Japán közötti békét jelentő – Béke és Barátsági Szerződés értelmében határozatlan időre felfüggesztették az ügyet, és a status quo fenntartását helyezték előtérbe. A hosszú és békés hallgatást az 1990-ben kitört botrány szakította meg, amikor a japán kormányzat engedélyével egy korábban japán utasításra épített világítótorony felújítására került sor. Azóta egyre gyakrabban, kisebb-nagyobb hevességgel állandó ütközőpontot jelent a két ország kapcsolatában. Meglátásom szerint a szigetek hovatartozásáról szóló vita tulajdonképpen nem Kína és Japán között feszül, hanem Kína és az USA egymással való jelképes erőfitogtatása. Japán közvetítő szerepet játszik, mellyel tulajdonképpen az Amerikai Egyesült Államok közvetlen konfrontálódásának elkerülését segíti. Az USA a vitatott szigetek elleni támadást az érvényben levő amerikai-japán biztonsági szerződés alapján kezelné, melynek értelmében megvédené a szigetországot. Az ügy megoldását nehezíti, hogy ha a nagyhatalmi harcban bármelyik fél engedne a másik követelésének, abban mind a vezetés, mind az állampolgárok behódolást látnának, mely nem tenne jót sem a kínai, sem az amerikai-japán törekvéseknek.

szenkaku-2.jpg("Háborút szomjaznak", f: www.theguardian.com)

Kína érvei között a történelmi jogcím mellett – melyet több száz éves térképekkel bizonyítanak – kiemelt fontossággal szerepel, hogy Japán a japán-kínai háborút lezáró simonoszeki békeszerződés rendelkezéseinek értelmében szerezte meg Tajvant és a vitatott hovatartozású szigeteket, melyekről később az 1951-es San-Francisco-i béke során le kellett mondania. Ennek értelmében Kína – Tajvannal egyetértve – azzal érvel, hogy a Szenkaku-szigetek jelenleg Tajvanhoz tartoznak. Az viszont más kérdés, hogy Tajvan Kínához tartozik-e vagy sem? Japán a nemzetközi jogra hivatkozik, miszerint a több száz éves jogcímet felülírja a hosszú idő óta tartó békés birtoklás intézménye. Ennek értelmében Japán jogosan nyilváníthatja magáénak a területet az 1895 és 1945 közötti időszakra hivatkozva. A kínai álláspontot képviselők ezt nem fogadják el, mert véleményük szerint Japán csak 1972 után birtokolta egyedül a szigeteket, előtte az USA-val közösen történt az. Mivel a jogi úton való megoldás kizárt a túl nagy kockázat miatt, így csak az államok egymás közötti megegyezése hozhat megoldást. Az ENSZ Tengerjogi Egyezménye alapján – melynek mindkét ország részese – minden tengerhez hozzáférhető állam a partvonalától számított 200 tengeri mérföldes gazdasági övezetre tarthat igényt, amely területen belül kizárólagos joggal bír a természeti erőforrások kiaknázására. Mivel a Kelet-kínai tenger legszélesebb pontján is csak 360 mérföld, így ez a megoldás sem hozhatna tartós békét. Japán javaslata szerint, a legcélszerűbb az lenne, hogyha a két part között félúton húznák meg a határt. Kína ezt nem fogadja el, így a sorozatos próbálkozások, fenyegetések ellenére máig nem született eredmény a vitában.

Véleményem szerint egy esetleges fegyveres összetűzés mind Kína, mind Japán-Amerika számára komoly veszélyekkel járna. Minden erőfitogtatás ellenére az országok közötti bilaterális, multilaterális kereskedelmi, pénzügyi kapcsolatok túlsúlyának köszönhetően, kevés a valószínűsége egy világméretű konfliktus kirobbanásának. Azonban megtörténte esetén igen érdekes képet mutatna a kialakuló szövetségi rendszer. Kína mögött mind Észak-Korea, mind Oroszország lehetséges szövetségesként jelenne meg, Japán mögött az USA, továbbá minden olyan kisebb állam felsorakozna, akiknek szintén területi követelései vannak Kínával szemben, vagy gazdasági felemelkedésüknek egy esetleges kínai gazdasági visszaesés kedvezne. Dél-Korea helyzete speciális, hiszen maga is területi vitában áll Japánnal a Dokdo-szigetek miatt, viszont szomszédjával ennek ellenére is jó viszont ápol. Összegzésként tehát elmondható, hogy nagyon óvatosan kell kezelni a szigetek hovatartozása kapcsán kialakult konfliktust, mert bármilyen félreértés, hibás döntés visszavonhatatlan következményekkel járna. A vitában enyhülést csak a békés diplomácia eszközei nyújthatnak.

Gyuris Klaudia

A bejegyzés trackback címe:

https://diplomaci.blog.hu/api/trackback/id/tr285794091

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Yarner · http://androlib.blog.hu 2014.02.06. 14:10:50

Még hozzátenném, hogy Kína nem igazán teheti meg hogy meghátrál, ugyanis a KKP egyik alapvető legitimációja, hogy ők (Mao vezetésével) mentették meg az országot a japánok kegyetlen elnyomásától - ezért egészen kiskortól sulykolják a gyerekekbe nemzedékek óta, micsoda szörnyűségeket követtek el a japánok Kínában, a kínaiak ellen.
nagyon erős a zsigeri japánellenesség, amire a kormány rá is játzsik.

Kamee91 2014.02.06. 14:26:32

Egy közös ellenség kreálása jó módszer arra, hogy összetartson egy nemzetet, elterelje a gondolatokat a belső feszültségekről. Kína ezt Japán személyében találta meg. Szerintem ez a fő oka a konfliktusnak, a többi felsorolt dolog csak vele jár.