A Kína-USA-Vietnam relációt jellemző kapcsolatrendszer, továbbá annak változása a két nagyhatalom jövőbeni világpolitikai szerepvállalásának egyik legfontosabb tényezőjét képezi. A háromszögben Vietnam sajátos helyzetben van, hiszen bármelyik oldalhoz történő húzása a másik rosszallását válthatja ki. Így történt ez a napokban is, mikor a vietnami Kommunista Párt főtitkára Nguyen Phu Trong washingtoni látogatása során Barack Obama amerikai elnökkel teljes egyetértésben a dél-kínai-tengeri szigetvitákkal, a térségben történő kínai terjeszkedéssel kapcsolatosan fejezte ki aggodalmát. Mindamellett, hogy az esemény történelmi jelentőséggel bír, hiszen Trong az első olyan vietnami pártfőtitkár, aki az USA-ba látogatott, az elhangzottak arra engednek következtetni, hogy a Vietnam-USA – ellentétektől korántsem mentes relációjában – közeledés figyelhető meg.
Az Obama-Trong párbeszéd legfontosabb elemét – a kétoldalú kereskedelmet, klímaváltozást érintő kérdéskörök mellett – a dél-kínai tengeri Spratly-szigetek körül kialakult külpolitikai góc elemzése adta. Az elmúlt időszakban a vitatott hovatartozású területekről szóló konfliktust Kína mesterséges szigetépítési hulláma, valamint az arra érkező térségi, továbbá amerikai reakciók nagymértékben fokozták.
Vietnam, mint az egyik legfőbb érdekelt és Kína vitája korántsem új keletű. A szigetek kapcsán a két ország között először az 50-es években került sor összecsapásra, mely az előbbi engedményével zárult. Mindezek ellenére a kisebb inzultusok folytatódtak. 1978-ban újabb háborúra került sor, melyből újból Kína került ki győztesként. Tévedünk, ha azt hinnénk, hogy ezzel a kedélyek lecsillapodtak, hiszen Vietnam és Kína máig a saját igazát bizonygatva magáénak követeli az említett területet. Vietnam az ENSZ Tengerjogi Egyezményére hivatkozik, melynek értelmében a tengerparti államok birtokolhatnak olyan, határaikon kívül eső területet is (200 tengeri mérföldig), amelynek elsősorban gazdasági kiaknázásra (mesterséges szigetek építése, olajfúró tornyok létesítése) irányuló joga csakis őket illeti meg. Ezzel szemben Kína azon szerződésekre támaszkodik, melyeket a háború lezárásakor kötöttek, és azok a kizárólagos kínai tulajdont igazolják.
("Új szövetség?" - Nguyen Phu Trong és Barack Obama; f.: reuters.com)
Megfigyelhető, hogy Kína világpolitikai szerepének növekedésével párhuzamosan a dél-tengeri konfliktusok száma is egyenes arányban gyarapszik, hiszen az egyre nyilvánvalóbban fejezi ki területi igényeit. Az áttérés a nyílt tengeri védelem stratégiájára (melyet a legújabban kiadott Fehér Könyvben is megfogalmaztak, (erről korábbi cikkünkben itt olvashattok) Kína növekvő gazdasági és diplomáciai befolyásának a megnyilvánulásaként értelmezhető. A nagyhatalmi verseny másik érdekeltje az USA sem nézi tétlenül az eseményeket, így a héten lezajlott találkozó időzítése korántsem tekinthető véletlennek. Májusban az amerikai légierő egyik felderítőgépe berepült a Spratly-szigetek mesterséges feltöltés alatt álló zátonyai légterébe (melyet a kínaiak területi szuverenitásuk megsértéseként értelmeztek), ami tovább szította a feszültséget a kínai-amerikai relációban, továbbá újra napirendre hozta a sokak szerint 21. század jövőbeni csataterének nevezett területről szóló stratégiai latolgatásokat.
A hivatalos érvek szerint – mellyel mind a kínai, mind a vietnami motivációt magyarázzák – a Dél-kínai-tenger bővelkedik kinyerhető nyersanyagokban, továbbá itt halad át az egyik legforgalmasabb tengeri kereskedelmi útvonal. Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy a területi vita nem magyarázható csupán gazdasági érvekkel, melyet az USA fokozódó beavatkozása is bizonyít. A földgázkészletek kiaknázása figyelembe véve annak magas költségeit, valamint a szomszédos országokkal fennálló viszonyokban bekövetkező negatív hatásokat nagy veszteségeket okozna. Katonai szemszögből vizsgálva a térséget megállapíthatjuk, hogy egy esetleges háború esetén az kiemelt stratégiai fontossággal rendelkezik, mellyel mind Washington, mind Peking tisztában van. Kína korábban már a Yongshu szigeten épített egy kifutópályát, továbbá a feltöltött szigeteken tüzérségi egységeket is elhelyezett. Peking az ez ellen irányuló támadásokra azzal reagál, hogy tetteivel csak a szükséges katonai biztonsági intézkedéseknek tesz eleget, mellyel felelős hatalomként kíván fellépni. Kína a szigetfeltöltési stratégiával lassan, de biztosan újabb területeket szerez, hiszen a Tengerjogi Egyezmény szerint ezen szigetek mind gazdasági övezettel rendelkeznek, ami a szárazföldön túl további 200 tengeri mérföldön biztosítja Kína kizárólagos gazdasági kiaknázásra szóló jogát.
Míg a szomszédos országok gazdasági hátránytól tartva nem, vagy csak ritkán, az USA annál erőteljesebben lép fel a kínai stratégiával szemben. Az említett májusi konfliktus során (mely sokak szerint kölcsönös erőfitogtatás, amerikai provokáció volt) az USA azt kívánta kifejezni, hogy minden szigetépítési folyamat ellenére a területet nemzetközi víznek tartja, ahol korlátozás nélkül jogában áll mind az amerikai, mind a többi nemzet hajóinak áthaladnia. Washington azzal érvel, hogy a térség stabilizálása, a biztonságos tengeri hajózás érdekében, továbbá a Kínával szomszédos államok védelme érdekében szükséges a térségben történő beavatkozása.
("Kívánatos egyensúly" - John Kerry amerikai és Vang Ji kínai külügyminiszter; f.: AFP)
Mind Washington, mind Peking igyekszik a szomszédos országokkal történő jó viszony kialakítására, így a bilaterális találkozók során minden esetben tárgyalóasztalra kerül a szigetvita kérdésköre. Így történt ez a vietnami találkozón is, ahol a felek egyaránt aggodalmukat fejezték ki a kialakult helyzettel kapcsolatban.
Összegzésképpen elmondható, hogy mind az Amerikai Egyesült Államok, mind a Kína által képviselt stratégia, a szomszédos országok szövetségesként történő megnyerése érdekes folyamat, miközben a kettejük között fennálló tipikus macska egér játéknak lehetünk tanúi. Vietnam és az USA kapcsolata az utóbbi évtizedben látványos javuláson ment keresztül, melyet a közös érdekek tovább erősítenek. Az előbbi a status quo legfőbb védelmezőjeként tekint az USA-ra, de ennek ellenére Pekinggel a gazdasági érdekek mentén ugyanúgy igyekszik stabilizálni kapcsolatát. Sem politikailag, sem gazdaságilag nem engedheti meg azt, hogy hátat fordítson szomszédjának, akiről Trong Pekingben történt áprilisi látogatása során testvéri, elvtársi viszonyban beszélt. Azt megállapíthatjuk, hogy a háromszög szereplői érdekesen közelednek, távolodnak egymástól, és abban az esetben, ha az USA és Vietnam tovább mélyíti szövetségét (miután már Japán és a Fülöp-szigetek amerikai védelmet élveznek) egy kirobbanó konfliktus nem kevés biztonságpolitikai veszéllyel járna, így mindenképpen fontos a térség békés úton történő stabilizálása, a felek provokatív lépéseinek elkerülése.
Gyuris Klaudia
