Egyesült Királyság: A jóléti kiadások reformja hozhatja el a brit Munkáspárt teljes bukását

2015. július 14.

A legutóbbi brit parlamenti választáson csúfosan elbukó, ám még így is a legnagyobb ellenzéki erőként megmaradó Munkáspárt újabb jelentős válságot kénytelen átvészelni. A mostani vita azonban nem csak egy diszfunkcionális és ötlettelen vezető (Ed Miliband) helyére kerülő új pártelnökről szól, hanem a brit baloldal legfőbb letéteményesének egyik ideológiai sarokkövéről, a jóléti kiadások rendszeréről, illetve azok jövő héten esedékes reformjáról. A Munkáspárt ideiglenes vezetője ugyanis, ellentétben a párt prominenseinek nagy részével, a konzervatív kormány és annak drasztikus reformtervei mellé állt. A helyzet tehát úgy áll, hogy az eljelentéktelenedés első szellője átkelt a csatornán – ami már több történelmi, saját hazájában meghatározó kontinentális baloldali pártot tett partvonalra –, és elérte a brit Munkáspártot.

Azok a munkáspárti politikusok, szimpatizánsok, helyi politikai elemzők és újságírók, akik azt gondolták, hogy a finoman fogalmazva sikertelen Ed Miliband-i pártelnökség után főnix madárként fog felemelkedni poraiból a brit baloldaliak alfaomega pártja, a Munkáspárt, tévedtek. Még hozzá hatalmasat. És ezt nem elsősorban a nyögvenyelősen haladó pártelnöki verseny illusztrálja, ahol Liz Kendall talán az egyetlen valamirevaló és értékelhető jelölt, akiben mozog valami kreativitás, modernség és változtatni akarás az elmúlt évek kudarcai után, szemben a többi, szürke és ötlettelen veterán politikussal, hanem sokkal inkább a mostani konzervatív jóléti reformtervezet. Ez a vita ugyanis nem csak a felszínt kapargatja, mint a pártvezetésért folytatott küzdelem. Ez a párt DNS-ét, ideológiai esszenciáját érinti. Hiszen egy jóléti reform ellen vagy mellett érvelni maga a politikai meggyőződés kifejeződése, egy világos értékvállalás, ami minket, mint embereket meghatároz és megkülönböztet. Pontosan az ilyen és ehhez hasonló kérdések határozzák meg, egyfelől, hogy kiből lesz baloldali és kiből jobboldali érzelmű választó, másfelől pedig, hogy mit kell, és mit nem kell nyújtania egy államnak a polgárai szerint. A Konzervatívok ezt láthatóan felfogták, és sikeresen ki is használják. A Munkáspárt azonban még nem, és ennek a keserű levét nap, mint nap megisszák.

harman.jpg

("Ő változást akar. A többség nem." - Harriet Harman, f: politicshome.com)

A legfőbb brit ellenzéki párt ideiglenes első embere most viszont beleállt ebbe a pártja többsége számára nyilvánvalóan bicskanyitogató ügybe, mivel saját elmondása szerint nem volt más választása, bele kellett állnia. Harriet Harman elmondása alapján ugyanis pártja képtelen szembe nézni az egymást követő két választási bukással (2010, 2015), valamint azzal a ténnyel, hogy a Munkáspártot gazdasági és jóléti kérdésekben a választók már régen nem veszik komolyan. Harman szerint lehet magukat tovább áltatni azzal, hogy a választók valójában tévednek, valójában véletlen volt az elmúlt két bukás, és ha mindent a régiben tartanak és mondanak, visszakerülnek az ország élére, csak ez érzése szerint nem vezet sehova. Új ötletek kellenek, új emberek, akiknek a legfontosabb ismertetőjegye nem a párton belüli népszerűségük, vagy az, hogy mindent a régiben akarnak hagyni, hanem épp ellenkezőleg, változást akarnak, és őszintén meg akarják érteni a választókat. Márpedig ehhez – bizonyos feltételek mellett – támogatni kell a konzervatívok reformterveit, mert nélkülük a brit gazdaság rosszabbul fog teljesíteni, a brit munkavállalók pedig rosszabbul fognak élni. A többség azonban úgy tűnik, nem osztja Harman véleményét, hiszen a párt legtöbb prominense, köztük a pártelnök aspiránsok java (Yvette Cooper, Andy Burnham és Jeremy Corbyn) mind ellenzik a kormány jóléti reformtervét, amely például:

  • 12 milliárd fontos megtakarítást ütemezett be a jóléti költségvetésen
  • kizárja a 18-21 éveseket a jóléti kiadások rendszeréből („dolgozol vagy tanulsz”)
  • csökkenti a segélyek mértékét azoknál, akik visszatérhetnek a munkaerőpiacra
  • csökkenti a maximálisan kapható jóléti támogatások legfelső szintjét
  • növeli azok bérleti díját, akik magasabb jövedelmük ellenére szociális lakásban laknak
  • 2017-től maximum két gyermek után jár csak adókedvezmény és gyermektámogatás

Dehogy kinek lesz igaza, vagy még pontosabban, kire hallgat majd a munkáspárti többség, ma még lehetetlen megmondani. Mindenesetre az tény és látszik, hogy Harman állítólagos magánakciója nem okozott osztatlan sikert a párton belül, sőt. Az első reakciók után így nyugodtan kimondható, hogy a pártelnökjelölt Liz Kendall-on kívül pár ismert, de fiatal képviselőn (pl. Tristram Hunt) kívül semmilyen nagyágyú nem állt Harriet Harman mellé, és így a véleményével valószínűleg egyedül marad majd. Ez viszont már nem neki, hanem sokkal inkább pártjának lesz tragikus, mert a jóléti állam válságával, és sok egyéb, ’45 utáni politikai vívmány elavulásával a politikai ideológiáknak és pártoknak vérfrissítésre van szüksége. Ma úgy tűnik, legalább is az Egyesült Királyságban, hogy ezt a Konzervatívok értik, és igyekeznek élen járni a változásokban. A Munkáspárt azonban Miliband és a párt legutóbbi súlyos választási bukása óta (sem) találja magát, és a változáshoz vezető utat.

Németh Áron Attila

A bejegyzés trackback címe:

https://diplomaci.blog.hu/api/trackback/id/tr357627524

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

na4 2015.07.15. 17:36:49

Margaret Thacher-nek igaza volt: a szocializmus addig működik, amíg ki nem futnak a mások pénzéből. Ő kellene most ide. Gatyába rázta Angliát. Mind a mai napig az ő eredményeiből élnek, de azok már kezdenek elfogyni. Szerencsére Cameron megértette az idők szavát.
süti beállítások módosítása