A magyar belpolitikával foglalkozó Kettős Mérce blog azon kevés és népszerű hazai sajtóorgánumok közé tartozik, amelyek vissza-visszatérően foglalkoznak külpolitikával is. Ez egyfelől remek, hiszen minél több, sokak által olvasott belpolitikai blog ír külügyekről, annál többen ébredhetnek rá itthon is, hogy a határainkon kívül eső világ igenis lebilincselő. Másfelől azonban problémás, hiszen ezek a blogok sokszor önön világképük helyességének igazolására használják fel ezeket az ügyeket, mint például most, a brit Munkáspárt esetében.
A Kettős Mérce blog szombat késő délután közölte Pap Szilárd István, az „Egy kopaszodó, halk szavú volt munkás újítja meg a brit és európai baloldalt?” című írását Jeremy Corbyn munkáspárti pártelnökjelöltről. A szerző cikkének a lényege nagyjából a következő: Margaret Thatcher és a brit konzervatívok (a Tony Balir fémjelezte New Labour mozgalom hathatós közreműködésével) leépítették az 1980-as évek előtt brit jóléti rendszert, a neoliberalizmus irányába tolták a politikai közepet, ezzel megfosztották attól a Munkáspártot, hogy valódi baloldali pártként viselkedjen, de Jeremy Corbyn megválasztásával minden helyreállhat. A szerző ezen meggyőződését nem áll módomban megkérdőjelezni, szíve joga szimpátiát érezni bárki iránt. Akad azonban néhány fontos brit belpolitika tényező, amit nem árt figyelembe venni akkor, amikor valaki ilyen megállapításokat tesz, főleg ha ezeket valaki szándékosan / szándékolatlanul félreértelmezi, netán elhallgatja.
Meggyőződésem ugyanis, hogy a hivatkozott cikk számos ilyen hibát tartalmaz, amelyek nemhogy nem segítik a laikus érdeklődőt e bonyolult kérdés tényleges megértésében, hanem tulajdonképpen nem másra szolgálnak, mint a szerző / blog világképének igazolására egy külföldi példa szelektív bemutatásán keresztül. Természetesen nem állítom, hogy a témában írt saját cikkem mindenre pontos válasz ad. Éppen ezért vitába bocsátkoznék a szerző központi állításaival, hátha így minden érdeklődő számára legalább egy kicsivel tisztább lesz a mostani brit helyzet.
Pap írását azzal kezdi, hogy megállapítja: „Ez a hasonulás (lebutított thatcherizmus = blairizmus) is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy idén májusban a Munkáspárt történelme egyik leggyengébb választási eredményét érte el: a brit választók inkább szavaztak a hitelesebbnek tűnő konzervatívokra, mint a bénácska hasonmásukra (vagy épp a mandátumszerzésre szinte esélytelen, mégis sokkal hitelesebb zöldekre adták a voksukat).” Véleményem szerint a brit választók a gazdasági hitelességre és a szavahihetőségre szavaztak, vagyis minden olyanra, amit az Ed Miliband vezette Munkáspárt képtelen volt az előző ciklus alatt felmutatni. A briteknek ugyanis alternatíva kellett volna, ám ezt a baloldaltól nem kapták meg. Onnan csak bizonytalanság és ’60-as évekbeli szocializmus (államosítás, rezsicsökkentés, adóemelés) jött; ahogyan amúgy a szerző által megsüvegelt zöldek programja is nagyjából arról szólt, hogy ráígértek mindenre, amit a Munkáspárt szedett-vedett programja tartalmazott, közel 200 milliárd fontos többlettel terhelve a költségvetést.
A szerző ez után azzal folytatja, hogy: „Amit azonban nem vesznek figyelembe (a Munkáspárt vezetői), az épp az, hogy a politikai centrum mozgatható, és ahogyan Thatchernek sikerült a második világháború utáni jóléti konszenzust szétvernie, teljesen jobbra tolva a brit politika centrumát, úgy az inga a másik irányba is elmozdítható. A brit Konzervatívok 1979 és 1992 között négy országgyűlési választást nyertek meg, nem egyet meggyőző fölénnyel, tehát az a klasszikus vád, amit baloldali brit (és nem ritkán kontinentális) médiumok évtizedek óta hangoztatnak, miszerint egyetlen miniszterelnök döntötte romba a fejlett, modern, iparosodott Egyesült Királyságot, hazugság. Az 1960-as és 1970-es évek Királyságát ugyanis – sok más negatívum mellett – az alábbiak jellemezték: alacsony ipari termelékenység, szakszervezeti túlhatalom (pl. állandó sztrájkok = „Békétlenség tele”), magas infláció, magas munkanélküliség, túlzott adóelvonás. Margaret Thatcher megválasztása előtt tehát az ország finoman fogalmazva sem volt felfelé ívelő pályán. Természetesen a thatcherizmus hibái tagadhatatlanok. Ám az is, hogy sikerei nélkül az Egyesült Királyság elmúlt 30 éve nem olyan lenne, mint amilyen. Valahol talán nem is véletlen, hogy azokban az években a választók többsége nem az ottani mértékkel keményvonalas szocialisták (Michael Foot vagy Tony Benn) által vezetett Munkáspártot, hanem Thatcher konzervatívjait favorizálta. Vagy a nép tévedett volna?
A cikk írója ezt követően határozottan kijelenti, hogy: „Rengeteg társadalmi folyamat utal arra, hogy a brit polgároknak elegük van a szabályozatlan piacra, a gazdagok adókedvezményeire, a jóléti állam szétverésére és a dolgozó átlagemberek és a szegények démonizálására épülő politikából, amelyet a mainstream brit pártok magukévá tettek az elmúlt két-három évtizedben.” Vajon a szerző szerint a Konzervatívok, lényegében senki által nem várt többségi győzelme ezt a következtetést megerősíti?
Pap végezetül kifejti, hogy: „Jeremy Corbyn programja szintén e megszorításokra, perverz újraelosztásra és szabályozatlan piacokra alapuló gazdasági konszenzus ellen határozza meg magát, ugyanakkor hiányzik belőle bármilyen idegengyűlölet és bevándorlás-ellenesség.” Bár távol álljon tőlem, hogy Corbyn eszméit, gondolkodásmódját rasszizmussal vagy bárminemű idegengyűlölettel hozzam párhuzamba, azért érdekes, és a baloldali médiában ritkán megjelenő tény, hogy a Munkáspárt új vezér aspiránsa egyfelől egységes Írország-párti, aki nem sokkal azután látta vendégül a Sinn Fein vezetőjét a brit Alsóházban, miután egy IRA által végrehajtott terrorcselekményben majdnem meggyilkolták a brit miniszterelnököt. Másfelől pedig, aki rendszeresen lándzsát tör olyanok mellett, mint például Hugo Chávez, néhai venezuelai diktátor, Stephen Sizer anglikán plébános, aki szerint szeptember 11-ért a zsidók a felelősek, vagy a Hamasz palesztin terrorszervezet.
Persze, hogy ne csak a negatívumokról szóljak. A szerzőnek néhány dologban igaza van, például, hogy korántsem biztos Corbyn szeptemberi győzelme, vagy, hogy rámutat, a Munkáspárt parlamenti tagsága egyáltalán nem szimpatizál úgy a jelölttel, mint mondjuk a közvélemény bizonyos részei, a Munkáspártot ősidők óta támogató szakszervezetek vezetői, illetve az utóbbi pár hónapban a párthoz csatlakozó aktivisták tízezrei. Pap Szilárd István írása tehát egyáltalán nem igazságoktól, tényektől, helyes következtetésektől mentes munka, és ezért elismerést érdemel.
Ennek ellenére azonban úgy vélem, egy magára valamit is adó újságíró és blog nem engedheti meg magának a tények szelektív felhasználását, és a szándékos / szándékolatlan csúsztatások sorozatát. Még akkor sem, ha azzal saját igazának akar érvényt szerezni. Elsősorban pedig azért, mert ezzel saját jövőbeli céljait hitelteleníti, ha az általa piedesztálra emelt jelöltről és nézeteiről kiderül, hogy talán nem véletlenül voltak az elmúlt 30 évben (még a saját pártja által is) figyelmen kívül hagyva.
Németh Áron Attila
