Lánczi Tamás ugyan írásában (A kijózanodás ideje, Mozgástér blog) azt helyesen állapította meg, hogy a bevándorló-áradat kezelése miatt érdemtelenül érik nyugati támadások a magyar kormányt, azonban a szerzőnek az önigazoló sértődöttség helyett inkább a probléma gyökeréhez kellene leásni, hogy hol hibázott mégis a magyar kormány, és milyen külpolitikát kíván meg a nemzeti érdekek és az európai stabilitás védelme.

Először is meg kell állapítani, hogy a magyar kormánynak igaza volt a bevándorlás kérdésében, amit az is alátámaszt, hogy Németország és Ausztria is kénytelen volt a határellenőrzés visszaállításával lefékezni a menekülthullámot. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a magyar politikai vezetés ne lenne felelős a kemény nyugat-európai kritikáért, amelyet a politikai tőkénk elmúlt öt évben történő eltékozlása eredményezett.

A jelenlegi magyar kormány korábbi belpolitikai lépései (alkotmányozási folyamat, médiatörvény és sorolhatnánk) és az EU-ellenes retorika belpolitikai célokból való felkorbácsolása azt eredményezte, hogy szinte védtelenül állunk a méltánytalan politikai támadásokkal szemben is. Egy kis nemzet, amelynek túlélése olyannyira függ a külső támogatástól és a regionális stabilitástól, az ilyen kalandorpolitikát nem engedheti meg magának. A konfrontatív kommunikáció lecserélését követően is évekbe, akár évtizedekbe fog telni, hogy újra visszaszerezzük azt a puha hatalmat (soft power), amelyet a magyar kormány aprópénzre váltott és amennyiben most olcsó retorikai bosszút állunk európai szövetségeseinken ez azt mutatja, hogy a kormány nem tanult a hibájából.

("A múlt ballépései nem eresztenek")

Másrészről viszont azért nem kell elnézést kérnünk senkitől, hogy Magyarország alapjait a magyar etnikai nacionalizmus képezi. Ez a nemzettudat alapvetően eltér a brit vagy francia nacionalizmustól, amely elméletben képes asszimilálni nagy lélekszámú kulturálisan eltérő néptömegeket - bár ezt a gyakorlatban még nem sikerült bizonyítania. A közép-európai és balkáni államok nem így szerveződnek. Lengyelországtól Görögországig egységesen kell kiállnunk nemzeteink önvédelmi jogáért, nem pedig látszólag különutas politikát folytatni, amely hatalmas támadási felületet biztosít a nyugati liberális és baloldali szereplők számára. Hangsúlyoznunk kell, hogy az etnikai nacionalizmus alapján szerveződő államok százmilliós (a németajkú államokkal kétszázmilliós) tömböt képeznek az Európai Unión belül, és országainkban a tömeges bevándorlás destabilizáló hatással bír politikai rendszerünkre nézve és a szélsőjobb előretöréséhez vezet. A bevándorlás kérdésében az egymástól eltérő gazdasági és politikai érdekek mentén megosztott „Európa” Lánczi Tamás által is hangoztatott számonkérésével szemben a visegrádi négyekre építve és a balkáni államokkal kiegészülve szükséges ellenpontot képezni az unió befolyásos nyugati államaival szemben és konstruktív párbeszédet folytatni velük. Ez a párbeszéd azonban csakis az erő pozíciójából lehet sikeres kimenetelű hazánk szempontjából, Magyarország ehhez egymagában kevés lenne még akkor is, ha nem sikerült volna leküzdenünk magunkat egy kvázi páriaállam szintjére az EU-n belül.

Végezetül fel kell tenni a kérdést, hogy Lánczi Tamás helyesen határozza-e meg Magyarország közel-keleti érdekeit? Az arab országokba már senki nem kíván demokráciát exportálni, az új jelszó a stabilitás és a regionális hatalmi egyensúly, a mi kihívásunk, hogy az Európai Unió és ezen belül hazánk hogyan járulhat ehhez hozzá. Ellentétben a cikkben javasolt megoldással, ahol Erdogan török államfőt „békén hagyjuk”, elkerülendő, hogy Törökország összeomlását követően ne gátolja semmi a közel-keleti menekültáradatot, Törökországot nem kell félteni, a Közel-Kelet legstabilabb állama nem fog egy egyszerű vezetőváltástól káoszba süllyedni. Erdogan szabadjára engedett politikája európai nyomásgyakorlás nélkül éppen hogy hosszú távon egy egzisztenciális válságba sodorhatja hazánkat egy terjeszkedni kívánó anatóliai nagyhatalom képében, ahelyett, hogy az a nyugati szövetségi rendszerhez közeledne. Magyarország nemzeti érdeke, hogy a közel-keleti regionális nagyhatalmak megtalálják a modus vivendit és ehhez együtt kell működnünk a térség összes szereplőjével, Törökország mellett, az arab államokkal, Izraellel és Iránnal is, az együttműködés nem jelenti azonban a nyomásgyakorlás hiányát. Hosszú ideig úgy gondoltuk, hogy a Közel-Kelet kérdése kizárólag a nagyhatalmakra tartozik és minket közvetlenül nem érint. Amint azonban most látható hatalmasat tévedtünk és Közép-Európa sorsát alapvetően befolyásolja a délkeleti szomszédság helyzete, így volt ez évszázadokon keresztül a Bizánc és a Török Birodalom idejében is, csak erről kényelmesen megfeledkeztünk. Annak ellenére, hogy demokráciákat már nem építünk, a szélsőséges iszlamizmussal szembeni intenzív katonai jelenlét mellett keretet kell adnunk a közel-keleti államok együttműködésének, válságkezelésének és civil szférájuk fejlődésének, különben sosem lesz vége a befogadhatatlan menekültáradatnak.

Összességében le kell szögezni, hogy Magyarország, bár nemzetközi pozícióin rontott, azonban át fogja vészelni ezt a válságot is, hiszen a világméretű migrációs válságnak csupán első, gyenge hullámánál járunk. Jó leckét kaptunk azonban most arra vonatkozóan, hogy nem lehet belpolitikai okokból elvesztegetni a külső támogatást, nemzeti érdekeinket mindig az adott kérdésben legütőképesebb szövetségesi rendszeren keresztül kell érvényre juttatni és a geopolitikai kihívásokat hosszútávon, évtizedes és évszázados távlatokban kell mérlegelni. Magyarország ezeréves tapasztalata ezen a téren az összes lehetséges veszélyforrásra bőven nyújt példát és okulnunk kell a történelmünk során bekövetkezett katasztrófákból is, amelyek a szűklátókörű belpolitika miatt a pusztulás szélére sodorták a nemzetet. Ez jelenti az igazi kijózanodást.

Csepregi Zsolt