Irán helye a közel-keleti sakkjátszmában (1. rész)

2019. október 06.

Az elmúlt egy-két hónapban sokat lehetett olvasni a hazai és a nemzetközi médiában egyaránt az Irán által végrehajtott tankerhajó-lefoglalásokról és legutóbb szaúd-arábiai olajkitermelő helyszínek elleni támadásokról. Fontos kérdés, hogy mi áll ezen cselekmények hátterében, miért követi el őket a perzsa állam? Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ lehessen adni, először azt kell felvázolni, hogyan alakult ki a jelenlegi közel-keleti szituáció, illetve hogyan vált Irán a térség számottevő hatalmává. Ezen cikk Irán történelmét dolgozza fel 2015-ig, hátteret biztosítva a második résznek, ami majd elemezni fogja a térségbeli hatalmak, illetve az Egyesült Államok lépéseit, és azt, hogy mi ennek a játszmának a célja, és milyen kifutásai várhatók.

Célszerű egy kicsit visszamenni a történelemben, hogy megértsük, hogyan került Irán erős pozícióba a Közel-Keleten, illetve honnan ered az ország USA-ellenessége. 1951-ben Mohamed Moszadeket nevezte ki a sah (Mohamed Reza Pahlavi) miniszterelnökké, aki bejelentette, hogy államosítja az ország kőolajkészleteit és a kitermelést. Egészen addig ezek főként angol és amerikai kézben voltak, így érthető, hogy a két állam nem rajongott annyira az ötletért. Valószínűleg Nagy-Britannia és az USA titkosszolgálatai szervezték meg 1953-ban az iráni államcsínyt, ami a népszerű Moszadeket eltávolította a hatalomból. Ez a lépés alapozta meg azt, hogy az 1979-es forradalom után az Egyesült Államok vált Irán legfőbb ellenségévé, „a Sátán országává”, ahogy az iráni vezetők hivatkozni szoktak rá. Nem ritkák az olyan események, ahol amerikai és izraeli zászlókat, illetve a mindenkori amerikai elnök és az izraeli miniszterelnök képeit égetik. 1953 után a sah rendszere azonban egyre inkább Amerika-barát külpolitikát folytatott, ami a rezsim diktatórikus, elnyomó jellegével és az 1973-as olajárrobbanást követő elszabaduló inflációval együtt a robbanás szélére sodorta a társadalmat.

Ezen tényezők következtében 1979-ben kitört az iráni forradalom, ami elsodorta a sah rendszerét, majd – némi belharc után – kikiáltották a teokratikus köztársaságot, amelynek az élén Ruholláh Khomeini ajatollah (síita vallási vezető) állt. Az Iráni Iszlám Köztársaság felépítéséről röviden annyit, hogy alapvetően két hatalmi centrum van: a legfőbb vallási vezető, akit a Szakértők Gyűlése választ, és az elnök, akit közvetlenül választanak meg. A legfőbb vallási vezető, mivel egy teokratikus államról beszélünk, rendkívül komoly formális és informális hatalommal bír, széleskörű jogosítványai vannak az ország működése terén, illetve a síita egyház támogatását is értelemszerűen bírja. Az elnök jogosultságai ennél jóval szűkebbek, ráadásul megválasztását követően a legfőbb vallási vezetőnek is el kell őt fogadnia a tisztségében, mégis egy bizonyos mértékű hatalmi ellenpontot képezhet, mivel az elnök felhatalmazása közvetlenül a néptől ered, így ha a legfőbb vallási vezető egy népszerű elnököt menesztene, azzal garantáltan kivívná a népharagot – ezt pedig egy diktatúra nem engedheti meg magának.

Ruholláh Khomeini ajatollah; forrás: www.mult-kor.hu

A forradalom után közvetlenül, 1980-ban a Száddám Husszein vezette Irak megtámadta Iránt, aminek egy 8 éven át tartó háború lett a következménye, amelyben végül egyik fél sem nyert semmit. Ezt követően az 1990-es és a 2000-es években Irán egy jó gazdasági növekedést produkált, ráadásul az olajbevételekből mesterségesen alacsonyan tartotta az alapvető élelmiszerek és fogyasztási cikkek árait, amivel a rendszer megnyerte magának a tömegeket is, akik így hajlandóak voltak szemet hunyni a valós demokrácia hiánya és az emberi jogok szisztematikus megsértése felett.

A 2000-es években Irán egyre inkább úgy lépett fel, mint a Szaúd-Arábia vezette szunnita tömb síita ellenpontja, és egyre nagyobb befolyást épített ki a térségben. Száddám Husszein bukása után az iraki anarchikus állapotokban megerősítette az ország lakosságának többségét adó síitákat, akik mostanra egyértelműen Irak első számú erőjévé és Irán szövetségesévé váltak. Már az 1980-as években elkezdte támogatni Irán a libanoni Hezbollahot, amely nagyon komoly erőt képvisel a Földközi-tenger mentén, és képes fenyegetni Izraelt is. Emellett Irán – Oroszország mellett – az egyik legfőbb támogatója Bassár el-Aszad szíriai rezsimjének is, és az iráni Forradalmi Gárda nagy erőkkel támogatta Aszadot a szíriai polgárháborúban, amelyben győzelmet is arattak. Ezeken kívül Irán jelen van a jemeni konfliktusban, a Szaúd-Arábia által segített szunnita rezsim ellen lázadó húszikat támogatva, illetve tőle nyugatra Afganisztánban és Pakisztánban is.

A közel-keleti hatalmi viszonyok bemutatásakor nem lehet szó nélkül elmenni Izrael és Irán viszonya mellett. Irán deklarált célja a zsidó állam eltüntetése a térképről, és bár ez nyílt háborúba még nem fordult, Irán nagy erőkkel támogatja a Hezbollahot és a palesztinokat, akik gyakran indítanak rakétatámadásokat és követnek el robbantásos merényleteket az országban. Izrael cserébe (aktív vagy hallgatólagos amerikai támogatással) kibertámadásokat indít Irán ellen – ennek az egyik legnagyobb figyelmet kapott példája a Stuxnet féregvírus volt, ami 2010-ben tönkretette az iráni urándúsító-kapacitás 20%-át. És még egy fontos tényező a képletben: Izrael, még ha ezt hivatalosan nem is ismeri el, rendelkezik atomfegyverekkel, ami hatalmas fenyegetést jelent Iránra nézve; így nem is olyan meglepő, hogy a perzsa állam is megpróbál szert tenni nukleáris csapásmérő képességre.

Az iráni atomprogram az iráni-iraki háború után kezdett bele a hadászati célra is felhasználható urániumdúsításba, amihez Kína, Pakisztán és Oroszország nyújtott támogatást; ez 2003-ig feltűnésmentesen zajlott. Ebben az évben Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA) vizsgálatot tartott iráni létesítményekben, és jelezték a nemzetközi közösség számára, hogy fennáll a veszélye egy iráni atomfegyver kifejlesztésének. 2003 és 2009 között Irán tárgyalásokat folytatott Németországgal, az Egyesült Királysággal és Franciaországgal (EU-3), illetve 2006 után az ENSZ Biztonsági Tanács 5 állandó tagjával és Németországgal (P5+1) az urándúsítás visszafogásáról, sikertelenül. Ennek következtében 2010 és 2012 között először az ENSZ BT, majd utána egyoldalúan az Egyesült Államok, illetve az Európai Unió szigorú szankciókat vezetett be Iránnal szemben, amivel arra akarta rákényszeríteni, hogy a nemzetközi atomenergia-felhasználásról szóló egyezményeket betartsa.

A JCPOA-t aláíró országok külügyminiszterei és az Európai Unió külügyi főképviselője az egyezmény ratifikációjakor; forrás: en.wikipedia.org

Ez az olajexportból nagy bevételeket szerző Iránnak hatalmas érvágás volt, a gazdasága nagyon megszenvedte a szankciókat, és ezzel végül a célt sikerült elérni: 2013-ban Hasszán Roháni lett az ország miniszterelnöke, aki tárgyalásokba kezdett a P5+1 formációval. A néhány évvel azelőtti megbeszélésekkel ellentétben azonban most sikerült eredményt elérni: az átfogó közös cselekvési tervet (JCPOA) 2015. július 14-én írták alá: eszerint Irán felhagy a hadászati célra is felhasználható atomprogramjával és urándúsítással, amit az IAEA felügyel, cserébe a nemzetközi közösség fokozatosan visszavonja a szankciókat.

A második részben bemutatjuk az amerikai-iráni kapcsolatok elmérgesedését, mi lett a hatása a Donald Trump által újra bevezetett szankcióknak, illetve azt, hogy Irán mit remél elérni a fegyveres akciókkal.

Németh Olivér

A bejegyzés trackback címe:

https://diplomaci.blog.hu/api/trackback/id/tr6815201662

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Equalizer. 2019.10.07. 17:39:42

A bevezetőben feltett kérsésre, miszerint "miért követi el tetteit a perzsa állam" (tanker-támadások, drón attack) sajnos nem kapunk választ!

Spidy.hu 2019.10.07. 21:38:08

@Equalizer.: Ez a cikk 2015-ig szól, ezek az akciók viszont 2018 után történtek.