Választások az Egyesült Királyságban

2019. december 09.

Magyarországról tekintve nem feltétlenül tűnnek annyira fontosnak a brit választások, azonban Európa egyik legerősebb országaként Nagy-Britannia megkerülhetetlen politikai szempontból. A december 12-én esedékes voksolás eredménye talán végre befejezi

Brexit választás

A brit politika gyakorlatilag 3 éve teljes mértékben meghatározó eleme a brexit. 2016 óta folyamatosan ez van napirenden és szinte minden mást elnyom a politikai agendában. Természetesen lehet mondani, (valahol jogosan) hogy ez az ország legfontosabb témája, azonban a brexiten kívül alig van más kérdéskör, ami a közvéleményt megmozdítja. Ez viszont egy nagyon egészségtelen folyamat és érthető, hogy mindegyik párt már inkább túl szeretne lenni rajta, hogy ténylegesen az országgal tudjanak foglalkozni. Nem hiába próbálkozott Jeremy Corbyn és Boris Johnson is azzal, hogy a kampányban más problémaköröket is a felszínre hozzanak, azonban ez látszólag nem volt hatékony taktika. Az egész ország arra vár, hogy politikusai végre döntsenek ezügyben, azonban ezen politikusok tisztán látják, hogy akármi is lesz a folyamat végkimenetele, ők szavazókat fognak veszíteni. Ezért viszont az a kép alakult ki a szavazók körében, hogy van egy miniszterelnök, aki kijelentette, hogy inkább feküdne holtan egy árokban semmint, hogy hosszabbítást kérjen Brüsszeltől (amit végül megtett) és van egy ellenzéki vezető, aki nem lenne hajlandó kampányolni a saját maga által kialkudott brexit megállapodás mellett.

Ezen információk tudatában pedig érthető, hogy a választók miért bizonytalanodtak el kezdetben a két nagyobb pártban és inkább az alternatívákat keresték a „Brexit” pártban és liberális demokratákban. Ez a tendencia azonban csak átmeneti volt és miután rendezték a soraikat a vezető pártok újra visszaállni látszik a kétpárti berendezkedés. Összességében tehát a helyzet nem változott sem politikai sem más értelemben sem és ugyanúgy a konzervatívok és a Munkáspárt fog küzdeni a szavazatok többségéért, miközben a brexit marad a fő kérdés.

Kampányígéretek

A Konzervatív Párt alapvetően egy jóléti csomagot ígér, közszolgálati szervekre többet kívánnak költeni és mindezt úgy kívánják elérni, hogy közben nem fognak adót növelni, sőt több évre be is fagyasztanák az áfa és a jövedelemadó növelésének lehetőségét. Ezzel alapvetően nem mondanak feltétlenül újat, egyedül kiemelkedett még a környezetvédelem és a „zöld ipar” fejlesztése és ők ezt elsősorban vállalati oldalról kívánják megközelíteni. Általánosságban követik továbbá a „kicsi-kormányzat” irányvonalat és inkább kimaradnak az állami szabályozásokból. A manifesztó bejelentésében továbbá kifejezetten nagy hangsúly volt a brexiten, többször is elhangzott az ominózus „Get Brexit done!” mondat, ezzel is hangsúlyozva az elsődleges kampányelemet, a kilépést az EU-ból. Johnson a beszédében továbbá előszeretettel támadta Corbyn-t is, hogy bizonytalan vezető és igazából nem is lépne ki az EU-ból ha rajta múlna. Továbbá belengette azt is, hogy egy esetleges Munkáspárti kormány esetén gazdasági válság lenne és menekülne a tőke is az országból. Összességében a beszédben a brexiten volt a hangsúly, majd szorosan követte ezt a kilépés utáni jobb világ vizionálása, végezetül pedig Jeremy Corbyn alkalmatlansága volt a fő üzenet.

Boris Johnson és Jeremy Corbyn, a két legfőbb esélyes; forrás: Getty Images

A Munkáspárti konferencia sok szempontból más hangnemet ütött meg, láthatóan teljesen más volt a célközönség és a beszéd stílusa is. Maga a helyszín is már egy üzenet volt, ugyanis egy egyetemen tartotta a beszédét a munkáspárti vezető, ezzel is elhatárolódva az „elittől” és közeledve inkább a fiatalokhoz. Az egész beszédében megfigyelhető volt ez a szembenállás, ugyanis úgy állította be a konzervatívokat, mint a „pénzes elit” kegyeltjeit, akiknek nincs szükségük változásra mivel a „rendszer” az ő érdekeiknek megfelelően van manipulálva. Saját magát pedig egy forradalmárhoz hasonlítja, aki „valós változást” (fő kampányszlogen) fog hozni. Corbyn programja tökéletesen illik baloldali karakteréhez, már-már kissé radikális is, ugyanis túlmegy az eddigi Munkáspárti ígéreteken és egy széleskörű zöld forradalmat és államosítást vizionál megválasztása esetére. A zöld forradalmat úgy kívánja elérni, hogy a nagyvállalatokat megadóztatja a szennyezésükért és több mint egy millió új zöld munkahelyet ígért. Az államosítás terén pedig vissza kívánja vásárolni a víz és energiaszektort, valamint a vasutat és a postahálózatot is. A programjában továbbá megtalálhatóak a klasszikusabb baloldali elemek, mint például több forrás fordítása az egészségügyre és oktatásra, valamint a nyugdíjrendszerre. Állítása szerint mindezt képes lenne úgy finanszírozni, hogy csak a lakosság felső 5%-ának lennének nagyobb adóterhei és ez elegendő lenne az átalakulásra. Corbyn továbbá magához hűen nagyon óvatosan fogalmazott a brexittel kapcsolatban és türelemre intett mindenkit, valamint hangsúlyozta, hogy a végső döntést az emberek kezébe akarja adni egy újabb népszavazáson keresztül. Összességében a Munkáspárt egy radikálisabb vonalat képvisel jelen kampányban és felemlegetik a történelmi elit-tömeg szembenállást. Viszont ez a szélsőséges elit-nép szembeállítás nem biztos, hogy megnyerő lesz a mérsékeltebb szavazóknak és a brexittel kapcsolatos bizonytalanság pedig kifejezetten hátrányos lehet a végkimenetelben.

Összességében mindkét pártnak hangsúlyosan szerepel a kampányában a brexit és alapvetően jóléti intézkedéseket ígérnek, de a hasonlóságok itt véget is érnek. További érdekesség, hogy az „Institute for Fiscal Studies” állítása szerint egyik pártnak sem reális a költségvetési terve, nem lehet a jelenlegi gazdasági viszonyok mellett ilyen ambiciózus célokat ténylegesen megvalósítani. További megjegyzés volt, hogy a Munkáspárti elképzelés alapján történő kiadás növelés és az emellett tervezett államosítások nem lehetségesek az általuk meghatározott intervallumban.

Választási esélyek

Maga a választás nagy valószínűséggel nem fog meglepetéssel zárulni, egyszerűen túl nagy különbség van a két párt között, ahhoz, hogy ezt ilyen rövid időn belül be lehessen hozni. Valószínűsíthető, hogy amennyiben nem fog kitörni egy botrány a konzervatív oldalon akkor, ha szűkösen is, de parlamenti többséget fognak szerezni. Jelenleg pedig csak egy ilyen potenciális probléma lehet: az egészségügy (National Health Service, NHS). Az egészségügy privatizálása egy nagyon kényes téma a brit politikában és ha kiderülne Johnsonról, hogy bizonyíthatóan ilyen törekvése van, akkor az még akár a választási győzelmébe is kerülhetne. Erre azonban jelenleg nincs olyan kimagasló esély. A konzervatív parlamenti többség tehát elsősorban nem az ő erősségüknek lesz köszönhető, hanem a Munkáspárt gyengeségének, ugyanis 2017-ben is hasonló volt a Konzervatív Párt támogatottsága, viszont akkor Corbynék szorosan voltak mögöttük a második helyen. Jelenleg azonban a Munkáspárt 10%-kal van lemaradva a konzervatívokkal szemben és a liberális demokraták stabil harmadikként vannak jelen 13%-kal. Várható viszont, hogy a Munkáspárt még erősödik pár százalékot és megközelíti a konzervatívokat, azonban szinte biztosan nem fog 5%-nál közelebb kerülni a két párt egymáshoz. Ez a jelenség korábbi választásoknál is megfigyelhető volt, sőt az elsősorban kétpárti berendezkedésnél megfigyelhető, hogy a szavazók a választás közeledtével nagyobb eséllyel szavaznának le az erősebb pártra még akkor is ha nem szeretik annyira (de a másik lehetőséget még annyira sem), mert nem akarják, hogy „elvesszen” a szavazatuk.

Közvélemény-kutatás a választási preferenciákról; forrás: Politico

A brit választási rendszer miatt viszont a korábban említett különbség élesebben fog megjelenni a megszerzett mandátumokban és arányaiban több képviselőt fog szerezni a konzervatív oldal, mint azt a szavazatok alapján egy arányos rendszerben szereznének. Összességében pedig egy stabil többséget fognak valószínűleg szerezni a parlamentben és ezzel már képesek lehetnek keresztülvinni a brexitet a törvényhozásban. Amennyiben ez valóban így lesz, akkor a baloldal és Jeremy Corbyn elgondolkozhat, hogy hosszútávon kifizetődő-e ez az erőteljes balra tolódás és nem kellene inkább visszatérni a „New Labour” vonalhoz a szavazók visszaszerzése érdekében.

Pércsi Dávid

Merre tovább, Lengyelország?

A lengyel aktuálpolitika áttekintése a 2019-es parlamenti választások után, különös tekintettel a külpolitika lehetséges irányaira

Míg hazánkban valamennyi, a közélet iránt kicsit is érdeklődő embert az önkormányzati választások tartottak lázban, addig tőlünk északra egy, mind a V4, mind pedig az EU szempontjából nagy jelentőséggel bíró esemény zajlott: a lengyelországi parlamenti választások. Az eredmények körülbelül a várakozásoknak megfelelően alakultak: a 2015 óta hatalmon lévő, Jaroslaw Kaczyński és Mateusz Morawiecki neve által fémjelzett Jog és Igazságosság párt (PiS) győzött. Több szempontból érdemes kiemelt figyelemmel kísérni a lengyel belpolitika és külpolitika alakulását. Elég pusztán abból a tényből kiindulni, hogy Lengyelország a térség egyik legnagyobb állama, melyhez egy meglehetősen erős gazdaság és fejlett hadsereg társul. Ebből kifolyólag a V4-ben is kulcsszerepet játszik, ugyanis az együttműködés legerősebb államáról van szó. A britek kilépése esetén a lengyelek a 4. legnagyobb területű állammá lépnek elő az EU-ban. Abból kifolyólag, hogy a PiS egy erősebb, aktívabb külpolitikát igyekszik megvalósítani, elképzelhető az is, hogy az EU-ban kialakul a lengyelek képében egy keleti súlypont. Nem utolsósorban pedig a magyar kormány szempontjából is kiemelt jelentőségű a lengyel parlamenti választás, tekintve, hogy a Fidesz és a PiS ideológiája, elvei, célkitűzései és az EU-ban felmerülő problémákkal kapcsolatos álláspontja számtalan hasonlóságot mutat. Az alábbiakban az eredmények rövid áttekintését követően az említett szempontok alapján igyekszem áttekinteni a lengyel bel-és külpolitika lehetséges irányait az elkövetkezendő időszakban.

Jaroslaw Kaczyński és Mateusz Morawiecki a választási győzelem ünneplésén
Forrás: Gazeta Prawna

Lengyelország esetében azon sajátos helyzet áll fenn, hogy a kormánypárt elnöke, Jaroslaw Kaczyński jóval nagyobb hatalommal bír, mint a kormány feje, Morawiecki. Kaczyński dönt a személyi változásokról, különböző politikai irányokról, intézkedésekről. Mindenki számára köztudott, hogy a miniszterelnökök szinte inkább csak kirakatpolitikusok, ténylegesen Kaczyński irányít. Épp ezért létfontosságú az, hogy mekkora a támogatottsága kormánypártnak.

A rendszerváltás óta az idei volt a 7. lengyel parlamenti választás. Minden idők eddigi legnagyobb részvételi arányával, 61,1 %-kal zárult. Az eredmények a közvéleménykutatások által előrejelzett módon alakultak. A Jog és Igazságosság a Szejmben (alsóházban) a szavazatok 43,59 százalékával nyert, ami az alsóházi mandátumok többségét eredményezi  a PiS számára. Ez a támogatottság rendszerváltás óta tartott választások történetében a legnagyobb arányú győzelem. A legerősebb ellenzéki erő a három pártot magába tömörítő Polgári Koalíció (KO) 27,4 százalékot ért el. A baloldali szövetség a szavazatok mint egy 13 százalékát nyerte el. Meglepetés azonban a szélsőjobboldali, nyíltan homofób elveket valló Konföderáció bejutása a parlamentbe. A kormánypárt a korábbi ciklushoz képest még inkább megerősödött. Morawiecki kijelentése szerint ez a magas fokú támogatás arra kötelezi a kormányt, hogy további lépéseket tegyenek a jóléti állam megteremtése felé. Az ellenzék legfontosabb feladata pedig az, hogy a különböző ellenzéki tömörülések minél több területen működjenek együtt. A következő választás 2020-ban esedékes. Ekkor államfőt választanak a lengyelek. 2015 óta Andrzej Duda, a PiS politikusa van ebben a pozícióban. Ha Jog és Igazságosság párt elveszti a választást, komoly problémákkal kell szembenézniük az elkövetkezendő 5 évben, még ha annak – a magyar rendszerhez hasonlóan – nagyon szűk jogköre is van.  A rendszert bírálók szerint azonban Kaczyńskiék győzelme nem más, mint egy újabb lépés a diktatúra irányába.

A Szejm összetétele a választások után
Forrás: europeelects.eu

A PiS újraválasztása azonban túlmutat a lengyel határokon. Mint ahogyan a történelem folyamán mindig is, úgy napjainkban is nagyon fontos Magyarország számára mindaz, ami Lengyelországban történik. Különösen igaz ez a 2015 óta tartó időszakra, ekkor került ugyanis hatalomra a Jog és Igazságosság párt. A PiS és a Fidesz által vallott nézetek, elvek és a kormányzási módszerek számtalan hasonlóságot mutatnak. Mindkét párt populista és az illiberális demokrácia kiépítésén munkálkodik saját hazájában, illetve az Európai Unióban is a szuverenista álláspontot képviselik. Ebből adódóan Orbán Viktornak és a Fidesznek Kaczyński pártja mindig is fontos partnere lesz a nemzetközi politikában.

A Fidesz részéről is megfigyelhetőek a V4-es együttműködés elmélyítésére irányuló törekvések. Elég, ha csupán a menekültpolitikában képviselt közös álláspontra tekintünk. A V4 erősödésének kulcsa azonban Lengyelország. A négy állam közül ez az egyetlen, amely rendelkezik akkora gazdasági potenciállal, hogy hatékony érdekérvényesítésre legyen képes. Mindemellett a népesség, a terület és természeti erőforrások is ezt a fajta lengyel vezető szerepet erősítik.

Szakértők szerint Lengyelország – hasonlóan Magyarországhoz – Közép-Európában látja az Európai Unió jövőjét. Ennek az elgondolásnak a leképeződése az is, hogy a 2004 és az ezután csatlakozott keleti országok (a posztszovjet térség államai) minél szorosabb együttműködését kívánja elérni, hogy ezáltal idővel a nyugati országok egyenrangú tárgyalópartnereivé válhassanak. Az EU posztszovjet térségének államainak együttműködésében a vezető szerep természetesen a lengyeleké lenne, már csak azért is, mert az egész térségben Lengyelország rendelkezik a legnagyobb erővel. E célt többek között a már említett szorosabb, mélyebb V4-es együttműködés, illetve a nemrég létrehozott Három Tenger Kezdeményezés útján látja megvalósíthatónak. Ez utóbbi olyan államokat is szorosabban kapcsolna be az Európai Unió gazdasági folyamataiba, fejlesztéseibe (elsősorban közlekedésfejlesztés, energiagazdaság), mint például Bulgária, Észtország, vagy épp Horvátország. A határozottabb Közép-Európa-politika is ezt a célt szolgálja. Lengyelország fokozottabb EU-n belüli szerepvállalását erősítheti a Brexit is, tekintve, hogy ennek bekövetkezte esetén a lengyelek tudhatnák magukénak az Unió területileg 4. legnagyobb államát. Így már pusztán népességi adatokat figyelembe véve óhatatlanul keletebbre tolódik az EU súlypontja.

Hogy mit várhatunk az újraválasztott PiS által rányított Lengyelországtól, még nem tudni. Belpolitikai téren folytatódni fog a korábban megkezdett jóléti állam kiépítése, illetve az egyház szerepének növekedése. Egyesek szerint ebben az időszakban Kaczyńskiék befejezhetik az illiberális forradalmat. Ami a külpolitikát illeti, úgy tűnik, hogy alapvetően nem fog változni, csupán az utóbbi években kijelölt irányban halad tovább, tehát a V4-es együttműködés mélyítése és a markánsabb Közép-Európa-politika felé.

Dombi Máté

Irán helye a közel-keleti sakkjátszmában (2. rész)

Az első cikkben bemutattuk, hogyan vált Irán a Közel-Kelet egyik meghatározó hatalmává, illetve miért nem túlzottan népszerű az országban az USA. Ez a rész a jelenlegi iráni külpolitikát és ambíciókat térképezi fel, mik az okai és a célja a sajtóban komoly visszhangot keltett akcióknak, és hogy alakul Irán az Egyesült Államokkal és az arab államokkal fennálló kapcsolata.

Donald Trump színre lép

Az átfogó közös cselekvési terv (JCPOA) aláírása és életbe lépése után az ENSZ, az Egyesült Államok és az Európai Unió országai fokozatosan kezdték feloldani az Irán elleni szankciókat, mivel úgy nézett ki, hogy a megállapodás működik. Ugyan nem volt teljesen zökkenőmentes az együttműködés, de Irán visszafogta az urániumdúsítást és a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA) vizsgálói is beléphettek az iráni létesítményekbe, és pozitív visszajelzéseket adtak.

A helyzet megváltozása borítékolható volt, amikor 2016-ban Donald Trumpot választották meg az Egyesült Államok elnökévé. A kampányban Trump nagyon gyakran bírálta az Obama-adminisztráció által tető alá hozott egyezményt, ráadásul a Republikánus Pártban is inkább az erőteljes fellépést, mintsem a megbékélést szorgalmazták. Attól tartottak ugyanis, hogy a JCPOA lehetőséget ad Irán számára, hogy titokban tovább vihesse az atomprogramját szankciók nélkül. Ez végül – kisebb huzavona után – 2018 májusában történt meg, ekkor jelentette be Donald Trump, hogy az Egyesült Államok visszalép a megállapodástól. Ez azt jelentette, hogy az USA újra kivetette a gazdasági szankciókat Iránra, ráadásul, hogy még inkább gúzsba kösse a perzsa államot, az USA minden olyan vállalatot is kitilt a piacáról, amelyek Iránnal kereskednek, így biztosítva, hogy még kevesebb lehetősége legyen az országnak elérni a világpiacot.

A döntés közvetlen kiváltó oka az volt, hogy pár nappal előtte az izraeli miniszterelnök a hírszerzés által megszerzett anyagokra hivatkozva bejelentette, hogy Irán a megállapodás ellenére titokban folytatta tovább atomprogramját. Az IAEA szerint azonban Irán betartotta az egyezményben foglaltakat, ők nem találtak ennek az ellenkezőjére bizonyítékot. Az amerikai lépést az európai országok sem támogatták. Nyilvánvaló gazdasági érdekeik mellett a legerősebb érvet az játszotta, hogy az akkori és jelenlegi anarchikus közel-keleti helyzetben Irán egy stabil pont, amelyet nem kellene megrogyasztani.

dt_nuclear_deal.jpg

Donald Trump amerikai elnök az iráni atomalku felmondásának aláírásakor; forrás: Vox.com

Az atomalku azonban továbbra is él, habár fokozatosan bedőlni látszik. Ugyan Oroszország, Kína, Franciaország, Nagy-Britannia és Németország még támogatja, az amerikai szankciókra válaszul 2019 májusában Irán bejelentette, hogy fokozatosan folytatja az urániumdúsítást, ha az Egyesült Államok nem oldja fel a szankciókat. Ezt természetesen az USA nem tette meg, sőt, további, még súlyosabb korlátozásokat léptetett érvénybe. Közben Európa a megegyezést szorgalmazza, amit mi sem mutat jobban, hogy Emmanuel Macron francia köztársasági elnök meghívta az augusztus végi G7-csúcsra az iráni külügyminisztert, majd Trumpot is rávette egy pozitív hangvételű nyilatkozatra.

Kérdés, hogy mekkora ennek a valós esélye? A JCPOA-hez való amerikai visszatérésnek, legalábbis amíg Trump az elnök, körülbelül nulla. Amire talán nagyobb a valószínűség, az az, hogy Trump egy külön deal-t ütne nyélbe Iránnal, aminek esetén a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad. Donald Trump ugyanis szereti a nagy bejelentéseket, a formaságokat, illetve szeretné azt kommunikálni, hogy ő az, aki megoldotta az iráni helyzetet. Ezt látjuk a kínai kereskedelmi háborúnál és az Észak-Koreával való csörte során is, ráadásul szüksége lenne még egy nagy külpolitikai dobásra a választási kampányban, amire egy Iránnal való megállapodás tökéletes lenne.

A helyzet jelenlegi állása viszont nem nagyon vetíti előre a megegyezést. A nyár folyamán Irán tankerhajókat foglalt el és robbantott fel (ugyanakkor senki sem vesztette életét), amerikai drónt lőtt le, illetve nemrég rakétatámadást indított a legnagyobb szaúd-arábiai olajfinomító ellen. Cserébe az USA katonákat telepít Szaúd-Arábiába, és júliusban Trump pár perccel a drón lelövésére indítandó amerikai ellencsapás megindítása előtt fújta le azt. Azonban a szituációt tovább bonyolítja, hogy két hete az iráni elnök, Hasszán Roháni bejelentette, hogy az Egyesült Államok tárgyalásokat kezdeményezett, és hajlandó lett volna feloldani a szankciókat, ebbe azonban Irán nem ment bele. Trump részéről pedig a megegyezés felé tett első lépésnek tekinthető, hogy menesztette John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadót, aki az Iránnal szembeni katonai fellépés egyik fő szorgalmazója volt a kormányban.

De miért keménykedik ennyire Irán, ha tudja, hogy a gazdasága borzasztóan megsínyli a szankciókat? Valószínűleg egyrészt az időt húzzák, másrészt pedig a közvéleményt akarják annyira felpörgetni, hogy Trumpnak is megérje egy megegyezést összehozni. Látták ugyanis, hogy amikor Észak-Korea tesztelte a rakétáit, Trump gyorsan belement egy személyes találkozóba Kim Dzsongunnal, mivel a magát kiváló üzletembernek és tárgyalónak tartó Trump szereti a szemtől-szembe történő megbeszéléseket. A rakétatesztek iráni megfelelői a tankerhajók és olajfinomítók elleni támadások. Az időhúzás pedig egy jó taktika, hiszen az amerikai elnöknek az újraválasztása miatt záros határidőn belül szüksége van a megállapodásra, így jobb feltételeket lehet kiharcolni iráni részről.

drone-strike-saudi-arabia_time.jpg

Az égő szaúd-arábiai olajtornyok füstje a támadás után; forrás: Time.com

Versengés Szaúd-Arábiával

Az iráni külpolitika másik fontos szempontja a közel-keleti térség feletti dominanciára törekvés. Ebben a legnagyobb ellenfele a szunnita Szaúd-Arábia, ezért a két állam kapcsolatában komoly hangsúlyt kapnak a vallási-ideológiai elemek, a szunnita-síita ellentét is. Szaúd-Arábia mögött ott áll az összes Öböl-monarchia (kivéve Katar), és az Egyesült Államok is, amely számára az ország nagyon fontos olajforrás, illetve piac is a fegyverek terén. Irán viszont csak az utóbbi évekre tudott összehozni egy olyan szövetségi rendszert, ami komolyabb ellenpólust képezhet.

Egyrészt, Irán pénzügyileg és némely esetekben katonailag (Forradalmi Gárda, kiképzőtisztek) benne volt a szíriai polgárháborúban és az iraki Iszlám Állam (ISIS) elleni harcban is. Erre mindkét esetben a szövetségek kialakítása volt az indok: Irakban síita többségű a társadalom, és Irán sem szeretne egy újabb nyolcéves háborút egy agresszív szomszéddal, és az elmúlt évek anarchikus állapotai kiváló lehetőséget teremtettek befolyása növelésére. Szíriában Iránnak és Oroszországnak sikerült megmentenie Bassár el-Aszad rezsimjét a bukástól, olyannyira, hogy mára  a rezsimpárti erők állnak győzelemre. Ez nagyban köszönhető az Irán által odavitt és kiképzett milíciáknak, akikre Aszad hadserege támaszkodik. Az előző cikkben már megemlítettük a libanoni Hezbollahot, amelyet szintén a perzsa állam támogat. Iráni jelenlét megfigyelhető még Afganisztánban és Pakisztánban is.

Irán és Szaúd-Arábia között még nem került sor közvetlen háborúra, inkább a kliensháborúk (proxy wars) dúlnak. Ennek két ékes példája a szíriai és a jemeni polgárháború. Szíriában Aszad rezsimjét az irániak, a lázadókat az Öböl-monarchiák és Törökország támogatja, Jemenben Szaúd-Arábia közvetlenül támogatja a rezsimet, légicsapásokat hajt végre, míg Irán indirektebb módon, inkább pénzügyileg és kiképzéssel áll a lázadók mögött. Ez utóbbi esetben Szaúd-Arábiának nem kevés pénzbe kerül háború, ami egyelőre közel sincs a végső rendezéshez, ennyiben tehát Irán áll jobban.

Mit hoz a jövő?

Az elmúlt napok új fejleményeket hoztak a közel-keleti helyzetbe: egyrészt Donald Trump utasítására az Egyesült Államok kivonta csapatait Észak-Szíriából, ami azt eredményezte, hogy Törökország szabad kezet kapott a szíriai kurd területek elleni offenzívára. Ez iráni szempontból egyrészt azért pozitív fejlemény, mert megszűnik az amerikai légi ellenőrzés Szíria felett, másrészt viszont nyilván nem szívesen látják, ahogy Törökország megerősödik. Ez az oka annak, hogy Irán a török támadás hírére hadgyakorlatba kezdett. A másik érdekes történés, hogy rakétatámadás ért a Vörös-tengeren egy iráni tartályhajót, ami az első hírek szerint valószínűleg egy szaúd-arábiai válaszlépés az iráni akciókra. Hogy ennek mi lesz a következménye, az most egyelőre még nem látszik. Mindkét fél hangoztatta a sajtóban, hogy készen állnak a háborúra, de nyilván mindketten szívesen elkerülnék azt, ha lehet. Mindezt figyelembe véve ember legyen a talpán, aki megjósolja, mit hoz a jövőben ez a szituáció.

Németh Olivér

Irán helye a közel-keleti sakkjátszmában (1. rész)

Az elmúlt egy-két hónapban sokat lehetett olvasni a hazai és a nemzetközi médiában egyaránt az Irán által végrehajtott tankerhajó-lefoglalásokról és legutóbb szaúd-arábiai olajkitermelő helyszínek elleni támadásokról. Fontos kérdés, hogy mi áll ezen cselekmények hátterében, miért követi el őket a perzsa állam? Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ lehessen adni, először azt kell felvázolni, hogyan alakult ki a jelenlegi közel-keleti szituáció, illetve hogyan vált Irán a térség számottevő hatalmává. Ezen cikk Irán történelmét dolgozza fel 2015-ig, hátteret biztosítva a második résznek, ami majd elemezni fogja a térségbeli hatalmak, illetve az Egyesült Államok lépéseit, és azt, hogy mi ennek a játszmának a célja, és milyen kifutásai várhatók.

Célszerű egy kicsit visszamenni a történelemben, hogy megértsük, hogyan került Irán erős pozícióba a Közel-Keleten, illetve honnan ered az ország USA-ellenessége. 1951-ben Mohamed Moszadeket nevezte ki a sah (Mohamed Reza Pahlavi) miniszterelnökké, aki bejelentette, hogy államosítja az ország kőolajkészleteit és a kitermelést. Egészen addig ezek főként angol és amerikai kézben voltak, így érthető, hogy a két állam nem rajongott annyira az ötletért. Valószínűleg Nagy-Britannia és az USA titkosszolgálatai szervezték meg 1953-ban az iráni államcsínyt, ami a népszerű Moszadeket eltávolította a hatalomból. Ez a lépés alapozta meg azt, hogy az 1979-es forradalom után az Egyesült Államok vált Irán legfőbb ellenségévé, „a Sátán országává”, ahogy az iráni vezetők hivatkozni szoktak rá. Nem ritkák az olyan események, ahol amerikai és izraeli zászlókat, illetve a mindenkori amerikai elnök és az izraeli miniszterelnök képeit égetik. 1953 után a sah rendszere azonban egyre inkább Amerika-barát külpolitikát folytatott, ami a rezsim diktatórikus, elnyomó jellegével és az 1973-as olajárrobbanást követő elszabaduló inflációval együtt a robbanás szélére sodorta a társadalmat.

Ezen tényezők következtében 1979-ben kitört az iráni forradalom, ami elsodorta a sah rendszerét, majd – némi belharc után – kikiáltották a teokratikus köztársaságot, amelynek az élén Ruholláh Khomeini ajatollah (síita vallási vezető) állt. Az Iráni Iszlám Köztársaság felépítéséről röviden annyit, hogy alapvetően két hatalmi centrum van: a legfőbb vallási vezető, akit a Szakértők Gyűlése választ, és az elnök, akit közvetlenül választanak meg. A legfőbb vallási vezető, mivel egy teokratikus államról beszélünk, rendkívül komoly formális és informális hatalommal bír, széleskörű jogosítványai vannak az ország működése terén, illetve a síita egyház támogatását is értelemszerűen bírja. Az elnök jogosultságai ennél jóval szűkebbek, ráadásul megválasztását követően a legfőbb vallási vezetőnek is el kell őt fogadnia a tisztségében, mégis egy bizonyos mértékű hatalmi ellenpontot képezhet, mivel az elnök felhatalmazása közvetlenül a néptől ered, így ha a legfőbb vallási vezető egy népszerű elnököt menesztene, azzal garantáltan kivívná a népharagot – ezt pedig egy diktatúra nem engedheti meg magának.

Ruholláh Khomeini ajatollah; forrás: www.mult-kor.hu

A forradalom után közvetlenül, 1980-ban a Száddám Husszein vezette Irak megtámadta Iránt, aminek egy 8 éven át tartó háború lett a következménye, amelyben végül egyik fél sem nyert semmit. Ezt követően az 1990-es és a 2000-es években Irán egy jó gazdasági növekedést produkált, ráadásul az olajbevételekből mesterségesen alacsonyan tartotta az alapvető élelmiszerek és fogyasztási cikkek árait, amivel a rendszer megnyerte magának a tömegeket is, akik így hajlandóak voltak szemet hunyni a valós demokrácia hiánya és az emberi jogok szisztematikus megsértése felett.

A 2000-es években Irán egyre inkább úgy lépett fel, mint a Szaúd-Arábia vezette szunnita tömb síita ellenpontja, és egyre nagyobb befolyást épített ki a térségben. Száddám Husszein bukása után az iraki anarchikus állapotokban megerősítette az ország lakosságának többségét adó síitákat, akik mostanra egyértelműen Irak első számú erőjévé és Irán szövetségesévé váltak. Már az 1980-as években elkezdte támogatni Irán a libanoni Hezbollahot, amely nagyon komoly erőt képvisel a Földközi-tenger mentén, és képes fenyegetni Izraelt is. Emellett Irán – Oroszország mellett – az egyik legfőbb támogatója Bassár el-Aszad szíriai rezsimjének is, és az iráni Forradalmi Gárda nagy erőkkel támogatta Aszadot a szíriai polgárháborúban, amelyben győzelmet is arattak. Ezeken kívül Irán jelen van a jemeni konfliktusban, a Szaúd-Arábia által segített szunnita rezsim ellen lázadó húszikat támogatva, illetve tőle nyugatra Afganisztánban és Pakisztánban is.

A közel-keleti hatalmi viszonyok bemutatásakor nem lehet szó nélkül elmenni Izrael és Irán viszonya mellett. Irán deklarált célja a zsidó állam eltüntetése a térképről, és bár ez nyílt háborúba még nem fordult, Irán nagy erőkkel támogatja a Hezbollahot és a palesztinokat, akik gyakran indítanak rakétatámadásokat és követnek el robbantásos merényleteket az országban. Izrael cserébe (aktív vagy hallgatólagos amerikai támogatással) kibertámadásokat indít Irán ellen – ennek az egyik legnagyobb figyelmet kapott példája a Stuxnet féregvírus volt, ami 2010-ben tönkretette az iráni urándúsító-kapacitás 20%-át. És még egy fontos tényező a képletben: Izrael, még ha ezt hivatalosan nem is ismeri el, rendelkezik atomfegyverekkel, ami hatalmas fenyegetést jelent Iránra nézve; így nem is olyan meglepő, hogy a perzsa állam is megpróbál szert tenni nukleáris csapásmérő képességre.

Az iráni atomprogram az iráni-iraki háború után kezdett bele a hadászati célra is felhasználható urániumdúsításba, amihez Kína, Pakisztán és Oroszország nyújtott támogatást; ez 2003-ig feltűnésmentesen zajlott. Ebben az évben Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA) vizsgálatot tartott iráni létesítményekben, és jelezték a nemzetközi közösség számára, hogy fennáll a veszélye egy iráni atomfegyver kifejlesztésének. 2003 és 2009 között Irán tárgyalásokat folytatott Németországgal, az Egyesült Királysággal és Franciaországgal (EU-3), illetve 2006 után az ENSZ Biztonsági Tanács 5 állandó tagjával és Németországgal (P5+1) az urándúsítás visszafogásáról, sikertelenül. Ennek következtében 2010 és 2012 között először az ENSZ BT, majd utána egyoldalúan az Egyesült Államok, illetve az Európai Unió szigorú szankciókat vezetett be Iránnal szemben, amivel arra akarta rákényszeríteni, hogy a nemzetközi atomenergia-felhasználásról szóló egyezményeket betartsa.

A JCPOA-t aláíró országok külügyminiszterei és az Európai Unió külügyi főképviselője az egyezmény ratifikációjakor; forrás: en.wikipedia.org

Ez az olajexportból nagy bevételeket szerző Iránnak hatalmas érvágás volt, a gazdasága nagyon megszenvedte a szankciókat, és ezzel végül a célt sikerült elérni: 2013-ban Hasszán Roháni lett az ország miniszterelnöke, aki tárgyalásokba kezdett a P5+1 formációval. A néhány évvel azelőtti megbeszélésekkel ellentétben azonban most sikerült eredményt elérni: az átfogó közös cselekvési tervet (JCPOA) 2015. július 14-én írták alá: eszerint Irán felhagy a hadászati célra is felhasználható atomprogramjával és urándúsítással, amit az IAEA felügyel, cserébe a nemzetközi közösség fokozatosan visszavonja a szankciókat.

A második részben bemutatjuk az amerikai-iráni kapcsolatok elmérgesedését, mi lett a hatása a Donald Trump által újra bevezetett szankcióknak, illetve azt, hogy Irán mit remél elérni a fegyveres akciókkal.

Németh Olivér

Bosznia-Hercegovina: politikai helyzet és az euroatlanti integráció esélyei

A nyugat-balkáni országok európai uniós és NATO-integrációja egy sok vitát kiváltó téma, ami Magyarország számára már csak a földrajzi közelség miatt is egy magas prioritású kérdés. A térség azonban tele van nemzetiségi ellentétekkel, amelyeket nagyon nehéz feloldani. Az egész problémahalmazt kiválóan mutatja be Bosznia-Hercegovina: majdnem 25 évvel a délszláv háború borzalmai után az ország még mindig megosztott az etnikai vonalak mentén, ráadásul a politikai berendezkedés konzerválja ezt a helyzetet, a döntéshozatal pedig borzalmasan körülményes, ami jelentősen megnehezíti a fent említett két célkitűzést.

1992 és 1995 között zajlott a délszláv háború boszniai szakasza, ami hatalmas pusztítást és emberi ésszel felfoghatatlan szenvedést hozott az ország számára. A háborút a bosnyákok, a boszniai horvátok (Horvátország támogatásával) és a boszniai szerbek (Belgrád támogatásával) vívták, amelyben összesen 100 ezer ember, többségében bosnyákok veszítették életüket. Mindhárom nemzetiség jelentős atrocitásokat követett el a másik kettő ellen, ami a mai napig nyomot hagyott a lakosságban.

1995-ben hathatós nemzetközi nyomásra a felek megkötötték a daytoni egyezményt, ami megkísérelt stabilitást hozni az országba. Maga az egyezmény melléklete tartalmazza a mai napig Bosznia-Hercegovina alkotmányát, amiben rengeteg biztosítékot építettek a három államalkotó nemzetiség egyensúlyának garantálására. Bár az egyezményt ideiglenesnek szánták, egészen máig nem sikerült egy új alkotmányt elfogadni.

bosznia_1.jpg

Szarajevó látképe; forrás: www.balkangreenenergynews.com

A daytoni egyezmény által létrehozott berendezkedés egy igazi alkotmányjogi kuriózum: az országban a három nemzetiség mindegyike választ egy-egy főt a három tagú államfői testületbe, ahol általában egyhangú döntésre van szükség. Az országos parlament mellett megvan a saját parlamentje minden egyes kantonnak a Bosznia-hercegovinai Föderációban, ami a bosnyákok és a horvátok lakta része az országnak, és emellett a Republika Srpska-nak, ami az ország autonóm szerb fele, is van egy saját törvényhozása. Minden egyes kantonnak megvan a saját kormánya, saját miniszterelnökkel és kormánnyal, ráadásul az önkormányzatoknak is erős jogaik vannak. Már önmagában ez nehézzé tenné a döntéshozatalt, ehhez azonban még hozzájön az, hogy bármelyik nemzetiségnek van vétójoga ebben a rendszerben: ha úgy vélik, hogy az adott döntés komolyan sérti az ő nemzeti érdeküket, meggátolhatják annak elfogadását. És jelentős döntéseknél, nemzetközi szerződéseknél ez a vétójog a legkisebb szinten is megvan, tehát bármelyik kanton bármelyik nemzetisége hivatkozhat a nemzeti érdekre, és ebben az esetben az egész eljárás kezdődhet elölről.

Bár a daytoni egyezmény valóban véget vetett a háborúnak, a fent ismertetett bonyolult kormányzati rendszer konzerválja az ország megosztottságát. Ahhoz pedig, hogy ezen változtatni lehessen, a három fél teljes összhangjára lenne szükség. A békefolyamat pedig még korántsem ért véget: 25 évvel később még mindig élénken élnek a háború borzalmai az emberekben, és bár nincsenek már fegyveres konfliktusok a nemzetiségek között, még messze nem annyira stabil a helyzet, hogy ki lehessen vonni a nagyszámú külföldi haderőt az országból.

A rendszer fonákságai a 2018 októberi választásokon is előjöttek, amikor a jelöltek a gazdasági-társadalmi problémák helyett inkább a nacionalista szólamokra helyezték a hangsúlyt. Mivel mindegyik nemzetiség saját elnököt választ, a jelölteknek elegendő meggyőzni a saját népcsoportjukat, amit pedig a legkönnyebben a nacionalista érzelmekre ható retorikával lehet megtenni. Ez a folyamat pedig szintén nem vezet hosszabb távon a megbékélés felé.

bosznia2.jpg

A jelenlegi három boszniai elnök, balról jobbra: Željko Komšić (horvát), Milorad Dodik (szerb) és Šefik Džaferović (bosnyák); forrás: www.arabnews.com

Bosznia-Hercegovina euroatlanti integrációs esélyei sem túlzottan rózsásak. Ugyan az Európai Unió egyik deklarált célja az integráció folytatása a térségben, Bosznia áll az egyik legrosszabbul a környező országok közül. Koszovó mellett az egyetlen olyan ország, amely még tagjelölti státusszal sem rendelkezik. Ennek az oka egyrészt a boszniai politikai helyzet, a korrupció, a jogállamisági problémák, az ország működésképtelensége, stb., másrészt pedig a politikai akarat hiánya. Amíg a bosnyák és a horvát fél szeretne csatlakozni az EU-hoz, a szerb fél mindenben Szerbia politikájához köti magát, annyira, hogy a boszniai szerb elnök meglehetősen gyakran látogat Belgrádba. Éppen ezért a csatlakozási tárgyalások elég lassan haladnak: 2016 decemberében kaptak egy 3200 kérdést tartalmazó dokumentumot az Európai Bizottságtól, amire – pont a politikai viták miatt – csak 2018 februárjában adott választ a boszniai kormány. 2018 júniusában 655 kiegészítő kérdést küldött a Bizottság, amire 2019 márciusában küldte meg a választ Bosznia. Jelenleg a Bizottság értékeli a válaszokat, és ha pozitív elbírálást kap az ország, akkor hivatalosan is tagjelöltté válhat.

A NATO-hoz való csatlakozás még kevesebb eséllyel kecsegtet. Amíg Montenegró nemrég tagja lett a szervezetnek, Észak-Macedónia pedig a Görögországgal való megállapodás és a belpolitikai fordulat (az oroszbarát Gruevszki helyére az EU felé húzó Zoran Zaev került) után jó esélyekkel pályázik a tagságra, Bosznia-Hercegovina esetében ez a szerb befolyás miatt jelenleg teljesen kizárt. Szerbiában ugyanis hatalmas az elutasítottsága a NATO-nak, miután az az 1999-ben kezdődő koszovói háborúban szétbombázta az országot.

A kialakult helyzeten és a rendszeren nagyon nehéz tehát változtatni, hiszen nagyon sok érdeket kell figyelembe venni, megoldás pedig nem nagyon van a láthatáron. Ráadásul az elitnek is inkább érdeke a jelenlegi status quo fenntartása, amivel relatíve könnyedén hatalmon tudnak maradni. Eközben pedig a növekedés alacsony, a munkanélküliség magas, a szürkegazdaság aránya 25% a GDP-hez képest.

 Németh Olivér

A kínai társadalmi kreditrendszer

A tanulmány célja nem a véleményalkotás, illetve a kínai társadalmi kreditrendszer pozitív vagy negatív megítélése, inkább annak megértése és a kínai társadalom vizsgálata közép-európai szemmel.

 2014. június 14-én a Kínai Népköztársaság Államtanácsa közzétett egy dokumentumot Tervkörvonalazás egy társadalmi kreditrendszer kivitelezésére (2014–2020) címmel, melyet Rogier Creemers kínai internetjoggal foglalkozó holland jogász fordított le angolra és publikálta a weboldalán. A dokumentumban az szerepel, hogy a társadalmi kreditrendszert 2020-ra kívánják létrehozni, melybe minden kínai állampolgárnak, illetve Kínában működő üzletnek kötelező lesz belépnie. A terv szerint a kreditrendszer bevezetése során minden kínai állampolgárhoz és Kínában működő üzlethez egy kreditérték lesz rendelve, amit a kormány által gyűjtött adatok alapján fognak meghatározni.

 Az Államtanács a kreditrendszer négy fő fókuszterületét a következőkben állapította meg: őszinteség a kormányzati ügyekben (政务诚信), üzleti becsületesség (商务诚信), társadalmi becsületesség (社会诚信) és igazságügyi hitelesség (司法公信). A média főként a kreditrendszer kínai állampolgárokra és társadalomra gyakorolt hatásaival foglalkozik, ami a társadalmi becsületesség kategóriába esik, viszont a kínai kormány szeretné a rendszert minden Kínában működő üzletre is kiterjeszteni, ezzel növelve a megbízhatóságot.

1kin.jpg

Társadalmi kreditpontok (forrás: Kevin Hong, https://www.wired.co.uk/article/china-social-credit-system-explained)

A társadalmi kreditrendszer nem egy új keletű találmány, ugyanis a Kínai Kommunista Párt az 1949-es hatalomra kerülés óta kísérletezett a társadalmi ellenőrzés formáival, igaz Kína önrendelkezési hagyománya a Song-dinasztiáig nyúlik vissza. A Song-dinasztia alatt vezették be azt a hálózati megfigyelési rendszert, amelynek során 25 háztartásonként egy 5 fős csoport ellenőrzött, és a csoport felhatalmazással bírt, hogy letartóztassa a bűnözőket. A különbség a ma kialakulóban lévő kreditrendszer és a korábbi erőfeszítések között abban áll, hogy míg az előbbi már egyénekre összpontosít, addig korábban (még a 20. században is) főként csoportokat vizsgáltak.

 Zhang Lifan (kínai író, történész) állítása szerint, a kínai társadalomból hiányzik a bizalom. Ugyanis az emberek gyakran kerülhetnek bajba, annak ellenére, hogy nem követtek el törvénytelenséget. Zhang szerint ez a szorongás, aggodalom a kínai kulturális forradalomból (1966-1976) vezethető le, ahol barátok és családtagok fordultak egymással szembe és több millió kínai halt meg. Így a társadalmi kreditrendszer fő célja abban is állhat, hogy a rendszer segítségével a kínai emberek újra meg tudjanak bízni egymásban.

 Ma még nem létezik egyetlen összehangolt társadalmi kreditrendszer. Jelenleg még szabad döntés nyomán lehet csatlakozni a rendszerhez a tesztidőszakban. A projekt kifejlesztésére a kormány nyolc hatalmas magáncégnek adott engedélyt (pl. China Rapid Finance, Sesame Credit, AliPay, Didi Chuxing, Baihe), hogy kidolgozzanak egy-egy kreditrendszert, amelyek közül a legjobbnak ítéltet fogják alkalmazni.

2kin.png

Az üzleti döntések befolyásolása a társadalmi kreditpontok alapján (forrás: https://www.merics.org/sites/default/files/2017-09/China%20Monitor_39_SOCS_EN.pdf)

A kínai társadalmi kreditrendszer egy új, big data-alapú eszközkészletet vezet be a piaci szereplők nyomon követésére, értékelésére és viselkedésének irányítására is, a meglévő hitelminősítő mechanizmusoknál átfogóbb módon. Ha sikeresen végrehajtják, a rendszer megerősíti a kínai kormány azon képességét, hogy kifinomult módon érvényesítse és finomítsa a piaci szabályozásokat és az ipari politikákat. A végső cél az önszabályozó mechanizmusok kiépítése az üzleti szabályozásra: a fejlett big data-technológiák alapján a rendszer arra irányul, hogy folyamatosan figyelemmel kísérje és értékelje a vállalatok gazdasági és nem gazdasági jellegű viselkedését, így az automatikusan generált és frissített pontszámok azonnal befolyásolják üzleti lehetőségeiket.

3kin.png

A top 10 adatszolgáltató a kínai nemzeti kreditinformációk megosztási platform számára (forrás: NDRC 2016)

A tanult és tehetős városi kínaiak túlnyomórészt pozitívan látják a kereskedelmi és kormányzati rendszereket, amelyek a polgárok, a vállalkozások és a társadalmi szervezetek „megbízhatóságát” értékelik. Ahelyett, hogy a megfigyelés eszközének tekintenék őket, úgy gondolnak rájuk, hogy megvédik a fogyasztókat az élelmiszerbotrányoktól vagy a pénzügyi csalásoktól, továbbá ezek segítségével érik el azokat az előnyöket, amelyek a magas társadalmi kreditpontokhoz kapcsolódnak - számol be Genia Kostka, professzor, sinológus.

 4kin.png

„Ön mennyire fogadja el a társadalmi kreditrendszert?” (forrás: Freie Universität Berlin, https://www.merics.org/en/blog/chinas-social-credit-systems-are-highly-popular-now)

Egy tavaly publikált kutatás alapján Jennifer Pan és Yiqing Xu azt veti fel, hogy Kínában a fiatal, jobban képzett, tengerparti városi lakosok a liberális nézetek felé hajlanak és várható, hogy szkeptikusabbak a társadalmi kreditrendszerek kapcsán.

 A társadalmi kreditrendszer azt a kínai elképzelést testesíti meg, hogy egy rendkívül hatékony és ugyanakkor alkalmazkodó gazdaságot hozzon létre politikai vezetés alatt. Ha a tervek szerint valósítják meg, a rendszer potenciálisan az informatikai hátterű és big data-alapú piacszabályozás globálisan kifinomult és finomhangolt modellévé válhat. Ez alapjaiban alakítaná át a kínai gazdaságot és biztosítaná a kínai döntéshozók számára azt az eszközt, amelynek segítségével hatékonyan és gyorsan reagálhatnak a jövőbeli társadalmi és környezeti kihívásokra, valamint az új technológiákra és az ipari fejlesztésekre. Kína kormánya várhatóan arra fog törekedni, hogy a társadalmi kreditrendszert használja a legmodernebb technológiákba történő befektetések irányítására és arra, hogy a vállalatokat olyan hasznos viselkedési minták felé kormányozza, ami szociális és környezeti problémák megoldásához vezet. Ez felgyorsíthatja az ugrásszerű folyamatokat, az innovatív üzleti tevékenységeket és a kínai társadalom azon képességét, hogy gyorsan alkalmazkodjon az előre nem látható változásokhoz. Ebben az esetben a nyugati piacgazdaságok viszonylag lassúnak tűnnek majd és nagyon töredezettek lesznek, gyenge megvalósítási kapacitással és a hosszú távú stratégia hiányával. A kínai vezetés jövőképében a liberális piacgazdaságok végül nem tudnak majd versenyezni a kínai egyirányú megközelítéssel.

 Kína elképzelése a gazdasági tevékenységek átfogó irányításáról azonban nagyon ambiciózus. A projekt nem feltétlenül lesz sikeres. Korlátai és gyengeségei miatt a társadalmi kreditrendszer ugyanolyan könnyen eredményezheti a beruházások hatalmas csökkenését, egész iparágak kudarcát, az alacsony innovációs teljesítményt és alacsony kisvállalkozói kezdeményezést. Még nem látható, hogy a kínai megközelítés jobban megfelel-e a 21. századi technológiai, társadalmi és környezeti kihívásoknak. Biztos azonban, hogy a kínai vezetés teljes mértékben elkötelezett amellett, hogy minden szükséges lépést megtegyen annak érdekében, hogy az óriási társadalmi kreditrendszer projektje sikeres legyen, derül ki a Mercator Intézet tanulmányából.

Kovalovszki Kartal

Kína az űrben

Az űrbéli képességek fejlesztésének előnyei rendkívül sokrétűek. A műholdak megkönnyítik a katonai és polgári kommunikációt. Az emberi űrrepülés nemzetközi presztízst biztosít, ugyanakkor lehetőséget jelent a legmodernebb kutatásra is. Az űrben végzett kísérletek számos áttörést eredményeztek, amelyeket az orvosi, környezeti és technológiai kihívások kezelésére használtak fel a Földön. Az USA csaknem hét éve nem tud saját eszközzel űrhajóst küldeni a világűrbe. Kína viszont küldött a közelmúltban, legutóbb 2016 őszén, és előtte három évvel korábban is, legközelebb pedig várhatóan a 2020-as évek elején juttat újra embert az űrbe, az új kínai űrállomás (Chinese Space Station, CSS) első moduljának pályára állítása után. Kína a világ harmadik országa, amely embert juttatott az űrbe.

tienkung.jpg2011. szeptember 9-én lőtték fel a Tienkung -1-et (forrás: AFP)

A Tienkung-1-et (Mennyei Palota-1) 2011-ben állították pályára, de 2016 elején a kínai kísérleti űrállomás/űrlabor meghibásodott, és a földi irányítóközpont elvesztette vele a kapcsolatot. Egy ideig szabadon keringett az űrben, mígnem fokozatos süllyedést követően 2018 áprilisában visszatért a Föld légkörébe, és nagyrészt elégett az atmoszférában, míg maradék darabjai a Csendes-óceánba hullottak. Az ENSZ-nek Kína 2017-ben jelentette be, hogy már nem működik az állomása, amihez nem fűzött semmilyen bővebb indoklást. 2016 óta a sokkal modernebb utódját, a Tienkung-2-t használják. Kína nem igazán bánkódott az űrállomás megsemmisülése miatt, ezek ugyanis csak prototípusok, nagyjából akkorák, mint egy busz, és 10 tonnát nyomnak. Arra viszont jó volt a régi űrállomás, hogy a kínai űrhivatal kipróbálhatta, hogy képesek-e egyáltalán egy ilyen összetett feladat megoldására, mint egy űrállomás megépítése és felküldése.tienkung1.jpgA Tienkung-1 (Mennyei Palota-1) (forrás: The Aerospace Corporation)

Az Amerikai Egyesült Államok korábban elutasította Kína kérelmét, hogy részt vegyen a Nemzetközi Űrállomáson (ISS) folyó munkákban, ugyanis az USA nem kívánta vele megosztani technológiáját. Ezért Kína önállóan fogott neki űrállomást építeni. Továbbá az USA azt fontolgatja, hogy 2025-től kiszáll a Nemzetközi Űrállomás finanszírozásából, bár a vita még korántsem tekinthető lezártnak, egyes szenátorok is ellenzik a kormány tervét. Kínában ennek az ellenkezője tapasztalható, Hszi Csin-ping államfő az ország biztonságának megerősítése érdekében elsőbbséget biztosított a kínai űrprogramnak. De az USA előbb vagy utóbb várhatóan befejezi a Nemzetközi Űrállomáson való részvételét. Ez azt jelentheti, hogy a 2020-as évek közepére Kína lehet az egyetlen ország, amelyik űrállomást működtet, megszerezve ezzel a vezető szerepet – ha nem is az egész űrkutatásban, de annak egy fontos szegmensében. Igaz, ehhez még meg kell építenie az űrállomást is.urallomas.jpgAz új kínai űrállomás központi moduljának életnagyságú másolata (forrás: Wang Zhao/AFP/Getty Images)

Nagy lépés Kínának, hogy már be tudták mutatni az új űrállomás központi moduljának életnagyságú másolatát. A Nemzetközi Űrállomás készülő vetélytársának főmodulja 37 méter hosszú, míg az egész állomás 66-77 tonnát nyom, és a tervek alapján három űrhajóst tud majd befogadni. Így az állomás valamivel kisebb lesz, mint az ISS. Ennek ellenére a kínai űrállomás fejlesztése kiemelten fontos.int_osszha.jpgŰrállomások összehasonlítása (forrás: www.chinapower.csis.org)

Kína hatalmas dobásra készül, hiszen több mint 20 éve nem bocsátottak fel moduláris űrállomást. A fedélzeten a szakértők a legújabb technológiákat felhasználva biológiai és mikrogravitációs kísérleteket fognak végrehajtani. Az állomás technikailag Kínához tartozik majd, de a fedélzetére az ENSZ tagjai is küldhetnek űrhajósokat. A tervek alapján az űrállomás építése 2022-ben fejeződik be.

 holdjaro.jpgA holdjáró és keréknyomai a leszállóegységről fényképezve (forrás: CNSA / CLEP)

Keith Hayward, a Brit Királyi Repülési Társaság (Royal Aeronautical Society) munkatársa szerint Kínát ugyanazok a motivációk vezérlik, mint amik az USA-t, Oroszországot és másokat is. Véleménye szerint elsőként a katonaságot kell bevonni, ugyanis nélkülük az űrkutatásra szánt összeg fele se gyűlne össze. (Az az ország, amely egy rakétával több mesterséges holdat is pályára tud állítani, az képes egy rakétára több robbanófejet is szerelni. Az űrtechnológia ugyanolyan precizitást követel, mint a fegyvergyártás.) Másodsorban az erődemonstráció is fontos cél, hogy Kína bizonyítani tudja, hogy egy olyan erőt képvisel, amivel számolni kell. Végül a világűrben rejlő kiaknázatlan és ismeretlen erőforrások jelentős anyagi haszonnal tudnak járni annak, aki felfedezi ezeket.csang.jpgA Csang'e-4 leszállóegysége a Holdon, a rover panorámakamerájának fényképén (forrás: CNSA / CLEP)

Ebbe a felsorolásba illeszkedik, hogy a kínai Csang'e-4 űrszonda idén sima leszállást hajtott végre a Hold túlsó oldalán, ami a Hold kötött keringése miatt a Föld irányából sosem látható. Az űrkutatás eddigi történetében először szállt le ott űrszonda. Továbbá tervben van az is, hogy a Csang'e-5 űrszonda az év vége felé induljon a Holdra, hogy onnan anyagmintát hozzon vissza a Földre.mars.jpgA kínai Mars-szonda a térképen látható két leszállóhely valamelyikére érkezik (forrás: www.urvilag.hu)

2020-ban indul a tervek alapján Kína első Mars-szondája, a HX–1. Feladatai közé fog tartozni a bolygó topográfiai és geológiai vizsgálata, a felszínt alkotó anyag összetételének mérése, a Mars ionoszférájának, éghajlatának és más környezeti jellemzőinek tanulmányozása, valamint a Mars erőtereinek és belső szerkezetének feltérképezése. A program 2028-ban folytatódhat, amikor a HX–2 szonda elődjéhez hasonló vizsgálatokat végez, de emellett már talajmintát is szándékoznak hozni a vörös bolygóról. 2030 körül pedig a Jupitert és annak Europa holdját vennék célba. Eközben folytatnák a Hold kutatását, ahol 2030 előtt létrehoznák egy automata kutatóállomás prototípusát, amelyet 2030 után egy végleges, de ugyancsak automata kutatóállomás követne. 

Kovalovszki Kartal

A francia gyarmatosítás utóélete Nyugat-Afrikában

Az elmúlt hónapban erősen megromlottak a francia-olasz kapcsolatok, miután Luigi di Maio olasz miniszterelnök-helyettes, az Öt csillag mozgalom vezetője azzal vádolta Franciaországot, hogy az Afrikából származó migráció egy fő oka azon országok szegénysége, amik francia valutát használnak és kihasználják őket. „Ez egy olyan gyarmati rendszer, amely sosem fejeződött be” – mondta di Maio. Valóban, Franciaország gyarmattartó múltjából adódóan máig szoros kapcsolatot ápol több egykori gyarmatával, és néha nem is teljesen alaptalan az a vád, amit az olasz miniszterelnök-helyettes a franciák fejéhez vágott.

A második világháború után a meggyengült európai hatalmak sorra veszítették el gyarmatbirodalmaikat. Ez a dekolonizációs folyamat néhol véresen (pl. Indokína), néhol kevésbé véresen (pl. Ghána) zajlott, de az 1960-70-es évekre a volt gyarmatok függetlenedtek gyarmattartóiktól. Névlegesen legalábbis. Az újonnan függetlenedett országok jelentős része, főleg Afrikában, ugyanis borzasztóan szegény és fejletlen volt, amit lehetővé tette a fejlettebb államoknak, hogy gazdasági, politikai és kulturális eszközökkel függésben tartsák őket – ezt nevezzük neokolonializmusnak.

Ebben a folyamatban Franciaország nagyon is komoly szerepet játszott. Miután a politikai folyamatok miatt az 1950-es évek végére a francia nyugat-afrikai gyarmatok elnyerték függetlenségüket, Charles de Gaulle más eszközöket keresett, hogy francia befolyás alatt tartsa őket. A francia állam pénzzel, tanácsadókkal és adott esetben katonai beavatkozásokkal támogatta az újonnan kialakult államok vezetőit, nem riadva vissza a választási csalásoktól, merényletektől, államcsínyektől sem. Ezért cserébe pedig nyersanyag (arany, olaj, uránium például) áramlott Franciaországba és francia vállalatok komoly engedményeket kaptak az afrikai államoktól. Ezt a rendszert hívják Françafrique-nak.

Franciaország nagyon is elkötelezett volt a rendszer fenntartása érdekében – ezt mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy 1960 óta több mint 40 katonai intervenciót hajtott végre a francia hadsereg Afrikában. Az 1990-es évek során azonban a megváltozott geopolitikai helyzet és a franciák afrikai machinációit leleplező botrányok új alapokra helyezték Franciaország és a nyugat-afrikai államok kapcsolatát. Továbbra is jelentős befolyással bírnak a franciák ezekben az országokban, de ez már nem a korábbi durva, erőszakos neokolonializmuson alapul.

macron.jpg

Emmanuel Macron francia köztársasági elnök és Alassane Outtara elefántcsontparti elnök Párizsban, 2017. augusztus 31-én; forrás: www.afrique.latribune.fr

Jelenleg Franciaország és volt nyugat-afrikai gyarmatai között három olyan kapcsolat van, ami joggal vetheti fel a Luigi di Maio által is megfogalmazott vádat; ezek közül az első a korábban már említett valuta, a CFA frank. A gyarmati rendszer egy utolsó maradványa jelenleg 14 nyugat-afrikai ország hivatalos pénzneme, melynek árfolyama az euróéhoz kötött. Emiatt ezek az országok meglehetősen korlátozott monetáris politikát folytatnak, hiszen az euróra vonatkozó döntéseket az Európai Központi Bank hozza meg. A CFA franknak ez térségbeli más valutákhoz képest jelentős stabilitást ad, ami vonzhatja a befektetőket is.

Ennek a stabilitásnak azonban komoly ára van: egyrészt, a 14 államnak valutatartaléka 50%-át Párizsban, a francia államkincstárban kell tárolnia felelősségi okokból; másrészt pedig a fejletlen gazdaságok nagyon nehezen tudnak exportálni a túlértékelt valutájuk miatt, ami tovább hátráltatja fejlődésüket. Ez csak azoknak az országoknak jó, amelyek értékes nyersanyagokat (arany, gyémánt) képesek exportálni, például Gabon, illetve az elitnek, amelynek a stabil valuta egyértelműen előny. Természetesen Franciaország is profitál ebből, hiszen kvázi privilegizált helyzetből képes kereskedni ezekkel az országokkal. A helyzet azonban kevéssé valószínű, hogy rövid időn belül megváltozna: az erős pozícióban lévő elitnek és a franciáknak sem áll szándékukban ez.

cfa.jpg

A CFA frankot használó országok; forrás: The London Globalist

A másik, szintén gazdasági kapcsolat a francia vállalatok nyugat-afrikai jelenléte. A neokolonializmus időszakában ezeket is a direkt befolyás eszközeként használták, például a diktátorokkal való jó kapcsolat fenntartása érdekében pénzmosásra. Manapság még mindig sok francia vállalat van jelen a térségben, amelyek főként bányászati és mezőgazdasági nyersanyagokban érdekeltek. A problémát itt az jelenti, hogy a nyersanyag feldolgozatlanul kiáramlik az országból és a kész iparcikkek kerülnek vissza – ezzel egyrészt a nyereség nem Afrikában csapódik le, másrészt a térségbeli országokat függővé teszik a nyersanyag-exporttól és a késztermékek importjától. Ebben a kizsákmányolásban azonban nem csak a francia, hanem a fejlett világ többi országának vállalatai is masszívan részt vesznek. És az eredmény? Jó példa ide az európai tejpor exportja Afrikába, amelynek olcsósága a helyi gazdák ellehetetlenülését okozza, ennek a következményeit pedig talán nem is kell sorolnom.

Végül pedig meg kell említeni a francia katonai jelenlétet Nyugat-Afrikában. Szintén a gyarmati korszak egyik maradványa az a mértékű bázishálózat, amelyeken több mint 5000 francia katona állomásozott 2015-ös adatok szerint. Jelenleg a terrorizmus elleni harc jegyében van jelen Afrikában Franciaország, és bár az állomásozó haderejét lényegesen csökkentette, még mindig képes és hajlandó katonai intervenciókra -  legutóbb 2013-14-ben a mali polgárháborúban vett részt a francia hadsereg. Ez utóbbi és a korábbi beavatkozások között azonban azért lényeges különbség, hogy itt a mali kormány kérte a külföldi segítséget az iszlamista lázadók ellen és az ENSZ Biztonsági Tanácsa szavazta azt meg, illetve, hogy a közvélemény azt támogatta, míg régebben a francia kormány titkos szerződési záradékokban volt felhatalmazva katonai intervenciókra.

niger.png

A térkép bemutatja, mely afrikai országokban és milyen módokon van jelen katonailag Afrikában Franciaország; forrás: Radio France International

A gyarmati időszak máig egy nehéz, kibeszéletlen téma Franciaországban, és ennek megfelelően a neokolonizációs időszak sincs megfelelően feldolgozva, ráadásul, mint azt fent bemutattam, néhány tekintetben még ma sem ért véget a Françafrique. És bár nem igaz, hogy olyan hatalmas migrációs nyomás érkezne a CFA frankot használó országokból, mint ahogy azt di Maio állította, Franciaország befolyásával és térségbeli jelenlétével ennél jobban hozzá tudna járulni ezen országok fejlődéséhez és stabilizálásához.

Németh Olivér

Bizonytalanság a Brexit kapcsán

Meglehetősen nagy a bizonytalanság még mindig a Brexit kimenetele ügyében másfél hónappal a március 29-i kilépési határidő lejárta előtt. Jelen pillanatban is még több lehetséges kimenetel benne van a pakliban, a legvalószínűbb forgatókönyv azonban a no-deal Brexit, azaz az Egyesült Királyság megállapodás nélküli kilépése az EU-ból. Ennek elkerüléséhez ki kellene bogozni azt a gordiuszi csomót, ami eddig meghaladta az uniós és brit politikusok képességét: hogyan tartsák fenn a nyitott határokat Észak-Írország és az Ír-sziget többi része között úgy, hogy közben az az Egyesült Királyság részeként kilép az Európai Unióból?

Kiválóan illusztrálja, hogy mekkora káosz van az Egyesült Királyságban a Brexit kapcsán az a múlt héten megjelent hír, miszerint a brit kormány egy, saját hajókkal nem rendelkező komptársasággal kötött megállapodást arra a vészhelyzetre, ha a Dover-Calais vonalon túlságosan feltorlódna a hajóforgalom az Egyesült Királyság EU-ból történő kilépése után. Bár ez csak egy példa volt, talán jól bemutatja, hogy igazából senki sem tudja még, pontosan mi is lesz a Brexit után, illetve egyáltalán hogyan is fog ez lezajlani. Jelenleg ugyanis precedens nélkül áll, hogy egy tagállam kilépjen az Unióból, ráadásul maga az eljárás is eléggé kidolgozatlan, hiszen nem igazán gondolták komolyan az Európai Unióról szóló szerződés 50. cikkének megalkotásakor, hogy egy tagállam kilépésére bármikor is sor kerüljön.

A valóság azonban – mint mindig – felülmúlja a legvadabb elképzeléseket. Így tehát jelen pillanatban ott tartunk, hogy az angol fogadóirodák 1,75-szörös pénzt fizetnek arra, hogy bekövetkezik a no-deal Brexit. Ugyanis most nincs érvényes kilépési megállapodás az EU és a UK között, mivel az előző, nagy nehezen összehozott dokumentumot a brit alsóház hatalmas többséggel leszavazta. Ennek az oka az volt, hogy a megállapodás szerint, ha az átmeneti időszakban (2020. december 31-ig) nem sikerül megnyugtató megoldást találni az ír határkérdésre, az Egyesült Királyság vámunióban maradhat az EU-val.

A Brexit-megállapodás jelenlegi legfőbb problémája, az Észak-Írország és Írország közti határellenőrzés egy rendkívül kényes kérdés. Miután Írország függetlenedett az Egyesült Királyságtól, az Ír-sziget északi, többségében protestánsok által lakott része London fennhatósága alatt maradt. Az északír katolikusok központi kormányzat általi elnyomása azonban azt eredményezte, hogy a radikális köztársaságpártiak az 1960-as évek végén ellenállást hirdettek a kormánnyal szemben. Ezzel megkezdődött egy évtizedekig tartó, merényletekkel és megtorló akciókkal teli időszak, amit az 1998-as nagypénteki egyezmény zárt le. Ez a megegyezés véget vetett az erőszaknak, és elindított egy békefolyamatot Észak-Írországban, aminek kulcseleme a mindenféle határellenőrzés felszámolása a sziget két része között.

terkep.jpg

A Brexit-népszavazás eredményei térképen, választókerületekre lebontva, forrás: Daily Express

Ha azonban az Egyesült Királyság ki akar lépni az Európai Unióból, megoldást kell találni arra, hogyan oldják meg a határellenőrzés kérdését. London javaslata egy olyan bilaterális megállapodás volt, ami az árukereskedelemre és pár egyéb területre (állami támogatások, környezetvédelmi sztenderdek, stb.) vonatkozott volna, és elutasította a határellenőrzést a sziget két része között. Ezt az Unió elutasította, hiszen az Egyesült Királyság ezzel gyakorlatilag csak a számára kedvező EU-s együttműködésben vett volna részt, ráadásul mindenféle ellenőrzés nélkül lehetett volna behozni termékeket az EU-ba, ami komoly kockázatokat jelenthetett volna. Ehelyett a Bizottság javaslata az volt, hogy a kikötőkben és hajókon kellene ellenőrzéseket folytatni, ha már a határon nem lehet, ami pedig értelemszerűen a briteknek volt elfogadhatatlan, hiszen ezzel gyakorlatilag Észak-Írország és a brit sziget között jött volna létre határ.

Most tehát úgy áll a helyzet, hogy semmilyen megállapodás nincs érvényben, tehát jelen állás szerint március 31-én rendezetlenül zajlik majd le a Brexit. Theresa May brit miniszterelnök folyamatosan próbál valamilyen engedményt kicsikarni az EU-ból, ennek apropóján találkozott múlt héten Jean-Claude Junckerrel, az Európai Bizottság elnökével, aki azonban nyomatékosan kifejezte, hogy az EU nem hajlandó változtatni az általa elfogadott (de a brit parlament által elutasított) megállapodás lényegén, csak kisebb finomhangolások lehetségesek. May-nek otthon sincs egyszerűbb dolga: a Brexitet támogató konzervatívok a jelen formában nem hajlandók támogatni a megállapodást, a Munkáspárt elnöke, Jeremy Corbyn pedig a miniszterelnökkel folytatott megbeszélést követően 5 pontban fogalmazta meg támogatásának feltételeit, ami sokkal szorosabb kapcsolatot eredményezne az EU-val, mint a jelenlegi.

theresa.jpg

Theresa May brit miniszterelnök és Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke; forrás: The Telegraph

Mi lesz tehát a dolgok kimenetele? A legvalószínűbb forgatókönyv természetesen a no-deal Brexit, azaz hogy március 29-cel megszűnik az Egyesült Királyság uniós tagsága, és semmilyen kapcsolat nem fog fennállni az EU és a UK között. Akadnak azonban alternatív lehetőségek. A háttérben mindkét fél szakemberei nagyon komolyan dolgoznak a megállapodás nélküli kilépésre való felkészülésen, ami magában foglalhatja azt, hogy kisebb megállapodásokkal (pl. légiközlekedésre vonatkozóan) tompítsanak a várható hatásokon. Egy másik eshetőség, hogy módosítják a kilépés dátumát, ami több időt adna megoldások keresésére. A halogatás nem túl vonzó az EU-nak, mert májusban európai parlamenti választásokat tartanak, és ha a választás utánra tolnák a határidőt, akkor az Egyesült Királyságban is meg kellene rendezni azokat. Ráadásul ezzel nem oldanának meg semmit, mert egyáltalán nem úgy néz ki jelenleg a helyzet, hogy akármilyen megállapodást össze lehetne hozni, ami mindenkinek megfelel.

Elméletileg fennáll a lehetősége annak is, hogy az Egyesült Királyság visszavonja a kilépési nyilatkozatát. Az Európai Bíróság döntése alapján egyoldalúan is kihátrálhat a folyamatból, nem kell hozzá az EU hozzájárulása. Ezt azonban May kategorikusan kizárta, mondván, azzal a népszavazást vennék semmibe. Egy új népszavazás kiírása, amit a Brexitet ellenzők, főleg a Munkáspárt szorgalmaz, szintén nem valószínű, ugyanezen okból.

Mi fog történni 2019. március 29-én? Ahogy azt a fent leírtak bemutatják, ezt most nem lehet biztosra megmondani, most a legnagyobb esély a rendezetlen kilépésre mutatkozik. Hogy ennek mi lesz a hatása, azt szintén csak találgatni lehet, annyi biztos, mindkét félnek rossz lesz, az Egyesült Királyságnak talán katasztrofális – nem véletlen, hogy sajtóhírek szerint újra elővették a királynő Londonból történő kimenekítésére vonatkozó terveket, ha zavargások törnének ki. Ez talán kicsit túlzás, de jól példázza, hogy senki sem tudja, mire lehet készülni.

 Németh Olivér

A „nagy hadászati exoszkeleton” verseny

A védelmi képességek, a hadsereg, a fegyverrendszerek minden korszakban meghatározó jellegűek voltak, hiszen ez biztosította elsősorban egy adott nép fennmaradását, történelmi esélyeit - írta tanulmányában Nagyné Babics Éva őrnagy. Ebből a tényből kiindulva a képességek fejlesztése az országok hatalmi pozícióit is erősítik. Modern hadsereg nem létezik innováció, illetve kutatás-fejlesztés nélkül. A katonai videójátékokból és a Vasember filmekből jól ismerhető testre épülő hadászati szerkezet megnöveli a katonák erejét és új képességeket biztosít számukra a különböző akciók során. Napjainkban ez az új technika közelebb áll a valósághoz, mint a fikcióhoz. Az „exoszkeleton” névre hallgató hadászati ruházat „szuper katonákat” hoz létre az átlagos, emberi képességekkel rendelkező egységekből és várhatóan már a közel jövőben emberfeletti képességeket is fog tudni biztosítani számukra. Az ilyen exoszkeleton ruházattal rendelkező egységek hatékonyságuknál és erejüknél fogva kiemelt szerepet fognak betölteni a hadseregekben. Napjaink „nagy hadászati exoszkeleton” versenye az Amerikai Egyesült Államok, az Oroszországi Föderáció és a Kínai Népköztársaság között zajlik. 

Amerikai Egyesült Államok

Az Amerikai Egyesült Államok hadserege több millió dollárt fektet a kísérleti exoszkeleton technológiába, hogy a katonák erősebbek és rugalmasabbak legyenek. Nem titkolt cél, hogy „szuper katonákat” hozzanak létre, ezzel szerezve előnyt a hadszíntéren. Az exoszkeleton segít a katonáknak, hogy könnyebben szállítsák a felszerelésüket, ami 40-60 kg is lehet, illetve megnöveli az erejüket is. A technológiát a Lockheed Martin is fejleszti a kanadai B-TEMIA cég engedélyével, ami az orvostudomány területén alkalmazta először ezt a technikát. A B-TEMIA egy olyan orvosi eszközgyártó cég, amely az emberi mobilitás helyreállítását, fenntartását és fokozását végző emberi növekedési rendszereket fejleszt, amik segítséget nyújtanak sclerosis multiplexben és osteoarthritisben szenvedő emberek számára.

btemi.jpg

A B-TEMIA által kifejlesztett orvosi exoszkeleton (forrás: www.b-temia.com)

A Lockheed Martin által fejlesztett ONYX exoszkeleton nem csak a méretben és a teljesítményben jelent áttörést, hanem a fedélzeti számítástechnikában is. Valójában az ONYX egy tanulási, szoftver alapú idegrendszert használ, hogy megértse és megjósolja a viselőjének egyedi mozgásait. A mesterséges külső váz viselése során az akkumulátoros működtetésű exoszkeleton érzékelőket, mesterséges intelligenciát és más technológiákat használ a természetes mozgások elősegítésére. A szakértők véleménye alapján a gyalogsági csapatokkal szemben álló alapvető kihívás, hogy túl nehéz a felszerelésük. A Lockheed Martin erre keres most megoldást, aminek kapcsán egy 6,9 millió dolláros kutatási díjat is elnyert.

„A harcba frissen érkezel, nem vagy fáradt” - mondta Keith Maxwell, a Lockheed Martin Exoskeleton Technologies vezető termékmenedzsere. Emellett megemlítette azt is, hogy várhatóan több tízezer dollárba fog kerülni egy-egy ilyen szerkezet. A tét nagy és nem csak az Egyesült Államok kísérletezik a technológiával, hiszen a versenybe beszállt Oroszország és Kína is.

keith.jpg

Keith Maxwell, a Lockheed Martin Exoskeleton Technologies vezető termékmenedzsere, épp egy exoszkeletont mutat be Washingtonban, 2018. november 29-én. (forrás: Reuters)

Az Amerikai Különleges Erők különböző egyetemek és laboratóriumok segítségével fejlesztette a TALOS nevű exoszkeleton harci ruházatot, melyben beépített fiziológiai és biológiai érzékelők vannak. Különböző kis hajtóművek biztosítják a megnövelt erőkifejtést. Processzorok és számítógépek működtetik a ruházatot, még a sisak egy belső kijelzővel és golyóálló képességgel rendelkezik. Valószínűleg nem lesz soha az amerikai hadsereg része, de a technológiát beépítik a következő prototípusokba és felhasználják az eddig elért újításokat és eredményeket. Érdemes figyelemmel kísérni napjaink hadászati exoszkeleton versenyét, mert az ilyen ruházattal ellátott katonák lehetnek a jövő hadseregének kulcsszereplői.

talos.jpg

A TALOS amerikai exoszkeleton harci ruházat három verziója. (forrás: SOCOM)

Oroszországi Föderáció

A Central Research Institute for Precision Machine Building által tervezett orosz Ratnik-3 nevű harci exoszkeleton a hivatalos információk alapján golyóálló, tűzálló és robbanásbiztos. A ruházat egyik legfontosabb része a sisak, amit nagy részben belülről egy kijelző alkot, amely információkat tartalmaz a felderítésről, a termikus képalkotásról, az egészségügyi adatokról, a biológiai adatokról és a hőmérsékletről is. A sisak belsejében egy légzőkészülék is található. A ruházat tartalmaz egy nukleáris robbanásbiztos órát, ami szinte elpusztíthatatlan. A törzsszerkezet egy újonnan kifejlesztett szövetből áll, ami a viselőjét láthatatlanná teszi az infravörös képalkotás számára azáltal, hogy a ruházat belsejében lévő összes hőt elnyeli. Az öltözet vízálló és a belső hőmérséklet is beállítható. A viselője -30 ℃ és 50℃ között is biztosan tudja használni. A nadrág része biztosítja a gyorsabb futás lehetőséget és a magasabbra való ugrást is. A kutatók egyik fő célja, hogy kifejlesszék azt a lehetőséget, hogy a ruha megállítsa a vérzést sérülés esetén. Ha ez sikerül, akkor nem lesz kihívója nemzetközi szinten a Ratnik-3 exoszkeletonnak vagy addigra kifejlesztett Ratnik-4-nek és 5-nek.

Számos szempontból hasonlít a TALOS-ruházat néhány újabb koncepcióképére, amelyet az Amerikai Különleges Erők fejleszt. Nem hivatalos információk szerint Szíriában tesztelték is a Ratnik-3-at, és azt remélik, hogy 2020-ra a hadsereg is használatba veheti. Az exoszkeleton öltözetek fejlesztése kapcsán a nehézséget a hosszú üzemidő biztosítása okozza, ezért a fejlesztők egy kompakt energiaforrást próbálnak létrehozni, amely lehetővé tenné a katonák számára, hogy függetlenedjenek bármely helyhez kötött vagy jármű által hordozott energiaforrástól, így növelve meg az eddig elért napi 4-6 órás üzemidőt.

ratnik.jpg

A Ratnik-3, az orosz exoszkeleton harci ruházat. A Ratnik „harcost” jelent a magyar nyelvben. (forrás: TASS)

Kínai Népköztársaság

Norinco, a kínai állami tulajdonban lévő – polgári és katonai termékek széles skáláját gyártó –  védelmi vállalat idén debütált a második generációs katonai exoszkeletonnal, amelynek szintén az a célja, hogy segítse a gyalogsági egységeknek a fegyver, felszerelés és lőszer szállítást. A 2015-ös első generációs ruházathoz képest jobb üzemidőt, erősebb hajtóművet és áramvonalasabb, könnyebb kialakítást fejlesztett ki a Norinco.

A Norinco nem az egyetlen kínai exoszkeleton gyártó cég. Az év elején a Kínai Hajóépítő Vállalat (CSIC) – amelynek tevékenysége nem csak a hajóépítésre korlátozódik, a gyártott termékek köre a konténerektől a repülőgép-alkatrészekig terjed – mutatta  be saját exoszkeleton ruházatát vezető kínai katonáknak. A CSIC a hajógyár számára tervezi a ruházatot, ahol az emberek ennek segítségével hatalmas súlyokat tudnak majd mozgatni. Emellett az EEAE kínai katonai mérnökei kifejlesztették az L-70 exoszkeletont, ami először 2014-ben volt látható. Ezt megelőzően a Nanjing Katonai Régió Kórháza egy olyan exoszkeletont épített, ami a viselőjének segített 36 kilogrammnyi súlyt könnyen megemelni.

nonrico.jpg

Egy katona teszteli éppen a második generációs kínai exoszkeleton ruházatot, amelyet a Norinco fejlesztett. (forrás: www.popsci.com/china-exoskeleton-next-generation)

Kovalovszki Kartal

„Amerika az amerikaiaké”, avagy Trump Venezuela-politikájának igazolása

Venezuela évek óta súlyos gazdasági válsággal küzd, az országban a központi hatalom gyakorlatilag teljesen elvesztette a kontrollt a történések felett, a folyamatos hiperinfláció pedig tömegeket ösztönöz az ország elhagyására. Mindezt persze a térséget közvetlen érdekszférájának tekintő Egyesült Államok sem nézheti tétlenül, így múlt héten Trump adminisztrációja nyíltan állást foglalt a „bukott állam” belpolitikai kérdésében, és elismerte a Nicolás Maduro helyére önkényesen lépő, ideiglenes elnök, Juan Guiado pozícióját. Az egyszeri szemlélő számára ez a lépés az elnök impulzív döntéseinek újabb fejezetét jelölheti, azonban a háttérben számos tényező igazolja az állásfoglalás megalapozottságát.

csabi.jpg

Először is ki kell emelni a Republikánusok körében nagyjából teljesen elfogadott konszenzust a bejelentésről, másrészt pedig Trumpot igazolhatja az is, hogy a térség országai sorban csatlakoztak a Guiadot elismerő államok közé az amerikai állásfoglalás után. Alapvetően nem nevezhető túlzott kockázatnak sem a személyi változás, hiszen Maduro irányítása alatt gyakorlatilag minden széthullott, ami az ország működtetését biztosíthatná: mindent áthat a korrupció, a forgalomban lévő pénz pillanatok alatt értéktelenedik el, így hiába ül Caracas a világ talán legnagyobb olajtartalékán, ennek ellenére sem látszik, hogy miként lábalhatna ki Venezuela a gyűrűző válságból.

Mindemellett persze ellenzéki oldalon szép számmal akadnak a döntésnek bírálói. A demokraták elővigyázatlansággal és egy szélsőjobboldali formáció támogatásával vádolják az elnök adminisztrációját, azonban ezek a kritikák jobbára a Trump ellen érzett ellenszenvet, mintsem a reális külpolitikai értékelést tükrözik.

Egyrészt, akik a frissen színre lépett Guiadot szélsőségesként ábrázolják, elfelejtik, hogy Madurotól sem áll távol az autoriter vezetési stílus: elég, ha arra gondolunk, hogy 2018-ban milyen nyíltan ragaszkodott a hatalom megtartásához, többek között a választás manipulálásától és ellenzéki politikusok bebörtönzésétől sem riadt vissza. Másrészt a természetes hatalmi helyezkedés is azt diktálja, hogy az Egyesült Államoknak minden lehetséges módon meg kell próbálnia megszabadulni Madurotól, aki többek között Kína, Oroszország és Kuba támogatását élvezi, így őrültség lenne azt várni az USA mindenkori elnökétől, hogy egy platformra kerüljön a fenti országokkal, és passzivitásával életben tartson egy számukra szövetségesnek számító rezsimet ilyen földrajzi közelségben.

Más kérdés, hogy az elnök ismétlődően emlegeti a konkrét katonai intervenció lehetőségét, ami viszont beláthatatlan következményekhez vezethetne. Mindenesetre a jelenlegi, békés keretek közötti érdekérvényesítés során Guiado támogatása szolgálja a leginkább az Amerikai Egyesült Államok regionális érdekeit, így Trump döntése ezúttal maximálisan megalapozottnak tűnik.

A bejegyzés a Politico elemzése alapján készült, a teljes szöveg az alábbi linken érhető el: https://www.politico.com/magazine/story/2019/01/29/trump-venezuela-policy-analysis-224384

Péterfi Csaba

Hallgat még valakire Donald Trump?

Az amerikai külpolitika nagy meglepetésekben bővelkedett karácsony előtt, hiszen Donald Trump bejelentette, hogy az amerikai erők kivonulnak Szíriából, és védelmi minisztere, James Mattis mindezt követően rövidesen be is adta felmondását. De vajon mi vezetett idáig, miért nem tudott már együtt dolgozni a két politikus? Alapvetően úgy tűnik, hogy Mattis azért döntött a távozás mellett, mivel egyre kevésbé látta értelmét annak, hogy egy olyan elnöknek adjon tanácsokat, aki nem érzi szükségét, hogy bárki véleményét is megkérdezze…

48429884_492755104580620_5633001882474512384_n.jpg

James Mattis már Barack Obama adminisztrációja alatt is aktív alakítója volt az Egyesült Államok külpolitikájának, ám akkoriban még túl keményvonalasnak számított, hiszen az Irán elleni szigorúbb fellépést szorgalmazta, így rövidesen el is távolították pozíciójából. Közel egy évtized elteltével Mattis újra az ovális iroda közelében találta magát, ám a tét ezúttal sokkal nagyobbnak tűnt, hiszen szolgált elnöke a gyakorlatilag kódoltan konfliktuskereső Donald Trump lett. Washingtonban szinte mindenki számára egyértelmű, hogy a két államférfi az elmúlt két évben nagyjából az összes komoly horderejű ügy kapcsán eltérő nézetek vallott, legyen szó az Oroszországgal szembeni hozzáállásról, a közel-keleti konfliktusrendezésről, vagy éppen Kína növekvő befolyásának kezeléséről. A többség számára úgy tűnt, hogy Mattis elsődleges célja a Pentagon élén, hogy megvédje az amerikai államot Donald Trumptól, mint a rá nézhető legnagyobb fenyegetéstől. Mindezt egyébként kimondottan hatékonyan sikerült is végrehajtania, hiszen az elmúlt két évben sikerült megelőzni az igazán nyílt krízishelyzeteket.

A kérdés azonban végig ott lebegett Mattis feje felett: vajon meddig bírhatja az elnök heves döntéseit, az izolacionista hozzáállást, vagy éppen azt, hogy Trump végig saját belpolitikai céljainak kiaknázásának rendelte alá a külpolitikát? Mattis alapvetően sok mindent eltűrt, így elfogadta például azt, hogy Trump a hadsereget sorakoztatta fel a mexikói határon, és ezzel szánt szándékkal szolgálta pártja választási eredményét, beletörődött a NATO folyamatos bírálatába, de még az oroszokkal szembeni viszonylag puha viszonyulásba is. Ami véglegesen lezárta az együttműködést, az Trump teljesen önálló, és impulzív döntése volt, aminek köszönhetően az amerikai csapatok elhagyják Szíriát.

Nem mintha a lépést nem lehetne megindokolni, azonban az világos, hogy a világ legbefolyásosabb országában egyszerűen elfogadhatatlan az ilyen jellegű ügymenet. Nem került sor semmiféle konzultációra tanácsadókkal, ügynökségekkel, vagy éppen szövetségesekkel, a döntés gyakorlatilag Trump személyes véleményét tükrözi. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy Mattis nem látta értelmét további erőfeszítéseinek, hiszen az elnök szemmel láthatóan nem kér a segítségből. A jövő nagy kérdése most mindenképp az lesz, hogy ki léphet James Mattis örökébe, hiszen napjaink legerősebb hadseregének irányítása igen komoly elővigyázatosságot igényel, így valakinek muszáj lenne fékként fellépni Trump mellett. Kérdés, hogy létezik –e egyáltalán olyan ember, aki képes kordában tartani az elnököt?  

A bejegyzés a Politico cikkje alapján készült, a teljes cikk az alábbi linken érhető el: https://www.politico.com/magazine/story/2018/12/20/mattis-resignation-trump-foreign-policy-223418

 

Péterfi Csaba

Macron elszámoltatása

Hetek óta tele van a sajtó a sárga mellényeseknek nevezett tüntetőkről szóló hírekkel, akik megmozdulásaikkal rákényszerítették a francia elnököt, hogy visszavonja a környezetvédelmi adóra vonatkozó tervezetét. Ahogy Benjamin Haddad a POLITICO-n írja: „a tüntetések Franciaország DNS-ében vannak, ez most mégis más”.

A jelenlegi tüntetéssorozat lényege ugyanis, hogy nem egy párt vagy mozgalom szervezésében indult; a megmozdulások spontán, a Facebookon és a YouTube-on szerveződtek, és máig nem sikerült egyik politikai oldalnak sem maga mögé állítania ezeket. Ennek függvényében a résztvevők sem a szokásosak: a francia vidék és a városi periféria lakossága alkotja a mozgalom nagy részét. Ők a globalizáció vesztesei, hátrahagyottnak érzik magukat, megmozdulásuk az életük minőségéről és a méltóságukról szól – az új adó bevezetésének tervezete az utolsó csepp volt a pohárban.

Ahogy a szerző megjegyzi, az emberek dühe az ország vezetésére, a politikai intézményekre irányul, és ebben az esetben Macron a céltábla. Csakhogy kampányában Macron önmagát az addigi politikai szférán kívülinek állította be, csapatát és mozgalmát friss arcok fémjelezték, célja pedig az volt, hogy megtörje az évtizedek óta fennálló politikai tehetetlenséget.

mcron.jpg

Forrás: The Guardian

Ez azonban nem sikerült. „Mióta hivatalba lépett, Macront egyre inkább csak a politikai elit egy újabb tagjának látják, és gyakran megkapja a kritikát, hogy eltávolodott az átlagember problémáitól. Ezt az elitista benyomást csak erősítették Macron reformkísérletei és retorikája. Ennek pedig következményei vannak: a francia népesség körülbelül 70%-a támogatja a sárga mellényesek megmozdulásait. Bizonyos tekintetben a sárga mellényesek mozgalma a válasz Macron a francia politikát átalakító lépéseire, egy tiltakozás a liberális centruma ellen”.

Éppen ezért hatalmas kihívás előtt áll a francia elnök: szembe kell szállnia az erőszakkal, ami az országot dúlja, de végig kell vinnie a programját, ami szerkezeteiben alakítja át Franciaországot, és amiknek bevezetését elődei húzták-halasztották. Választ kell adnia az emberek felhalmozódott elégedetlenségeire, és ezzel együtt újra meg kell találnia a hangot azzal a több millió francia szavazóval, akik most támogatják a sárga mellényeseket.

A teljes cikket itt olvashatja el:
https://www.politico.eu/article/yellow-jacket-protest-paris-france-emmanuel-macrons-moment-of-reckoning/

 

Németh Olivér

Olajba temetve

2018 nyarán a globális médiában megjelent venezuelai hírek sokkolták a világot. Egy BBC által készített riport a maracaibo-i piacon készült, ahol az áram nélkül maradt piaci árusok kénytelenek voltak rothadt húst árulni, a vásárlók pedig pénz és jobb opció híján megvásárolták a kínált rothadt húst a családjaik számára. A helyzet már önmagában is tragikus, az pedig, hogy Maracaibo a Maracaibo-tó, a világ egyik legnagyobb olajlelőhelye mellett fekszik, külön érdekessége a történetnek.

Miközben Venezuela éhezik és kénytelen rothadt húst fogyasztani, Nicolás Maduro luxusétteremben vacsorázik, az inflációs ráta pedig majdnem eléri a 840.000 százalékot. A helyzet súlyosságát mutatja az is, hogy a venezuelai lakosság 75%-a átlagosan 8,6 kilogrammot fogyott 2016-ban a válság miatt. Ennek ismeretében jogosan állhatunk értetlenül Venezuela helyzete előtt: „Hogy alakulhatott ki ez a nyomorúságos helyzet a világ legnagyobb ismert kőolajtartalékával rendelkező államában?”

Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ kapjunk, ismernünk kell Venezuela gazdasági berendezkedését, olajexportfüggőségét, a chavezi vezetés sajátosságait, illetve a jelenlegi elnök, Nicolás Maduro hatalomátvételének körülményeit.

Venezuela, mint olajhatalom

Venezuela kőolajjal való kapcsolata kardinális probléma a venezuelai válságot elemezve, hiszen a latin-amerikai köztársaság rendelkezik a legtöbb ismert kőolajtartalékkal, illetve ebből fakadóan exportjának 90%-a kőolajexportból származik.

A második világháború végétől kezdve csökkent az olajár az egyre növekvő kínálat miatt, melynek csak az 1973-as, illetve 1979-es olajválságokkal lett vége. A kőolajárak olyan mértékben nőttek, hogy 1973-tól 1979-ig csaknem meghatszorozódott a kőolaj piaci ára. (20,5 USD-ról emelkedett 122 USD-ra). Az kőolajár növekedésének köszönhetően Venezuela 1960-hoz képest 1979-re duplájára növelte a GDP-jét, ezzel a Latin-amerikai régió egyik leggyorsabban fejlődő állama lett.

venezulea.png

A kőolaj piaci ára a 70-es, 80-as évek fordulóján. Forrás: Macrotrends.com

Gazdasági visszaesés

Az olajexport túlzott dominanciája az időszakos konjunktúra pozitív hatásai mellett azonban rendkívül magas kockázattal is járt. Az olajexportból fakadó hazai valuta túlértékelődése vonzóvá tette az iparcikkek, illetve az agrártermékek importját, amelyek ezen iparágak elgyengüléséhez vezettek, végső soron pedig a kőolaj árának esetleges mélyrepülésével Venezuela gazdasága is a mélybe zuhant. Rontotta az amúgy sem fényes helyzetet, hogy a venezuelai kormány a gazdasági konjunktúrát kihasználva 1974 és 1977 között évente 26%-kal növelte a kormányzati kiadásokat, nagyrészt szociális és egészségügyi célokra, minimálbéremelésre. Ezeket a kiadásokat fenn kellett tartani az időközben csökkenő olajárak mellett is, így a külföldi adósság is jelentősen megnövekedett. 1975 és 1989 között a GDP arányos adósságállomány 7%-ról majdnem 74%-ra nőtt. Az 1990-es évekre világossá vált tehát, hogy az olajipari fejlesztések elmaradása, az elhanyagolt könnyű-, nehéz-, illetve agráripar és a túlzottan bőkezű állami támogatások nagyon nehéz helyzetbe hozták Venezuelát.

Hugo Chavez és öröksége

A mai venezuelai állapotokat sokan Hugo Chavez 1999-től 2013-ig tartó kormányzásának számlájának terhére írják, azonban mint ahogy az előbbiek során is említettem, már Hugo Chavez hatalomátvételekor is nagy káosz uralkodott  a venezuelai gazdaságban. Chavez a társadalmi egyenlőtlenség, mélyszegénység, illetve földreform kapcsán akart fejleszteni, beváltva a választási kampányban tett ígéretét. Szerencséje volt, hiszen a 2000-es években feltörekvő ázsiai államoknak szüksége volt az olajra, újabb konjunktúra indította be a venezuelai gazdaságot és Chavez is véghezvihette reformjait.

A kőolaj árának 2000-es évekbeli hatalmas növekedését látva értelmezhetetlennek tűnhet Venezuela mai gazdasági helyzete, azonban az elnök politikai és gazdasági prioritásai magyarázatot adnak erre. Hugo Chavez politikai motivációi világosak voltak: minél több pénz jut a venezuelai népnek, ő annál népszerűbb lesz, annál többször fogják újraválasztani elnöknek. Chavez azonban nem számolt a kőolaj árának csökkenésével, vagy legalábbis nem érdekelte a Venezuelára leselkedő veszély.

Az ország abba a termeléscsökkenési spirálba csöppent, ami mind a mai napig súlyos hatást gyakorol a gazdaságára. A Chavez-kormányt ugyanis -az előző kormányokhoz hasonlóan- hidegen hagyták az olajipari fejlesztések hiányosságai, így az idő haladtával egyre kevesebb olajat tudtak csak termelni, majd amikor 2014-ben bedőlt az olajár, már az egyre kevesebb kőolajat is csak olcsóbban tudták exportálni. A problémákat pedig csak tetézte, hogy a Venezuelai állam eközben hatalmas adósságokba verte magát, 2006-ra 120 milliárd USD-re emelve a külföldi adósságállományt.

Chavez 2013-as halálát követően hatalomra jutott Nicolás Maduro tehát nehéz helyzetbe került. Az egekbe szökött inflációval Maduro kormányának a növekvő munkanélküliséggel, csökkenő adóbevételekkel, áruhiánnyal, illetve az ezekből következő tömeges kivándorlással kell megküzdenie már, ha persze akarna küzdeni. A kormány a többéves krízishelyzetre reagálva eddig csupán 95%-kal denominálta a venezuelai bolivárt, illetve végső elkeseredettségében forgalomba hozott egy – még nem működő – petronak nevezett kriptovalutát. Míg Venezuelában manapság mindennapi jelenség, hogy az emberek a szemeteszsákokat dézsmálják meg élelmiszer után kutatva, illetve rothadt húst kényszerülnek vásárolni a piacon, addig a kormány nem hajlandó elfogadni a humanitárius segítséget, mondván, hogy az országban nincs katasztrófahelyzet.

A Maduro-kormány lassan Venezuela egyetlen kiútját, az olajtermelést biztosító PdVSA-t is elveszítheti, miután az olajcég szinte biztosan csődbe fog menni a hiányzó technológiai újítások, illetve tőkeigényes befektetések hiányában. Már ahhoz is, hogy a PdVSA újra a 2009-es termelési szintet hozza, kb. 100 milliárd USD-re lenne szükség. A szélsőbaloldali Maduro-kormány tétlenségét magyarázhatja az is, hogy a gazdasági és társadalmi instabilitást kihasználva szó szerint kiéhezteti a középosztályt, ezzel nagyobb politikai teret engedve magának.

Hova tovább?

Írásomban a venezuelai válság fő faktorait vizsgáltam, kiemelt hangsúllyal a gazdasági folyamatokat. Venezuela a nyomorúságos helyzetét több faktornak is köszönheti, például a túlzott olajfüggőségnek, átgondolt stratégia hiányának, illetve az inkompetens vezetőknek.

Venezuela az elmúlt években olyan mértékű kárt szenvedett, hogy ezeket helyrehozni talán több tíz évbe is bele fog telni. Külföldi tőke bevonásával flexibilisebbé kellene tenni az olajipart, be kell vonni az újjáépítésbe a humanitárius szervezeteket, illetve fenntartható adósságkonstrukcióra van szüksége Venezuelának.

Változásra van szüksége Venezuelának, nagy változásra, azonban minden egyes nap, mikor a Maduro-kormány nem lép, egyre szorosabbra kötődik a hurok Venezuela nyaka körül.

 

Son Nam Nguyen

Róma kontra Brüsszel – az olasz költségvetés körüli konfliktus okai, háttere és folytatása

Lassan egy hónapja tart a huzavona Olaszország és az Európai Bizottság között a 2019-es olasz költségvetés kapcsán. November 21-én az Európai Bizottság javasolta a túlzottdeficit-eljárás megindítását. A vita tárgya, hogy az olasz kormány mindenáron teljesíteni akarja a választások során tett ígéreteit, annak ellenére is, hogy ez növelné az államadósságot – ezt viszont a Bizottság nem fogadja el, mert a GDP arányos olasz államadósság már így is 131%. Mit lépnek most a felek, és mi lesz a játszma vége – erre keresem a válaszokat.

olsz.jpg

Forrás: Financial Times

Az Európai Unió történetében először fordult elő, hogy a Bizottság a költségvetések kötelező ellenőrzése során nem fogadta el egy tagállam tervezetét. Az olasz kormány 2,4%-os deficittel számol 2019-re, ami 2020-ra (bizottsági számítások szerint) meghaladná a 3%-ot is. Ez alapvetően még nem lenne akkora probléma, hogy a Bizottság a költségvetés kijavítására utasítsa Olaszországot, de a hatalmas, GDP arányosan 131%-os államadósság olyan potenciális veszélyforrás a pénzügyi stabilitás szemszögéből, hogy a testület az eurózóna védelmének érdekében nem volt hajlandó elfogadni ekkora deficitet.

Az olasz kormány célja a költekezéssel az, hogy a választási ígéretei értelmében beindítsa a gazdasági növekedést. Olaszország gazdasága igazából a ’90-es évek óta stagnál, és a 2008-as gazdasági válság is nagyon erősen sújtotta az országot. Ezen kíván most változtatni az Öt Csillag Mozgalom (M5S) és a Liga kormánya: programjuk komoly költséget felemésztő elemei a legszegényebbeknek juttatott alapjövedelem és a növekedést elősegítő alacsony (15 és 20%) szja-kulcsok. Az olasz kormány úgy gondolja, hogy ezek a lépések sikeresen beindítanák a gazdaságot, és a növekedés kompenzálná a deficitet.

Október 23-án a Bizottság visszaküldte korrekcióra a költségvetési tervezetet, de azt Olaszország november 13-án (szinte) változatlanul küldte vissza. Ahogyan arra mindenki számított, a Bizottság november 21-én javasolta a túlzottdeficit-eljárás megindítását, aminek egy súlyos, a GDP 0,5%-ra rúgó (kb. 9 milliárd eurós) bírság lehet a vége, ha az Európai Unió Tanácsa így dönt. Amíg azonban a Tanács nem dönt az ügyben, Olaszország bármikor módosíthatja a költségvetést, tehát elméletileg még mindig nyitva áll a kapu a megegyezés előtt.

Látható tehát, hogy igazából egyik félnek sem lenne gazdaságilag kifizetődő tovább élezni a konfliktust – Olaszország egy komoly bírságot, az eurózóna pedig instabilitást kockáztat. Engedni azonban egyik fél sem hajlandó. Az euroszkeptikus olasz kormány szembe akar szállni Brüsszellel, meg akarja vívni a saját szabadságharcát. Ezt pedig a jelen esetben rendkívül egyszerű kommunikálni: az EU nem engedi, hogy rendbe tegyük a gazdaságot, pénzt adjunk az arra rászorulóknak, harcoljunk hát érte! A Bizottság viszont azt gondolja, hogy ha engednek az olasz követeléseknek, a példájukon felbuzdulva a többi túlköltekező tagállam is vérszemet kap majd.

Mindkét oldalon a legfelső szinten születtek olyan nyilatkozatok, amik nem éppen a megegyezés irányába mutatnak: Jean-Claude Juncker elmondta, hogy a múltban többször is engedékenyek volt a Bizottság Olaszországgal szemben, akár a szabályok elferdítése árán is, most azonban nem hajlandók engedni. A két koalíciós párt vezetője, Luigi Di Maio (M5S) és Matteo Salvini (Liga) is többször elmondta, hogy folytatják a reformokat, a lényeges kérdésekben nem fognak módosítani.

 

olsz2.jpg

Luigi Di Maio, Jean-Claude Juncker és Matteo Salvini; forrás: Il Messaggero

Ennek a gyáva nyúl játéknak a gazdasági oldalon kívül van egy politikai oldala is. A májusban esedékes EP-választások mindkét fél viselkedését komolyan befolyásolják. Az olasz pártok politikai tőke gyűjtésére használják fel a „szabadságharcukat”, amit majd kiválóan tudnak kamatoztatni a kampány során; a Bizottság pedig nem teheti meg, hogy az erősödő és az elmúlt években teret nyert euroszkeptikus tendenciák mellett válasz nélkül hagyja az uniós szabályokat ilyen mértékben figyelmen kívül hagyó olasz magatartást. Éppen ezért nem túlzottan valószínű, hogy bármelyik fél jóval az ütközés előtt kiszállna a játékból, elviszik majd a lehető legtovább ezt a konfliktust. A megegyezésnek nincs nagy esélye, ahhoz ugyanis valamelyik félnek engednie kellene a lényeges kérdésekben.Kérdés azonban, hogy meddig lehet tovább élezni a helyzetet: az Eurócsoport pénzügyminiszterei a napokban tárgyalnak arról, hogy milyen reformokat lehetne bevezetni az eurózónában, egy megegyezéshez viszont szükséges lenne Olaszország hozzájárulása is. De az olasz kormányt is sürgeti az idő: a pénzpiacok negatívan reagáltak a Bizottsággal zajló vitákra, egy elhúzódó konfliktus pedig még rosszabb helyzetbe hozná Olaszországot, ami nagyobb fenyegetést jelent az olasz gazdaság számára, mint az Unió bírsága.

 

Németh Olivér

Az első Kínai Nemzetközi Import Expó

Az első Kínai Nemzetközi Import Expóra (China International Import Expo, CIIE) 2018. november 5. és 10. között került sor a Kínai Népköztársaság Kereskedelmi Minisztériuma és Kína Sanghaj városának Népi Kormánya szervezésében. Az esemény célja összekapcsolni a versenyképes termék és szolgáltatási portfólióval rendelkező vállalkozásokat a potenciális kínai partnerekkel, disztribútorokkal, illetve viszonteladókkal. A hivatalos adatok szerint a pavilonok 172 országnak, régiónak és nemzetközi szervezetnek biztosítottak kiállítási felületet, 3600 vállalkozás vett részt és több mint 400.000 vásárló látogatta meg az Expót.

kinka.jpg

Az első Kínai Nemzetközi Import Expó helyszíne: az új Nemzeti Kiállítási és Kongresszusi Központ Sanghajban (ez a világ jelenlegi legnagyobb konferenciaközpontja) (forrás: PRNewsfoto)

Az eseményen Magyarország is felállított egy országpavilont, amit a magyar kormány delegációjának látogatása keretében a magyar kormányfő nyitott meg. Emellett a Magyar Nemzeti Kereskedőház egy egységes, több tematikára épülő nemzeti standon biztosított kiállítási, bemutatkozási lehetőséget partnereinek. A pavilon fókuszterületei között szerepelt: a befektetés/beruházás, innováció és technológia, termékexport és a turisztika is. Az Expó külföldi díszvendégei Magyarország mellett Brazília, Kanada, Németország, Oroszország, Dél-Afrika és Nagy-Britannia volt.

A China Daily szombati jelentése alapján, a Kínai Nemzetközi Import Expón jövő évre megkötött megállapodások értéke elérte az 57,83 milliárd dollárt. A csúcskategóriás intelligens eszközökre vonatkozó ajánlatok meghaladták a 16,46 milliárd dollárt, amelyet az élelmiszerek és mezőgazdasági termékek követtek (12,68 milliárd dollár). Majd a gépkocsik (11,99 milliárd dollár); orvosi berendezések és egészségügyi termékek (5,76 milliárd dollár); fogyasztói elektronika és készülékek (4,33 milliárd dollár); ruházati cikkek, kiegészítők és fogyasztási cikkek (3,37 milliárd dollár); és szolgáltatások (3,24 milliárd dollár).

kinkak.jpg

Hszi Csin-ping a Kínai Nemzetközi Import Expó megnyitó ünnepségén beszél (forrás: Reuters)

 Az Expó üzenete az volt, hogy demonstrálja Kína jóakaratát az Egyesült Államokkal és másokkal való súrlódások közepette. Hszi Csin-ping kínai elnök megígérte, hogy csökkenti a tarifákat, növeli a piacra jutást és többet importál a tengerentúlról. Az elnök nyitóbeszédében nagyjából 52 alkalommal említette a „nyitottság” kifejezést, ami az Expó központi gondolatává vált. Emellett hangsúlyozta, hogy Kína továbbra is támogatja a globalizációt, és ígéretet tett a belföldi fogyasztás növelésére, a szellemi tulajdon érvényesítésének megerősítésére és a kereskedelmi tárgyalások előmozdítására Európával, Japánnal és Dél-Koreával. A következő 15 évben Kína 30 trillió dollár értékben kíván árut és 10 trillió dollár értékben szolgáltatást importálni. A tavalyi évben Kína teljes importja 15,9 százalékkal emelkedett, elérve az 1,8 trillió dollárt.

kinkaki.jpg

Látogatók az élelmiszer-és mezőgazdasági termékek kiállítási területén az első Kínai Nemzetközi Import Expón (CIIE) Sanghajban (forrás: Li Xin/Xinhua)

A kereskedelmi viták ellenére nagyjából 180 amerikai cég küldte el képviselőit az Expóra, olyan nagy vállalatoktól, mint a Boeing, Google, Facebook, Microsoft, Tesla, Caterpillar, General Motors és sok más. Viszont az amerikai kormány távol maradt az eseménytől. Ezen kívül az Expón a világ 30 legkevésbé fejlett országa (például Afganisztán, Kambodzsa és Malawi) is képviseltette magát.

Sanghaj adott otthont a hat hónapig tartó 2010-es világkiállításnak is, ami rekord 73 millió látogatót vonzott. Így Sanghaj tűnik az egyik legmegfelelőbb helyszínnek a hasonló események szervezésére, ugyanis a kínai gazdaság központjaként tartják számon, emellett az „Innováció Városának” is nevezik.

Kovalovszki Kartal

Gibraltár és a Brexit

A Brexit kapcsán felmerülő problémák között vannak olyanok is, amikre nem is gondolna az ember; kiváló példa erre Gibraltár jogállása. Gibraltár a 14 Brit Tengerentúli Terület egyike, és hovatartozása évszázadok óta vita Nagy-Britannia és Spanyolország között. Földrajzi elhelyezkedése folytán szorosan összefonódik Spanyolországgal, azonban Nagy-Britanniához tartozik, ezért a két országnak meg kellett állapodnia a területet érintő ügyekben, hogy az EU-ból való kilépést követően ne legyenek problémák. Ezt a megállapodást kötötte meg Nagy-Britannia és Spanyolország – jelentette be Pedro Sánchez spanyol miniszterelnök.

A 6,7 négyzetkilométeres területről zajló viták megértéséhez vissza kell mennünk az időben. Gibraltár az arabok VIII. századi hódításai után évszázadokig muzulmán birtok volt, majd 1462-ben került spanyol kézre. A spanyol örökösödési háború során, 1704-ben foglalták el a britek, majd 1713-ban hivatalosan is angol terület lett az utrechti békében. Ezután többször állt ostrom alatt, a spanyolok azonban nem tudták visszafoglalni.

gib.jpg

Gibraltár látképe; forrás: https://mult-kor.hu/20130816_gibraltar_europa_falklandja

Stratégiai elhelyezkedése miatt fontos volt a brit haditengerészet számára a gyarmatbirodalom fenntartásában és a II. világháború alatt is. Az 1950-es években Franco tábornok újra napirendre vette a Gibraltár feletti uralom kérdését, majd korlátozta a határforgalmat. A vita hatására 1967-ben népszavazást tartottak a terület hovatartozásáról, amin a gibraltári népesség egyértelműen kinyilvánította, hogy Nagy-Britanniához kívánnak tartozni. Ezután Spanyolország teljesen lezárta a határt (az egyetlen szárazföldi határról beszélünk) és elvágta a kommunikációs kapcsolatokat. A helyzet csak Spanyolország 1985-ös EU-hoz való csatlakozása után rendeződött.

A 2000-es évek elején kétoldalú tárgyalások után előállt a két ország egy olyan tervezettel, ami közös fennhatóság alá helyezte volna Gibraltárt – ezt az ötletet azonban egy újabb népszavazás során elutasították: 98% szavazott a tervezet ellen. Ezután háromoldalú tárgyalásokon megállapodtak több vitás kérdésben, például légiforgalom, vámok, telekommunikáció, stb. A Brexitről tartott népszavazáson a gibraltáriak 96%-a szavazott nemmel a kilépésre, aminek hatására újra előkerült a közös fennhatóság ötlete, ezt azonban a gibraltári kormány határozottan elutasította.

Gibraltár és Spanyolország között nagyon erős összefonódás van gazdasági téren, hiszen sok spanyol állampolgár dolgozik a gazdagabb Gibraltárban, van, aki már a nyugdíját is onnan kapja. Hagyományosan sok gondot okoz a csempészet és a dohánytermékek kereskedelme. Mindezen ügyeket nagyon súlyosan érinti a Brexit, éppen ezért volt kulcsfontosságú, hogy megegyezés szülessen róla. Elméletileg ugyanis a spanyol kormánynak meglett volna a lehetősége, hogy megakadályozza a kilépési szerződés alkalmazását Gibraltár esetében.

theresapedro.jpg

Theresa May angol és Pedro Sánchez spanyol miniszterelnök Brüsszelben; forrás: El País

Ez azonban így nem fog problémát okozni, hiszen a két kormány megállapodott egymással. Az egyezség részletei ugyan egyelőre nem ismertek, de szó van bennük a Gibraltárban dolgozó spanyol állampolgárok jogairól, illetve külön megállapodások születtek a környezetvédelem, dohánytermékek, csempészet, biztonsági együttműködés és az adók kérdésében. A Brexit esetében azonban annyi fontos ebből, hogy elhárul egy olyan akadály, ami potenciálisan alááshatta volna a kilépési szerződést.

A megállapodás azonban nem jelenti azt, hogy Spanyolország lemond a Gibraltárra vonatkozó igényéről. Ez az igény azért nem jelent meg a megállapodásban és a tárgyalásokban, hogy az ne bonyolódjon tovább. Josep Borrell spanyol külügyminiszter hangsúlyozta, hogy Spanyolország nem akarja ezért megnehezíteni az emberek életét, együttműködést kínál Gibraltárnak, és a megfelelő időben újra megpróbálnak majd előrehaladni a brit-spanyol közös fennhatóság felé.

Németh Olivér

Magyarország, Ukrajna, Oroszország – a kárpátaljai magyarság Bermuda-háromszöge

„Szabad még magyarnak maradni?”

Az 1956-os forradalom tiszteletére Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter üzenetet küldött a kárpátaljai magyarságnak, hangsúlyozva a szabad döntés jogának fontosságát. Az, hogy a két esemény között párhuzam vonható, rámutat a helyzet súlyosságára, az ukrán-magyar politikai viszony pár éven belül történt gyors ütemű romlására. De hogyan hat egy megyényi területre, ha az ukrán-magyar és ukrán-orosz konfliktusok csataterévé teszik?kin.jpg

A 2014 óta fokozódó ukrán-orosz konfliktus – mint arról folyamatosan tájékoztatnak mind a magyar, orosz és ukrán hírportálok is – a kisebbségek alapvető jogainak megsértését eredményezte, és eredményezi a mai napig. Különösen behatóan érinti ez a 150 ezres kárpátaljai magyarságot, akiknek integrálódását már nem csupán a nyelvhasználati nehézségek, de a politikai helyzet kiéleződése, ellenségessé válása is hátráltatja. Sokak számára nyilvánvaló: a vonatkozó szankciók elsősorban az orosz kisebbség ellen irányulnak, ám ugyanannyira érintik - a különböző nyelv és kultúra miatt talán még jobban is – a magyar kisebbséget is. Alapvetően az orosz mint kisebbség meghatározása hibás. Kelet-Ukrajnának, de már a fővárosnak, Kijevnek a nagy része is oroszul beszél. Ilyen perspektívából is megkérdőjelezhető tehát a 2017 szeptemberi, Petro Porosenko által aláírt oktatási rendelet létjogosultsága, amely kötelezővé teszi minden iskolában, 5. osztálytól felfelé az alapvető tárgyak ukrán nyelven történő oktatását. Ez, bár egy orosz fiatalnak a nyelvek hasonlósága miatt nem okoz nagy nehézséget, egy határmenti, színmagyar faluban élő, ukránul alig tudó fiatalnak komoly hátrányt jelent akár az alapvető tudás elsajátításában is. A helyzet megoldására adott 3 éves átállási idő, a folyamatos tanárhiány és az elavult oktatási rendszer egyre inkább elmarasztalja a magyar fiatalok lehetőségeit ukrán kortársaikkal szemben. A nyelv megtanulása persze fontos az integrálódáshoz – csak nem ilyen módon. Az ukránt, mind idegen nyelvet csak 4. osztály végéig oktatják, ezután áttérnek a nyelvtanra és irodalomra, márpedig mondatot elemezni kifejezetten nehéz, ha a diák nem érti a mondatot.

A legújabb módosítások szerint büntetendő nyilvánosan más nyelven, ukrán tolmács nélkül beszédet tartani – tehát egy magyar, március 15-i megemlékezés kizárólag magyarul való kivitelezése államellenes cselekedetnek minősül, és akár börtönbüntetéssel is sújtható. Az ehhez hasonló jellegű intézkedések vezettek a két ország kölcsönös konzul-kiutasításához. A kiutasítás oka a beregszászi magyar konzul esetében egy, a konzulátuson magyar állampolgárságtételről készült felvétel volt. A második állampolgárság felvétele, annak ellenére, hogy nem ellenkezik Ukrajna törvényeivel, folyamatos konfliktusforrás. Bár akadnak a politikai szembefordulás ellen szóló vélemények is (Nesztor Sufrics ellenzéki képviselő kifejezetten felelőtlenségnek tartja a beregszászi konzul kiutasítását), a magyar kormány hátba szúrásként élte meg az Ukrajnát támogató törekvései ellenére elkövetett, magyarokat ért diszkriminációt. Magyarország a konfliktusok előtt ugyanis kifejezetten támogatta Ukrajna EU tagsági igényét, valamint az elsők között állt ki az ország vízummentességi kérelme mellett.

Az utóbbi években – köszönhetően a politikai fellángolásoknak, csakúgy, mint a fals képet vetítő médiának – az ukrán nacionalista réteg fokozatosan növelte a magyarság elleni atrocitások mértékét. Politikailag ez is visszavezethető Oroszországhoz, Ukrajna ugyanis nem nézi jó szemmel a magyar állam oroszbarát politikáját, valamint a kiépülőben lévő jó viszonyt. Oroszpártiságot sugall számukra PAKS2, a nagyszámú orosz befektetés, valamint a jelképes közeledések – ilyen a közelmúltban Vlagyimir Putyin díszpolgárrá választása a Debreceni Egyetemen. Az Oroszország felé történő közeledés az ukrán szélsőjobboldali nacionalisták szemében azonos a hazaárulással. A leginkább magyar szimbólumok – mint a Vereckei emlékmű vagy az ungvári Petőfi Sándor szobor - rongálása már csaknem egy évtizede újra és újra megtörténik, ám ezek nagy részéért Kelet-Ukrajnából érkezett szélsőjobboldaliak, magánszemélyek vagy szélsőséges internetes oldalak működtetői feleltek. Az ukrán hatóságok ezekben az esetekben általában biztonsági intézkedésekkel, térfigyelő kamerák felszerelésével oldották meg a problémát. Az utóbbi évben fellépő támadások azonban személyes jogokat sértő jellegükből kifolyólag sokkal súlyosabbak. A legnagyobb visszhangot kiváltó ilyen történés egy szélsőséges honlap, a Myrotvorets nevű internetes portál nevéhez köthető. Az oldal listázta több mint 500 magyar állampolgár nevét, a „nép ellenségei” néven feltüntetve őket. Bár a lista azóta nem található, az oldalon lévő „PURGATORY” címszó alatt szereplő keresőben név vagy útlevélszám alapján kutathatunk a listán lévő emberek között, elolvasva a hozzájuk rendelt hazaellenes tevékenység leírását, valamint személyes adataikat. A listán szerepel többek között Szijjártó Péter is, mint az ukrán állam ellensége. További provokációnak tekinthető egy, az ukrán parlamentben ez idáig vissza nem vont petíció a magyarok deportálásáról.

Abszolút nyílt támadásnak minősül azonban az eddigi legjelentősebb rongálás, 2018. február 27-én az ungvári KMKSZ székház felrobbantása. Ebben az esetben az elkövetők lengyel szélsőjobboldaliak voltak, ezzel felvetve a kérdést, hogy a túlzott nacionalizmus hányféle kisebbséget fordíthat maga ellen. Bár az esetben az ukrán hatóságok maradéktalanul intézkedtek, aggodalomra ad okot egy esetleges erőszakosabb támadás jövőképe.

king.jpg

Az alig pár napja történt, legfrissebb nyílt támadás az a pár, nagyobb magyarlakta település közelében kihelyezett óriásplakát, ami három magyar közéleti szereplőt - Brenzovics Lászlót, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnökét, az ukrán parlament képviselőjét, Barta Józsefet, a KMKSZ alelnökét, a kárpátaljai megyei tanács (közgyűlés) első elnökhelyettesét és Orosz Ildikót, a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség (KMPSZ) elnökét, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola rektorát, megyei tanácsi képviselőt -  jelenítették meg. Fényképük alatt az „Állítsuk meg a szeparatistákat” felirat volt olvasható. Az ukrán hatóságok szerint a történtekért az orosz titkosszolgálat (FSZB) felelős, ezt bizonyítja a felirat orosz tükörfordítása. Feltételezik, Oroszországnak érdekében áll az ukrán-magyar ellentét kiélezése, mivel profitálhatnak egy újabb, az ukrán egységet gyengítő konfliktusból.

kinga.jpg

Magyarország állásfoglalása a kárpátaljai magyarsággal kapcsolatban nagy nemzetközi nyomást von maga után, ugyanis a jelenlegi helyzetben Magyarország visszavonja Ukrajna támogatását az európai fórumokon, amíg az nem hajlandó rendeleteiben figyelemmel lenni a magyar kisebbségre. A Kreml politikáját és az orosz befolyást erősen ellenző USA számára ez kedvezőtlen, mivel érdekük Ukrajna európai integrációja. A kérdésről tárgyalások folynak, mivel a konfliktus a gazdasági érdekellentét mellett rengeteg, az emberi jogokkal kapcsolatos jogsértés miatt folyó vitából áll.

  Mennyit érez ebből egy kisember?

Mivel Kárpátalján nagy az etnikai keveredés, és sok a vegyesházasság, nem igazán találunk olyan családokat, amik legalább közvetetten ne rendelkeznének ukrán rokonsággal – vagy akár fordítva. Az egymás szomszédságában élő, egymásra rászoruló közösségek alapvetően békében élnek egymás mellett, a helybéli ukrán lakosok nem diszkriminálják a magyarokat származásuk vagy nyelvük miatt. A magyarok többségét tehát személyesen még nem érte atrocitás.

Aggodalomra ad okot azonban a média negatív, ellenséges hangvétele a magyarokról. Televíziós csatornákon közvetítenek a magyarok gyanús tetteit (is) bizonygató műsorokat, valamint megjelentek bizonyos posztok alatt a gyűlölködő megjegyzések a közösségi média felületein is. Probléma továbbá, hogy a média szolgáltatásain belül a „magyar kérdés” kevés támogatóra talált, nincsenek neves újságírók vagy nagy befolyású közszereplők, akik támogatnák a kisebbségi konfliktus minél hamarabbi elsimítását. Folyamatos nyomás alatt tartja még a kettős állampolgárság kérdése az itt élőket. A bevezetett szigorítások, a határon való erre irányuló ellenőrzések megnehezítik a mindennapi életet, a magyar nyelven való felszólalás büntetése nagyban akadályozza a fejlődésnek indult nemzeti-kisebbségi kulturális élet fejlődését és terjedését. A körülmények nehezedése miatt egyre több magyar fiatal költözik Magyarországra, a társadalom egyértelműen öregszik, csökken a jövőt építő közeg, fogyatkozik az értelmiség. A magyarokat – bár személyes támadás ukrán állampolgárok felől ritkán fordul elő – a kormány a megélhetés sokoldalú ellehetetlenítésével diszkriminálja.

Mi várható?

Mivel az orosz-ukrán konfliktus rendeződése a közeljövőben nem tűnik valószínűnek, a magyar-ukrán konfliktus megoldása kerül előtérbe. Amennyiben ez nem történik meg, mindkét oldalról nagyobb nyomás gyakorlása várható a másik fél felé. Ez a fajta „prés” Kárpátalja gazdasági összeroppanásához vezethet, a fellépő munkaerőhiány és az együttműködés hiánya miatt. Kérdés, hogy hogyan reagál Magyarország a nyugatról gyakorolt nyomásra, Ukrajna mennyire tartja még szem előtt az EU tagság fontosságát, és mennyire kompromisszumkész ennek érdekében.  

 

Popovics Kinga

Ki a bajor választás igazi győztese?

Október 14-én, vasárnap újabb jelzésértékű választási eredménye mutatta a német politika világában beálló változásokat, amik habár csak tartományi szintre vonatkoztak (Bajorország), ám mégsem tekinthetjük teljesen függetlennek az események alakulását az országos szintű politikától.

A tartományi választás győztese természetesen Angela Merkel kereszténydemokrata CDU pártjának bajor testvére, a CSU lett, azonban a számok mégis azt diktálják, hogy a CSU vesztette a legtöbbet Bajorországban. A sokáig egyeduralkodónak számító párt 37,2 százalékos támogatottságával történelme legrosszabb választási eredményét érte el 1950 óta, így most merőben új helyzettel szükséges szembenézniük: koalíciós partnerre van szükségük a kormányzáshoz. Ehhez szóba jöhetnek a választás igazán nagy nyertesei, a Zöldek (die Grüne), akik már számos tartományban megmutatták, hogy képesek közösen kormányozni a CSU/CDU pártokkal. Ennek ellenére a legkézenfekvőbb választásnak a Freie Wähler („Szabad választók") párt tűnik, akik politikai programjukban leginkább egyeznek a CSU elképzeléseivel, és zömében konzervatív választótáboruk számára is teljesen elfogadható lenne megállapodás.

bajor_valasztas.jpgA Zöldek méltán ünnepelhettek: 2013-hoz képest sikerült megduplázniuk támogatottságukat,
és 17,5 százalékos eredményükkel a második legerősebb párttá léptek elő Bajorországban.

Nem esett szó még az SPD eredményéről, akik gyakorlatilag megsemmisültek Bajorországban: az előző tartományi választási eredményükhöz képest támogatottságuk felére esett vissza, mindössze a szavazók 9,7 százaléka voksolt rájuk. Az eredmény hatására azok a hangok is erősödhetnek az SPD-n belül, akik szerint hiba volt csatlakozni a nagykoalícióhoz országos szinten, és a mielőbbi kilépést szorgalmazzák a kormányzásból, hogy így határozott ellenzéki politizálás segítségével erősödhessenek meg.

Ezzel tovább folytatódik a történelmi, mély beágyazottságú néppártok visszaesése, míg a választópolgárok egyre inkább fordulnak a modern, konkrét üzenetet közvetítő formációk felé. Ezzel szemben például a CSU programja méltán tűnhetett ódivatúnak, illetve az sem segítette sikerességüket, hogy gyakran kerültek nyílt vitába az országos politika szintjén testvérpártjukkal, a CDU-val. A migrációs politika bírálatával, de konkrét akciók hiányával Horst Seehofer és Markus Söder mindössze annyit ért el, hogy szavazóik szemében hiteltelenné váltak, és keményvonalas konzervatív szavazóik az AfD-hez, míg mérsékeltebb támogatóik a Zöldekhez vándoroltak.

Végül kiemelendő, hogy az AfD növekedése úgy tűnik, hogy megállt, legalábbis, ami a nyugati országrészt illeti (nyugat alatt a volt NSZK tartományait értjük ebben az esetben), hiszen mostani 11 százalék körüli eredményük várhatóan Hessen tartományban is megismétlődhet a következő tartományi választás alkalmával. Más kérdés, hogy a volt NDK területén közel áll a párt ahhoz, hogy a legerősebb támogatottságú párttá váljon, így 2019-ben Thüringiában, Brandenburgban és Szászországban is komoly esélyesnek számít. Vagyis nem teljesen alaptalan az a gondolat, hogy hiába omlott le közel 30 éve a Berlini fal, Németország továbbra sem felejtette el a megosztottságot, legalábbis, ami a gondolkodásmódot illeti.

Mindenesetre a történések továbbra sem veszítenek lendületükből, hiszen nagyjából másfél hét múlva, október 28-án újabb tartományi választást rendeznek az egyik leggazdagabbnak számító Hessenben. Az előzetes várakozások szerint itt már sokkal izgalmasabb versengés várható, hiszen a közvéleménykutatók egyaránt 20-25 százalék közé saccolják a CDU, az SPD, és a Zöldek támogatottságát is. Vélhetően ez a választási eredmény komolyan meghatározza majd a jövőbeli országos politikai irányvonalakat is.

Tovább következmények olvashatóak még a bajor választás kapcsán a Zeit cikkében:
https://www.zeit.de/politik/deutschland/2018-10/bayern-wahl-csu-spd-gruene-afd-wahlergebnis

Péterfi Csaba

Az Európai Unió felépítése és működése

Mostanában sok vita folyik az Európai Unió működéséről: hogyan lehetne átalakítani az uniós intézményrendszert, hogy az hatékonyabban működjön; nemzetekfelettiség kontra kormányköziség, stb. Az Európai Unió szervezete és működése meglehetősen bonyolult, ugyanakkor ahhoz, hogy az ilyen és ehhez hasonló vitákat megértse az ember, ismernie kell az Unió felépítését – ebben a cikkben, legalább nagy vonalakban próbálom bemutatni a kedves Olvasónak az uniós intézményrendszert a tisztánlátás érdekében.

Az EU történetében korábban az Európai Parlament (EP) nem úgy működött, mint ahogy egy átlagos nemzeti parlament; sőt, még most sem rendelkezik minden olyan jogkörrel, amivel például a magyar Országgyűlés igen (lásd: képviselők jogszabálykezdeményezési joga). A Parlament tagjait eredetileg kinevezték, nem pedig választották; az első európai parlamenti választásokat 1979-ben tartották. Jelenlegi hatásköreit fokozatosan ruházták rá, illetve vonta magához: az eredetileg konzultációs testület beleegyezése 1975-től szükséges a költségvetés elfogadásához, annak végrehajtását ellenőrzi. A jogalkotásban hosszú ideig csak véleményezési szerepe volt, majd ez a szerep 1987-től kezdve 30 év alatt fokozatosan kibővült egészen addig, hogy a 2007-ben elfogadott Lisszaboni Szerződés a rendes jogalkotási eljárásban (ami lefedi az EU-s hatáskörben lévő ügyek jelentős részét) a jogszabályok meghozatalát az EP támogatásához köti. A Parlamentnek jelenleg 751 képviselője van, plenáris üléseit Strasbourgban, bizottsági üléseit Brüsszelben tartja, elnöke az olasz Antonio Tajani, az Európai Néppárt tagja.europai_parlament.jpg

Az Európai Parlament plenáris ülésterme Strasbourgban / Forrás: Európai Parlament honlapja

Általában az EU végrehajtó hatalmaként, „kormányaként” szoktak hivatkozni az Európai Bizottságra, ez utóbbi elnevezés azonban enyhe túlzás, figyelembe véve, hogy 1) az EU általános stratégiáját a kormány- és államfőkből álló Európai Tanács határozza meg, 2) a közös kül- és biztonságpolitika (KKBP) területén alig rendelkezik hatáskörökkel. A Bizottság mindig is egy nemzetek feletti jelleget képviselt az EU-ban, dinamizmusa és cselekvőképessége viszont nagyban függ az éppen aktuális elnöktől. A Lisszaboni Szerződés óta az elnök hatalma megnőtt a testületen belül: ettől kezdve beleszólása van a biztosok közti munkamegosztásba (melyik tagállam biztosa milyen területért felel), meghatározza a testület politikai iránymutatását és a Bizottság belső szervezeti felépítését. A Bizottságnak az elnökkel együtt 28 tagja van, minden biztos egy területért felel, de a testület együttesen felelős a Parlamentnek. Az EP szerepe a Bizottsággal szemben kettős: a Bizottság által előterjesztett jogszabály-tervezeteket elfogadja (vagy nem), illetve a Tanáccsal közösen megválasztja az elnököt, figyelemmel az EP választások eredményére – magyarán a választásokon legtöbb mandátumot szerzett pártszövetségből kerül ki a Bizottság elnöke. Ugyan erre kifejezett jogköre nincs, előfordult már, hogy az EP nyomására le kellett mondania a Bizottság elnökének: Jacques Santer 1999-ben korrupciós ügyek miatt kényszerült lemondani. A Bizottságnak azonban csak egy részét teszi ki a biztosok testülete; a Bizottság szervezetrendszerén belül a Főigazgatóságokon és a Szolgálatokon hozzávetőleg 32 ezer ember dolgozik. A Bizottság feladat- és hatásköreit általában négy csoportba szokás sorolni: jogszabályokat kezdeményez; „a szerződések őre”, azaz vizsgálja az uniós szerződésekben foglaltak betartását; végrehajtó funkciót tölt be, ami jelenti 1) az Európai Tanács döntéseinek végrehajtását, 2) saját hatáskörben hozott döntések végrehajtását. Emellett pedig negyedikként kezeli az uniós pénzügyeket: elkészíti az EU éves költségvetését és felügyeli az uniós források elköltését.berlaymont.jpg

A Berlaymont-épület, az Európai Bizottság otthona, Brüsszel / Forrás: Wikipédia

A fent említett két szervhez képest az Európai Unió Tanácsa (továbbiakban: Tanács vagy Miniszterek Tanácsa) kormányközi jellegű, tehát a tagállami kormányok akaratát juttatja érvényre. 10 formációban ülésezik, amik különféle uniós szakpolitikákat fednek le (pl. külügyek, versenyképesség) ezekben a tagállami miniszterek vagy államtitkárok vesznek részt. A Bizottsághoz hasonlóan nem csak a „felső vezetésből” áll, hanem komoly előkészítő szakapparátus dolgozik a Tanácsban, így a döntéshozatalnak három szintje van. A legalsó szinten a tanácsi munkacsoportok találhatók, amikben a tagállami szakértők üléseznek és készítik elő a következő szint számára a döntések meghozatalát. A középső szintet egyrészt az állandó képviselők bizottsága, a COREPER jelenti. Minden tagállam delegál egy állandó képviselőt a Tanácsba (jelenleg Várhelyi Olivér), aki ebben a bizottságban képviseli a tagállami érdekeket. A középső szinthez tartoznak még további előkészítő bizottságok, ahova pedig az egyes tagállami szakminisztériumok küldöttei vitatják meg az eléjük kerülő ügyeket. Ennek a szintnek szintén a döntéselőkészítés a feladata, célja, hogy a felső szinten, azaz a miniszteri szinten az ülések a lehető leggyorsabban folyhassanak, azokon a lehető legkevesebb vita folyjon. A Tanács feladatait 5 pontban lehet felsorolni: részvétel az uniós jogalkotásban; tagállami szakpolitikák koordinálása; meghatározza és végrehajtja a közös uniós kül- és biztonságpolitikát; az EU nevében tárgyal és köt nemzetközi szerződéseket; részt vesz az uniós költségvetés elfogadásában. A Tanács elnöki pozícióját félévente más tagállam tölti be, olyankor azon tagállam képviselője vezeti az üléseket, nagyobb ráhatást tud gyakorolni azokra, így a neki fontos ügyeket helyezheti előtérbe. Az elnökséget 2018 júliusa és decembere között Ausztria tölti be. Itt kell még megemlíteni az eurócsoportot, ami egy informális testület, tagjai az euróövezeti tagállamok pénzügyminiszterei; itt vitatják meg az euróval kapcsolatos kérdéseket és biztosítják a szoros koordinációt az euróövezeti tagállamok gazdaságpolitikáit illetően.

Az uniós politika legfelső szintje az Európai Tanács, ahol az egyes tagállamok állam- és kormányfői üléseznek (Magyarországról a miniszterelnök vesz részt, de Franciaországból a köztársasági elnök; ez a közjogi berendezkedéstől függ), mellettük még az Európai Tanács elnöke (Donald Tusk) és az Európai Bizottság elnöke a testület tagjai. Ezen a szinten azokat a politikailag érzékeny és összetett kérdéseket vitatják meg, amik a tagállamok vezetőinek személyes egyeztetését kívánják. Itt határozzák meg az EU stratégiai céljait és az iránymutatásokat a Bizottság számára, amiket annak végre kell hajtania. Itt döntenek a legfontosabb, a KKBP körébe eső kérdésekről is. A testület legalább félévente kétszer ülésezik Brüsszelben, de bármikor összehívható. Az Európai Tanács az eléje kerülő kérdésekben általában egyhangúan dönt, az uniós szerződések néhány esetben többségi vagy minősített többségi döntéshozatalt írnak elő.europai_vezetok.jpg

Az európai vezetők az Európai Tanács ülésén, Szófia, 2018. május 17. / Forrás: https://www.politico.eu/article/mother-of-all-eu-summits-european-council-angela-merkel-migrants-eurozone-brexit/

Ezen négy fontos politikai szerv mellett léteznek még további uniós intézmények, amiket csak érintek most. Az Európai Unió Bírósága az EU-nak azon intézménye, ami (többek között) az uniós jog értelmezését végzi döntésein keresztül, vizsgálja az uniós és nemzeti jogok összhangját (előzetes döntéshozatali eljárás) és keresetre megállapítja a tagállami kötelezettségszegést. Minden tagállam egy bírát delegál, az ő munkájukat 11 főtanácsnok segíti véleményével. A Bíróság Luxembourgban ülésezik. A szintén luxembourgi székhelyű Európai Számvevőszék az uniós intézmények és az uniós forrásokból részesülő szervezetek gazdálkodását vizsgálja, emellett véleményt nyilvánít az éves uniós költségvetésről is. Az európai jegybank szerepét tölti be az Európai Központi Bank, melynek székhelye Frankfurtban található. Fontos, hogy nem ő maga bocsátja ki a pénzérméket és bankjegyeket, az a tagállamok feladata, de ez a szerv engedélyezi a pénzkibocsátást. Ezeken kívül léteznek még további uniós hivatalok, mint az Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF), illetve számtalan uniós ügynökség, amit nehéz lenne felsorolni is.

 

Németh Olivér

Mélyreható véleménykülönbségek - Recep Tayyip Erdoğan látogatása Berlinben

 

 letoltes.jpg Az elmúlt hét legfontosabb külpolitikai eseménye Németországban vitathatatlanul Recep Tayyip Erdoğan három napos diplomáciai látogatása volt. A török államfő először Berlinben találkozott Angela Merkel kancellárral, és Frank-Walter Steinmeier államfővel, majd Kölnben is tiszteletét tette, ahol részt vett Nyugat-Európa jelenlegi legnagyobb mecsetének átadó ünnepélyén. A látogatás a kötelező diplomáciai tiszteletkörök mellett alapvetően feszültnek nevezhető, több alkalommal is bírálatok fogalmazódtak meg a török belpolitikai gyakorlat kapcsán.

Angela Merkel többek között a sajtószabadságot, a jogállamiságot, és az emberi jogok betartását kérte számon a török államfőtől, mindemellett kifejezte igényét a jelenleg Törökországban fogvatartott német állampolgárságú újságírók szabadon engedésére. Ezzel szemben Erdoğan azzal érvelt, hogy a német fél jobban tenné, ha tiszteletben tartaná a török bírósági döntéseket, hiszen fordított esetben Törökország sem törekedne a német állami jogrend befolyásolására. Erdoğan kitért arra is, hogy Németország jobban tenné, ha betiltaná Fethullah Gülen mozgalmának német szárnyát, amit Erdogan igyekszik egybemosni a kurd munkáspárttal (PKK), és felelősként tekint rá a két évvel ezelőtti meghiúsult puccskísérlet kapcsán.

A találkozó során szóba került a közel-keleti rendezés kérdése is, ehhez kapcsolódóan a felek megállapodtak egy októberi tanácskozásról, ahol Szíria helyzetét kívánják rendezni az oroszok és franciák bevonása mellett. Az egyeztetés fókuszában a felkelők által tartott Idlib helyzete lesz.

A berlini látogatás nem múlt el a helyi török közösség körében sem teljesen visszhang nélkül. Az utcákon több ezer török származású német állampolgár fejezte ki ellenérzését, illetve tüntetett a török vezető mellett.

Mindenesetre, igen valószínű, hogy a német elit továbbra is csupán szavak és intelmek formájában kívánja dorgálni török partnerét, hiszen NATO tagállamként, milliós kisebbség anyaországaként, és a migrációt mérsékelni hivatott határvédelmi megállapodás szerződő feleként Törökország továbbra is megkerülhetetlen partner Németország és az Európai Unió számára. Hosszútávon valószínű, hogy ezek a gyakorlati megfontolások felülírják a jogállamisággal kapcsolatban megfogalmazott aggályokat.

 

Teljes részletességű beszámoló itt érhető el a látogatásról:

https://www.zeit.de/2018-09/recep-tayyip-erdogan-inhaftierung-deutsche-loesung-angela-merkel

 

Péterfi Csaba

 

Az osztrák soros elnökség prioritásai és a magyar érdekek – Migráció

Az EU Tanácsának soros elnökségét július elsejétől Ausztria tölti be, és az év végén jár majd le féléves megbízatása, hogy biztosítsa a Tanácsban az Unió munkájának folytonosságát. Az elnökségi trióban Észtországot és Bulgáriát követte a sorban. 1995-ös csatlakozása óta 1998 és 2006 után most harmadszor tölti be ezt a tisztséget, melyet a „Védelmet nyújtó Európa” jelmondat határoz meg. A bolgár elnökség prioritásait félig megtartva a nyugat-balkáni fókusz mellett az osztrák elnökség a menekültügyi és migrációs kérdésekre, a külső határok védelmére, a radikalizálódásra, a terrorizmus és a szervezett bűnözés elleni küzdelemre, illetve az európai értékek védelmére koncentrál a programjában.

kartal1.png

Az EU Tanácsának és az osztrák elnökségnek a logója

Forrás: https://www.consilium.europa.eu/hu/council-eu/presidency-council-eu/

 

Az osztrák kormány álláspontja szerint főként a szubszidiaritás elvének alkalmazására van szükség a program célkitűzéseinek eléréséhez, azaz, hogy minden döntést és végrehajtást a lehető legalacsonyabb szinten kell meghozni, ahol a legnagyobb hozzáértéssel rendelkeznek. Az elnökség átvétele előtt Sebastian Kurz osztrák kancellár hangsúlyozta, hogy Ausztria előrelépést kíván elérni az Unió külső határainak védelme körül kialakult vitában. Kifejtette, hogy nem az unión belüli határellenőrzést, hanem a külső határok teljes biztosítását kell elérni, egyebek mellett az unió határvédelmi ügynöksége (Frontex) erősítésével, hogy az biztosítani tudja a migrációs beáramlás csökkentését, amivel egyidejűleg meg kell tudni előzni a tengereken illegális átkelésekkor bekövetkező haláleseteket is. Ez a célkitűzés már Sebastian Kurz kancellár, akkori pártelnök 2017. szeptemberi választási kampányában is hangsúlyosan megjelent. Több fórumon is megerősítette, hogy az osztrák EU-elnökség középpontjába Európa illegális migrációval szembeni védelmét állítja és Ausztria új irányt szeretne az EU migrációs politikájában, a kötelező elosztás mellőzésével.

 

A júniusi V4-kormányfők és az osztrák kancellár budapesti csúcstalálkozóján a felek egyetértettek abban, hogy Európának képesnek kell lennie megvédeni a saját határait és biztonságot adni a polgárainak. A V4-es elvárások és remények abban fogalmazódtak meg, hogy az osztrák elnökség után az EU egy erősebb és biztonságosabb közösséggé váljon, mint amilyen most. A magyar javaslat az volt, hogy migráció ügyében a hangsúlyt azokra a kérdésekre érdemes helyezni, amelyekben egyetértés alakítható ki, ilyen például a határvédelem és az EU-n kívül létrehozandó külső menekülttáborok fontossága. Az erős Európa feltétele a jó elnökség, ezért Magyarország érdeke is, hogy az osztrák elnökség sikeres legyen.

 kartal_2.jpg

V4-Ausztria kormányfői találkozó Budapesten 2018. június 21-én

Forrás: Kovács Márton (http://v4.gov.hu/v4-ausztria-kormanyfoi-talalkozo-budapesten)

2018. szeptember 12-én új előterjesztést tett az Európai Bizottság annak érdekében, hogy megszülessen a kompromisszum a határigazgatás és a migráció kezelésének reformjáról, a javaslatok megerősítik az Európai Határ- és Parti Őrségét (Frontex) és az Európai Unió Menekültügyi Ügynökséget annak érdekében, hogy a tagállamok mindenkor teljes körű uniós műveleti támogatást vehessenek igénybe. A javaslat szerint tízezer fős műveleti személyzetből álló készenléti alakulatot hoznak létre 2020-ig, illetve a külső határon fekvő országoknak át kell adniuk nemzeti kompetenciájuk egy részét a Frontex EU-s határ- és partvédelmi szervezetnek. A magyar kormánynak ez azért elfogadhatatlan, mert így a nemzeti szuverenitást feladva nem Magyarország döntene arról, ki léphet magyar területre és ki nem. A Bizottság javaslatait a német és az osztrák kormány is támogatta, Sebastian Kurz külön kiemelte, hogy Ausztria már régóta sürgeti mindazt, amit Jean-Claude Juncker javasolt: "jelesül a Frontex megerősítését 2020-ra, és mandátuma kiterjesztését is, hogy együttműködhessen tranzitországokkal”. Elemzők számításai alapján tízezer ember nem elég az európai határok védelmére és a közös, hatékony határvédelem csak úgy képzelhető el a Frontex-szel, ha az Európai Unió összes tagállama valóban lezárná a határait a gazdasági bevándorlók előtt és csak a menekülteket engedné be.

kartal3.jpg

Sebastian Kurz és Angela Merkel

Forrás: AFP

A szeptember 20-ai Salzburgban tartott EU-s tagországok állam-, illetve kormányfőinek informális találkozója előtt Sebastian Kurz kifejtette, hogy a bevándorlók elosztásának mechanizmusa nem fogja megoldani a migrációs krízist, és a válság megoldásának megközelítése továbbra is különböző marad a tagállamok között. Ugyanakkor előremutatónak nevezte, hogy az Európai Unió a külső határok védelmének megerősítése mellett döntött. Peter Pellegrini szlovák kormányfő viszont kiemelte, hogy a Frontexnek kiegészítő megoldásként kellene működnie, nem pedig olyanként, amely helyettesíti a független határőrségeket és a tagállamok ilyen egységeit. A magyar delegáció a csúcstalálkozón ezúttal az osztrák elnökségnek adta át a magyar javaslatot, amely arról szól, hogy akkor lenne szükség a Frontexre; amikor egy tagállam nem tudja vagy nem akarja ellátni a schengeni határok védelmét, ugyanis Magyarország ragaszkodik azon jogához, hogy az ő feladata megvédeni határait.


kartal4.jpg

A Miniszterelnöki Sajtóiroda által közzétett képen Orbán Viktor kormányfő és Sebastian Kurz osztrák kancellár tárgyal az EU salzburgi csúcstalálkozója előtt 2018. szeptember 19-én. Mellettük Takács Szabolcs, a Miniszterelnökség uniós ügyekért felelős államtitkára.

Forrás: MTI Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda / Szecsődi Balázs

Kovalovszki Kartal

Katar került ki győztesként a szaúdi blokádból

Visszafelé sült el a Katar-ellenes kvartett tevékenysége: a jelenlegi trendek azt mutatják, hogy a Szaúd-Arábia vezette blokád hatására Katar stratégiailag és gazdaságilag is előnyösebb helyzetbe jutott, miközben az igazságtevő szerepében tetszelgő Szaúd-Arábia pedigréje ismét megcsappant – írja a Foreign Policy.

„Egy éve államok egy Szaúd-Arábia vezette csoportja történelmi földi, tengeri, és légi blokádot intézett Katarral szemben. A nyomásgyakorlás célja az volt, hogy rákényszerítsék Dohát egy sor követelés teljesítésére, melyek között az iszlamista szélsőségesek közel-keleti támogatása volt a legfajsúlyosabb, ideértve e csoportok bahreini, egyiptomi, emírségekbeli és szaúdi sejtjeinek pénzelését – utóbbi négy állam híresült el ezáltal a Katar-ellenes kvartettként.”

„Egy évvel később olybá tűnik, hogy Katar nem csak átvészelte a vihart, hanem a konfliktus fő nyerteseként emelkedett ki. A Katar-ellenes kvartett ugyanis kudarcot vallott azon célkitűzése kapcsán, hogy kikényszerítse 13 követelésének teljesítését Katartól, ideértve az Al-Dzsazira és más médiumok felszámolását, melyeket Dohához kötnek, valamint a különféle szunnita és síita milíciák támogatásának beszüntetését a térségben.”

„A kvartett valós célja inkább abban állt, hogy Katart egy vazallus állammá tegyék, mely képtelen önálló külpolitika megvalósítására. Ennek érdekében a szaúdi tábor nagy erőfeszítéseket tett a nyugati fővárosokban, hogy fokozza a diplomáciai nyomást Kataron, s hogy a közvéleményt ellene fordítsa.”

„De pont e törekvések hatására a krízis Katar javára fordult. Trump erőteljes kritikát fogalmazott meg Szaúd-Arábiával szemben, főleg annak terrorizmust támogató tevékenységét illetően, s az elnök e kontextusban ismerte el Katar fejlődését ez ügyben. Ahelyett, hogy az elemzőket és politikusokat arról győzték volna meg Nyugaton, hogy Katar jelentős problémákkal küzd, melyekkel el kell számolnia, a hatás javarészt pont az ellenkezője lett.”

„Az eredmény az lett, hogy a kvartett országai szenvedtek el jelentős visszalépést a reputációjukat illetően. Szaúd-Arábia régóta fennálló törekvéseit arra nézve, hogy Doha líbiai és szíriai szélsőségeseket támogató lépéseit kritizálja, aláaknázta a számos szakértői vélemény, melyek a blokádot követték.”

„Amíg a Katar-ellenes kvartett kormányai azt közvetítik, hogy Irán és csatlósai jelentik a legnagyobb fenyegetést, a Közel-Kelet arab népessége egyre nagyobb számban jut arra a meggyőződésre, hogy maga a kvartett jelenti azt az autokrata összeesküvést, melynek célja, hogy útjába álljon a 2011-es felkelésekkel megindult új vágyakozásoknak és politikai változásoknak. Szaúd-Arábia és szövetségesei nyíltan vállalják külpolitikájukban, hogy minden iszlamista forradalmi törekvés ellenében állnak. Katar ezzel szemben barátságosan viszonyul az arab világ változást kívánó politikai erőihez, nem csupán azért, mert így a szaúdi csalárdság áldozataként tudja magát lefesteni.”

A teljes cikket a következő linken olvashatja:

http://foreignpolicy.com/2018/06/04/qatar-won-the-saudi-blockade/

ricsi_1.jpg

Holló Richárd

Mit jelent az olasz kormányválság Európa számára?

A március 4-én lezajlott választások óta Olaszországban a két szélsőjobboldali erő, az Öt Csillag Mozgalom (M5S) és az Északi Liga között zajlottak - meglehetősen döcögősen - a koalíciós tárgyalások. Miután azonban Sergio Mattarella államfő elutasította, hogy kinevezze az euroszkeptikus Paolo Savonát gazdasági és pénzügyminiszterré, úgy tűnik, hogy megszűntek a szélsőjobboldali koalíciós kormány megalakításának lehetőségei, a megoldást pedig egy technikai jellegű nagykoalíció vagy egy újabb választás jelentheti.

Ha megnézzük a két párt bázisát, érthető, miért nem sikerült egyszerűen közös nevezőre jutniuk: a M5S elsősorban a szegényebb délen, míg a Liga a gazdagabb északon népszerű. Éppen ezért nem biztos, hogy egy megismételt választás elmozdítaná az erőviszonyokat, ráadásul gondolni kell a 2019-es európai parlamenti választásokra is, ahol el lehet érni azokat a változásokat, amiket az olaszok akarnak az EU-ban.

Elsősorban a gazdasági-társadalmi problémákban keresendő a szélsőségek ilyen mértékű előretörése Olaszországban. Az alacsony produktivitás, demográfiai gondok és gyenge kormányzás rányomták a bélyegüket az elmúlt évtizedek fejlődésére, az ezek megoldására szánt reformok pedig sikertelenek voltak, ráadásul a kormányzati kommunikáció brüsszeli nyomásnak aposztrofálta az esetleges megszorításokat. Ezeknek köszönhetően most a gazdaságnak nagyon komoly strukturális reformokra van szüksége, amire nem megoldás sem az EU szorgalmazta fiskális szigor, sem a populisták által hirdetett költekezési politika sem.

Belföldön a megoldást a rosszul teljesítők támogatása helyett a ténylegesen produktív ágazatok, a piacra belépők támogatása jelenthetné, azzal együtt, hogy otthon tartják a képzett fiatalokat. Ehhez szükség lesz arra is, hogy elfogadtassák az EU-val az ideiglenesen magas kormányzati költekezést a befektetések miatt, de fontos az is, hogy a felek megtanuljanak bízni egymásban.

Bármilyen párbeszéd megkezdésének alapfeltétele egy hitelképes kormány felállása, és ez nem feltétlenül zár ki egy populista M5S-Liga koalíciót. Ugyan gazdasági terveik kevéssé meggyőzők, de nem feltétlenül kell az EU-nak sem fenntartania a status quo-t; kompromisszumkész hozzáállással összehozhatnak egy növekedési stratégiát, ami segítene újra talpra állítani az olasz gazdaságot. Ellenkező esetben nagy esélye lehet egy újabb komoly euróválságnak, ami az EU jelenlegi felépítését veszélyeztetné.

A teljes cikket itt olvashatja el:
https://www.project-syndicate.org/commentary/italy-crisis-europe-future-by-lucrezia-reichlin-2018-05?a_la=english&a_d=5b0ea71e78b6c719e849706c&a_m=&a_a=click&a_s=&a_p=homepage&a_li=italy-crisis-europe-future-by-lucrezia-reichlin-2018-05&a_pa=curated&a_ps=main-article-a2

oliver_4.jpg

Németh Olivér

Macron késznek érzi Líbiát a választásra

Kedden csúcstalálkozót tartottak Párizsban melyen a szembenálló líbiai vezetők és több mint 20 ország diplomatái vettek részt. A találkozó kezdeményezője Emmanuel Macron, Franciaország köztársasági elnöke volt. Szerinte itt az ideje választásokon rendezni a líbiai kérdést, és ehhez úgy látszik, hogy a résztvevők részéről a szándék is megjelent, legalábbis a nyilatkozatok terén.

Nem ez lenne végülis az első választás, amin a Kadhafi nélküli Líbia átesik, és feltehetően nem is ez lenne az, amelyik rendezi a viszonyokat. A választás ugyanis a politika eszköze, aminek legfőbb hozadéka, a törvényes vezetés mellett, a békés és fegyvertelen konfliktusrendezés. Csakhogy Líbiában az olaj mellett a fegyverek is szédítő mennyiségben állnak rendelkezésre, a reguláris hadsereg kötelékein kívüli fegyverhasználókból pedig óvatos becslések szerint is több mint 200.000 van, és ezek csak az „amatőrök”. Ha pedig hozzátesszük, hogy a két nagy szembenálló fél kezében egyaránt van hatalmi motiváció, külföldi támogatás és pár ütőkártya is, akkor érdemesnek tűnik figyelni a Líbiát évek óta tanulmányozó NGO-k aggodalmaira is.

„Macron üdvözölte a nyilatkozatot és azt mondta, hogy ez fordulópont azon törekvések terén, hogy egy megállapodás jöjjön létre Líbiában. „Most egyértelműen elkötelezettek vagyunk az ország és az iránt, hogy a parlamenti és elnöki választásoknak egy megállapított menetrendje legyen.”"

Málta miniszterelnöke, Joseph Muscat egy tweetben erősítette meg: “Pozitív, hogy a #párizsi konferencián résztvevő összes #líbiai párt megegyezett egy menetrendben, ami decemberben választásokhoz vezetne. Reménykedjünk és segítsük őket, hogy tarthassák ezt a vállalást.”

A csúcstalálkozó előtt megszólalva Macron azt mondta: “Legjobb érdekünkben áll Líbia stabilitásáért dolgozni, a saját biztonságunk érdekében.”

Olasz politikusok szerint úgy látszik, hogy Macron kiéhezett rá, hogy egy nagyobb szerepet kaparintson meg magának Líbia ügyében, amíg Olaszország belső politikai gondokkal van elfoglalva.

“Olyan mintha Macron ki akarná hozni a legtöbbet abból a pillanatból, hogy Olaszország hiányzik a líbiai dossziéból.” - írta a La Repubblica nevű olasz újság múlt héten. Olasz politikusok attól félnek, hogy a francia kormány Haftart részesíti előnyben, és úgy alakítják a körülményeket, hogy Kadhafi korábbi tábornoka legyen a fő hatalmi játékos Líbiában.

“A nemzetközi közösségnek, de mindenekelőtt a líbiaiaknak hallaniuk kell, hogy a líbiai vezetők elkötelezettek a joguralom, igazság és elszámoltathatóság jelentős javulása mellett — kiterjesztve ezeket saját felforgató erőikre is — mielőtt választásokat szerveznek” - mondta Benedicte Jeannerod a Human Rights Watchtól.

Egy másik jelentős líbiai tapasztalattal rendelkező NGO, az International Crisis Group is aggodalmát fejezte ki: “Sokkal többet kell még dolgozni ahhoz, hogy egy béketeremtő törekvés sikerrel járjon Líbiában” - mondták.

“Mint más békefolyamatokban, így Líbiában is egy érzékeny egyensúlyt kell fenntartani aközött, hogy a feleket megállapodásra késztetjük, és átadjuk nekik az irányítást” - tweetelte Jean-Marie Guehenno, a svájci székhelyű Centre for Humanitarian Dialogue szenior tanácsadója.”

Az eredeti cikk: https://www.voanews.com/a/is-libya-ready-for-elections-/4414429.html

ervin_3.jpg

Bejan Ervin