Nicolas Sarkozy vélhetően már csak romantikus nosztalgiával tud visszaemlékezni a megválasztása utáni időszakra, amikor nemcsak Franciaország, de egész Európa egyik legkedveltebb politikusa volt. Ehhez hozzájárult energikus fellépése, tettrekészsége és legfőképpen vágya, hogy modernizálja országát és vele együtt az évtizedek alatt megfáradt Európai Uniót. Beszédei és megszólalásai rendre tömegeket vonzottak, ahogy akkortájt talán a neves brit gazdasági-politikai hetilap, a The Economist fogalmazott, Sarkozy új fényt hozott a szürke, víziómentes politikusoktól hemzsegő európai politikai közéletbe. A csodavárást, a megválasztás utáni katarzist, majd az optimizmust azonban szépen lassan felváltotta a pesszimizmus, a kilátástalanság és csalódottság, miután a jövő francia elnökéről kiderült, hogy lehet, hogy mégsem az, akinek mutatja magát, vagyis, mégsem az a megváltó, akire a franciák, és persze Európa vágyik. A 2007 óta hivatalban lévő, egykori Chirac kedvenc politikusról ugyanis útközben kiderült, hogy a reformnál és az állam drámai átalakításánál sokkal jobban szereti a népszerűséget, a populista intézkedéseket és a könnyebb döntéseket. Ennek az időszaknak viszont a nemrég megrendezésre került helyi választások végett vetettek, hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy az UMP és Sarkozy sikereit most már nemcsak a szocialisták, hanem a szélsőjobboldali Nemzeti Front is veszélyeztetik. Olyannyira, hogy több körzetben a szocialistákkal szemben súlyos vereséget, míg a radikálisokkal szemben csupán kínkeserves győzelmet tudott aratni a szebb napokat látott konzervatív párt. Egy szóval cselekedni kell.

 

(Egyelőre még ő az arcuk, forrás: www.gaullisme.fr)

 

Aggasztóbb tény azonban, hogy a nyilvánvaló külső nehézségek után az elmúlt két hétben ismét felszínre kerültek a kormánypárton belüli súlyos, már-már feloldhatatlan ellentétek is. Hiszen a szélsőjobboldali szavazókat még magához édesgetheti Sarkozy – ahogy azt tette például korábban –, valamint a szocialistákkal szembeni különbséget csökkentheti, ha a líbiai háború a neki, illetve a francia választóknak tetsző irányba terelődik. A pártszakadás ellenben olyan momentum, amire nem nagyon lehet válasza az államfőnek, hiszen az UMP, csakúgy, mint például a brit Konzervatívok, az amerikai Republikánusok, vagy akár a jelenlegi magyar kormánypárt, nem alkot homogén egységet. A párt valójában nem más, mint egy hatalmas olvasztótégely, ahol a konzervativizmus szinte minden irányzata megtalálható (ezen belül a két legfontosabbat természetesen továbbra is a gaullisták és liberális konzervatívok alkotják). Nem meglepő hát, hogy a francia szekularizmusról szóló tv-vitában nyíltan egymásnak esett a párt két erős embere, a miniszterelnök Francois Fillon (liberál konzervatív) és a pártvezér, Jean-Francois Copé (gaullista). A párton belüli szembenállásról a korábbi miniszterelnök Dominiqe de Villepin mellett egy ex-miniszter, Jean-Luis Borloo is gondoskodott, hiszen mindketten önálló mozgalmat hoztak létre tavaly az UMP-n kívül és ez láthatóan tovább feszíti a kormánypártot. (Ami nem mellékesen eleve pártszövetségként alakult, az UDF (Union pour la Démocratie Française) és a RPR (Rassemblement pour la République) között, hogy Jacques Chiracot elnökké válasszák.)