Annak ellenére, hogy hetek óta komoly feszültséggel terhelt a francia-olasz viszony, a tegnapi csúcstalálkozón ebből szinte semmi sem látszott, hiszen mindkét politikus hozta jól megszokott formáját, vagyis, Berlusconi viccelődött, Sarkozy pedig energikus volt. Ettől eltekintve azonban, és amiről elsősorban beszéltek, már közel sem volt ennyire derűs. Az Uniós menekült kérdés ugyanis mostanra lényegében elérte a gazdasági válság okozta sokkot és médiafigyelmet, sőt, sok esetben túl is szárnyalta azt, lévén, lassan nincsen olyan nap, hogy az európai médiában ne esne szó arról a sok ezer észak-afrikai menekültről, akik elárasztották az itáliai félszigetet.

 

("Egy irányba húznak", forrás: www.ilgiornale.it)

 

Ebben a kérdésben amúgy a gócpont Lampedusa-szigete, egy kis földdarab Észak-Afrika és Olaszország között, mely az EU első határvonalát képezi az afrikai bevándorlókkal szemben. Itt gyakorlatilag hetek óta lépni sem lehet a menekültektől (főleg a tunéziaiaktól – szerk.). Bár pontos adat nincsen arra vonatkozóan, hogy hányan érkeztek a szigetre az elmúlt időszakban, de 25-30 ezren szinte biztosan. Ráadásul, és vélhetően ez okozza most a legnagyobb fejtörést Sarkozy és Berlusconi számára, ez a becsült menekült szám még nem tartalmazza azokat a líbiaiakat, akik a közeljövőben szeretnének az EU területére lépni Tunézián keresztül, vagy akár egyenesen Líbiából. Ha ez megtörténik, akkor ez a „néhány” tízezres létszám könnyen százezresre, vagy talán több százezresre nőhet. Az olaszoknak tehát lényegében abból lett elege, hogy amíg a tagállamok, köztük persze Franciaország is, a szabad mozgás fontosságáról és annak az Európai Unió számára kiemelt szerepéről beszél, addig Olaszország szép lassan elmerül a legális és illegális bevándorlókban. A helyi tudósításokat szemlézve különösen az fáj az olaszoknak, hogy bár (többször) segítséget kértek a többi tagállamtól az Uniós szolidaritás jegyében, mégis, rendre mindenkitől elutasítást kaptak. Erre válaszul a Berlusconi kormány ideiglenes letelepedési engedélyt adott a menekültek jelentős részének (azoknak, akik tudták bizonyítani, hogy rokonaik, ismerőseik egyéb EU-s állam területén élnek – szerk.), akik így már minden probléma nélkül elhagyhatták Olaszországot. Ennek a húzásnak pedig a nagy vesztese az a Franciaország lett, ahol az Unión belül a legtöbb észak-afrikai él.

 

("Nem az elsők, nem az utolsók", forrás: www.novinite.com)

 

Berlusconi karakán lépésével tehát maga mellé állítatta Sarkozyt, akinek azért nem jön olyan rosszul ez a helyzet, mint az talán elsőre tűnhet, hiszen a menekültek elleni kemény fellépéssel ismételten magához édesgetheti a Nemzeti Front radikálisabb szavazóit, mint azt tette például megválasztásakor. (Ez a megállapítás részben talán igaz Berlusconira is, akinek szintén nem jönne rosszul pár szavazat a Északi Liga táborából.) Ugyanakkor tény, hogyha a francia elnök tényleg újra ezt tervezi, akkor most sokkal nehezebb helyzetben lesz, hiszen egyrészről Marine Le Pen jóval népszerűbb, mint apja volt (kiemelten a mérsékeltek körében). Másrészről pedig a választók ritkán felejtenek, ha arról van szó, hogy egy politikus nem tartotta be ígéreteit. Márpedig Sarkozy ténykedésén jól látható, hogy kizárólag akkor foglalkozik szélsőjobboldali témákkal, ha népszerűsége éppen rosszul áll.

 

Zárásképpen rátérve a két politikus valódi céljaira, mindössze egy dolog látszik biztosan, a változás kikényszerítése, ha kell, mindenáron. Ez abból is kitűnik, hogy sem Berlusconi, sem Sarkozy nem állt elő igazi megoldási javaslatokkal, mindketten csak annyit kértek, hogy az Unió tegye lehetővé a határok újbóli ellenőrzését, vagy adott esetben teljes lezárást, ha azt előre nem látott „rendkívüli”  események megkövetelik. Valamint, hogy az Unió álljon elő egy megoldási tervvel is, arra vonatkozóan, hogy tagállami szinten hogyan lehetne kezelni a tömegesen beáramló menekülteket. Ám, hogy ezt ők pontosan hogyan képzelik el, nem tértek ki, ahogy arra sem, hogy mit értenek „rendkívüli események” alatt. De vélhetően úgy vannak vele, hogy ez legyen inkább az EU gondja.