Vajon tényleg nagy a baj, ha már a kínai miniszterelnök-helyettes, Vang Csisan (Wang Qishan) is azt mondja, hogy a világgazdaság állapota gyászos, s egy kiegyensúlyozatlan fellendülés az egyetlen megoldás a kialakult helyzetre? Vagy a politikus csak hazabeszél, Kína érdekei szerint láttatja a kiutat, egyszersmind előrevetít egy átmenetileg befelé koncentráló kínai stratégiát? De mi van, ha igaza van? És mi közünk nekünk ehhez?
Az APEC-csúcs előtt Obama elnök Hu Csin-tao (Hu Jintao) kínai elnökkel is tárgyalt, többek között a világkereskedelem kiegyensúlyozásáról. Az ezt követő sajtótájékoztatón egy harcias nyilatkozatban elmondta, hogy Kínára is épp azok a szabályok vonatkoznak, mint mindenki másra. A kínai deviza 20-25 százalékkal alulértékelt, így annak gyors felértékelődésre van szükség, mert a mesterségesen alacsonyan tartott árfolyam árt az amerikai cégeknek és munkahelyeknek. Kína szerinte már nem védekezhet azzal, hogy fejlődő ország, nagyon is fejlett, s ennek megfelelően kellene viselkednie világgazdasági ügyekben is. Obama elnök részéről e harciasság Kína kapcsán valóban szokatlannak mondható, és bár a jüan alulértékeltségének kérdése nagyon is valóságos probléma, de nem szabad elfelejteni, hogy közelegnek a választások, ez már a kampány része, így a Honoluluban elmondottak legalább annyira szóltak a potenciális amerikai választóknak, mint magának Kínának.
Ezzel szemben hétfői beszédében Vang arra helyezte a hangsúlyt, hogy a gazdasági fellendülés biztosítása ma elsőrendű fontosságú, amelyen az Egyesült Államok és Kína közösen kell, hogy dolgozzon. A politikus ugyanakkor utalt arra is, hogy Kína mindenekelőtt saját növekedésére koncentrál, s csak ezután foglalkozik/foglalkozhat a globális problémákkal, de ez jól is van így, mert a kiegyensúlyozatlan növekedés még mindig jobb a világgazdaságnak, mint a kiegyensúlyozott recesszió. Átfordítva ezt Obama és a világ számára: egy erős kínai gazdaság, melynek valutája alulértékelt, és kereskedelmi többlete van az Egyesült Államokkal szemben még mindig jobb a világnak egy lassuló Kínánál. A helyzet az, hogy ebben igaza van.
(Vang Csisan, f: www.stirilprotv.ro)
Vang bevezetőben említett mondata egyébiránt nem az első lehangoló helyzetkép a világgazdaságról, pár nappal korábban már krónikus globális recesszióról beszélt, ahol Kínának a belső problémáira kell koncentrálnia. Ezen a nyilatkozaton sokan átsiklottak, pedig annak lehet egy mögöttes, és Európát (még kis hazánkat) is érintő üzenete: ne tőlünk várjátok a megváltást, mert most magunkat kell megváltanunk. A helyzet ugyanis az, hogy bár Kína majd 3300 milliárd dollárnyi valutatartalék büszke tulajdonosa, erre szüksége is lesz, és nem feltétlenül azért, hogy felvásárolja belőle a hozzánk hasonló kis kelet-közép-európai országok államadósságát, vagy beruházzon a német iparba. Kínában sok a belső feszültség, minek folytán a társadalom elégedetlensége nő. Persze belső problémák – jövedelemkülönbségek, a szociális háló hiánya, eladósodott állami nagyvállalatok és önkormányzatok, az utóbbi években egyre növekvő ingatlanbuborék – mindig is voltak, azonban ezek társadalmi megítélése némiképp változott, ahogy a nép saját pénztárcáján, lehetőségeinek szűkülésén kezdte érezni e problémák valódi komolyságát. Az infláció pedig ma kínai mértékkel nézve nagyon is magas, 5,5 százalék, míg a gazdaság növekedése – bár továbbra is a kormányzati elképzeléseken belül van – 9,1 százalékra esett vissza a harmadik negyedévben.
A kínai átlagember – nevezzük Mingnek - öntudatosabb lett, egyszersmind érzékenyebb a kínai kormány tevékenységére is. Ha pedig Ming azt látja (és jól látja), hogy Kína külföldi beruházásokat eszközöl, segélyez, vagy épp állampapírokat vásárol olyan országokból, amelyekről a kínai átlagember esetleg azt sem tudja, hol vannak, akkor Ming arra gondol, hogy a kormány miért nem itthon segít? Hiszen Ming az „egy család-egy gyermek” modellből kifolyólag egyke, így aztán egyedül kell gondoskodnia nyugdíjra nem jogosult öreg szüleiről, mindezt úgy, hogy több száz kilométer választja el tőlük, mert vidéken, ahol a szülei élnek, Ming nem talált végzettségének megfelelő munkát, csak egy távoli nagyvárosban, ahol azonban a gatyáját is ráfizeti a lakhatására, ráadásul még a kedvenc levese, ami éveken át ugyanannyiba került, az utóbbi időben drágább lett. Ming egy rendes lányt sem talál magának, mert az egyke-politika és a modern technika párosa oda vezetett, hogy már jó ideje sokkal több fiú születik mint lány, a fiú gyermek ugyanis „értékesebb”. Ming a fentiektől kissé frusztrált, kicsit dühös. Mikor erről beszámol a munkatársainak, kiderül, hogy hasonló okokból kifolyólag ők is azok. Ming többé nincs egyedül… Mi ez, ha nem a társadalmi elégedetlenkedés csírája? Mi lesz, ha a békés, az individualizmust csak távolról ismerő kínai tömegek Minghez hasonlóan kezdenek érezni, s erről beszélnek is egymással?
A kínai kormány is feltette ezt a kérdést magának, s minden bizonnyal arra jutottak, hogy nem feltétlenül akarják megvárni, amíg kiderül. Attól persze nem kell félni, hogy Kína eddigi külgazdasági expanziója izolációba fordul át, de a jelenlegi helyzet alapján egyre valószínűbb az a szcenárió, mely a belső feszültségek feloldása mellett/miatt a kínai globális gazdasági szerepvállalás visszafogásával számol. Mi ebből a tanulság számunkra? A keleti szél sebessége egy időre alábbhagyott, kell egy kis plusz lendület máshonnan, esetleg nyugatról…
Szunomár Ágnes
