Mind az ausztrál, mind pedig a nemzetközi sajtó egy hete csak John Major, illetve Tony Blair és Gordon Brown nevét harsogja a helyi belpolitikai fejleményeket látva. Ez persze nem véletlen, hiszen a Rudd – Gillard párharc zavarba ejtően hasonlít Major 90’-es évek eleji csörtéjére saját pártjával (a maastrichti szerződés ratifikációját akarták volna megakadályozni konzervatív euroszkeptikusok, akár Major megbuktatásával, de a mindent eldöntő pártelnöki szavazáson végül a miniszterelnök kerekedett felül – szerk.), valamint a Blair – Brown szembenállásra. Figyelemreméltó azonban, hogy míg ez utóbbi esetében nyilvános puccskísérletre egyszer sem került sor – máig ez támasztja alá a Blair és Brown közötti hatalomátadással kapcsolatos kiegyezés legendáját –, addig az ausztrál munkáspártiak már másodszor kénytelenek dönteni, hogy Gillard vagy Rudd vezess-e őket.

 

("Örök ellenfelek" - Rudd és Gillard, f: www.skynews.com.au)

 

A két politikus között az első komoly összecsapás még 2010-ben zajlott le. A népszerűségi listákon akkortájt folyamatosan gyengén szereplő, ezzel a közelgő választásokon saját pártjának győzelmi esélyeit is veszélyeztető Kevin Rudd elmozdítását ugyanis egyre több miniszter és képviselő kezdte el követelni a színfalak mögött. Julia Gillard, aki miniszterelnök-helyettes és papíron Rudd egyik bizalmasa volt állítólag egy hosszabb magánbeszélgetés alkalmával megkérte a miniszterelnök-pártelnököt, hogy álljon félre. Azonban a híresen makacs és impulzív Rudd erre nem volt hajlandó, helyette inkább pártelnöki szavazását hívott össze egyik napról a másikra. Ezen a megmérettetésen aztán kiderült, hogy Gillard korábbi kérése nem volt véletlen, hiszen éppen ő a vezetője annak a csoportnak, aki meg akarja buktatni a hivatalban lévő miniszterelnököt. Miután felmérte az erőviszonyokat, Rudd nem várta meg a sima vereséggel záruló szavazást, hanem még közvetlenül előtte azonnali hatállyal lemondott. De már akkor, másfél évvel ezelőtt sok elemző megjegyezte, hogy az kizárt, hogy Kevin Rudd eltűnjön a politikai süllyesztőben, mivel ahhoz túl ravasz és értelmes. Én ezekhez a jelzőkhöz még hozzátenném a bosszúszomjasat is, hiszen egyértelmű, Rudd tulajdonképpen eltávolítása óta várta az alkalmat, hogy visszavágjon Gillard-nak tettéért.

 

Bár, hogy ez a lehetőség éppen most jött-e el, erősen kérdéses. Egyrészről azért, mert a cikk megírása előtti legfrissebb, múlt hét péntek este közölt felmérések szerint a 102 szavazásra jogosult munkáspárti képviselő alig több mint 30 százaléka támogatja csak Rudd-ot. Másfelől pedig azért, mert míg a lakosságnak nincsenek feltétlenül rossz benyomásai Rudd-ról és miniszterelnökségéről, addig saját pártjának jelentős része ki nem állhatja a könnyen haragra lobbanó volt pártelnököt. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy Kevin Rudd esélytelen lenne a mai választáson, hiszen Gillard eddigi miniszterelnökségét távolról sem lehetne diadalmenetnek nevezni. Ugyanakkor az is bizonyos, hogy a helyzethez képest Julia Gillard nem tehetségtelen kormányfő. Lévén folyamatos ellenszélben (Rudd töretlen áskálódás mellett nem szabad elfelejteni, hogy az ausztrál Munkáspártnak elhanyagolható többsége van a parlamentben – szerk.) kimagasló teljesítményt nyújtani nem csak Gillard-nak, hanem nálánál sokkal nagyobb formátumú vezetőknek is gondot okozna.

 

Összességében mégsem lehet azt mondani, hogy a walesi származású miniszterelnök bukásra lenne ítélve, ahogy azt sem, hogy Rudd esetleges veresége után biztosan visszavonulót fújna, úgyhogy az elkövetkező években érdemes lesz a déli félteke egyik óriására figyelni, mivel megnyugvást talán csak Gillard megdöntése hozna, de arra egyelőre kevés esély mutatkozik.

 

Németh Áron Attila